Bátorság válsághelyzetben!

Válsághelyzetben az államok

A koronavírus okozta járványész alattomos módon vetette el a félelem magját a társadalmakban. A betegség gyors terjedése, az áldozatok magas száma, a kórházak túlterheltsége és működőképességének tétje még azokban az országokban is a háború hangulatát idézi fel, ahol háborúról csak a történelemkönyvekben olvasnak. Az országok vezetői is sorra hangoztatták, hogy „háborúban állnak”, még akkor is, ha az ellenség „láthatatlan invázió” formájában tört be. A vírus felforgatta az emberek hétköznapi életét is: az iskolai, egyetemi oktatást, a munkavégzést és a szabadidős tevékenységeket egyaránt. Üres utcák, terek, éttermek és kávézók kísérik az útját. A járványvész terrorja nemcsak egészségügyi, hanem gazdasági és társadalmi csapást jelent.

A betegség terjedési ütemének fékezése, a védekezés hatékonyságának növelése és nem mellesleg az alkotmányban kifejezésre jutó értékek megóvása érdekében ezért számos állam – köztük Magyarország is – különleges jogrendet hirdetett. Ez egy természetes önvédelmi mechanizmus, Plautus szavaival élve „a bátorság veszélyben félig megnyert csata.” A koronavírus járvány nemcsak az emberek, hanem az államok számára is próbatétel. Miközben az államok a polgáraik kötelezettségeit könnyítő olyan intézkedéseket fogadnak el, mint például hiteltörlesztési moratórium, felmerül a kérdés, vajon az ő nemzetközi közjogi kötelezettségeik hogyan alakulnak a járványvész következtében? Tágítható-e a szuverének cselekvési tere a járvány okozta válságban?

Az érem másik oldala: válsághelyzet a nemzetközi jogban

A kérdés azért időszerű, mert a járványvész miatt meghozott, távolságtartást célzó és más korlátozó állami intézkedések sérthetik az államok – többek között a globalizáció folyamán szerteágazóvá vált – nemzetközi jogi kötelezettségeit. Kézenfekvő példa erre a külföldi beruházók jogait védő egyezményekből vagy a kereskedelmi szerződésekből fakadó kötelezettségek köre. De itt említhetők a polgári légiközlekedési egyezményekből fakadó kötelezettségeket is, amelyek teljesítését az utazási korlátozások nyilvánvalóan sérthetik. A járványvészt kísérő recesszió pedig kihat az államok pénzügyi kötelezettségeire, és felveti adósságuk átütemezhetőségének a dilemmáját. Végül, de nem utolsó sorban a járványügyi intézkedések a nemzetközi emberi jogi egyezményekben foglalt előírások érvényesülését is óhatatlanul érintik, olyan jogokat korlátozva, amelyek a mozgás és a vélemények szabadságát ismerik el.

Emmerich de Vattel 18. században élt, svájci nemzetközi jogtudós vélte úgy, hogy a szuverenitást – és ezért az állami cselekvést is – az önfenntartás ösztöne vezérli. Vagyis az államok jogszerűen háríthatják el mindazt, ami létüket teszi kockára. Az Egyesült Államok a szeptemberi 11-ei terrortámadások nyomán önvédelemre hivatkozott azért, hogy nemzetközi jogi értelemben igazolhassa az elkövetőkkel szembeni válaszlépéseit. A nemzetközi szokásjog pedig több olyan elvet is ismer, amely a járványvészben hozott intézkedésekért fennálló állami felelősséget elháríthatja, vagyis másként fogalmazva megnöveli az államok védekezési mozgásterét. A vis major, a szükséghelyzet és a sürgős szükség szabályai egyaránt relevánsak lehetnek a járvány miatt előállt válsághelyzet megítéléséhez. Érdekes, hogy bár ezek megállapíthatóságuk a feltételei eltérnek, de valamennyi kimentési okra csak akkor lehet hivatkozni, ha az állam nem felelős a kedvezőtlen helyzet kialakulásában, ha nem tetézte a bajt. Vagyis a nemzetközi jog leginkább azokat az államokat segíti, amelyek maguk is időszerűen cselekedtek a veszély elhárítása, jelen esetben a betegség terjedésének lassítása érdekében. Fogas kérdés lesz az, hogy a járványvészt kísérő gazdasági válság is megalapozhatja-e valamelyik kimentési ok megállapítását, teret nyitva az államokat terhelő – elsősorban pénzügyi jellegű – kötelezettségek könnyítése előtt. A korábbi recessziók nyomán született nemzetközi bírósági döntések e téren bizakodásra adnak okot.

Az emberi jogi egyezményekben elismert jogok korlátozásának kérdésére – részben a Magyarországot is érintő politikai nyilatkozatok, részben a jogterület sajátossága miatt – külön érdemes kitérni.

Semmi nem áll távolabb a valóságtól, mint azt állítani, hogy az emberi jogok homogének és leválaszthatók a nemzeti közösségektől.

És semmi nem veszélyesebb magára az emberi jogi eszmére annál, mint amikor egy-egy emberi jogot kiragadva, „ideológia lándzsaként” használnak. Az államok nem azért kötötték meg az emberi jogi egyezményeket, hogy „Robinson Cruzoe-k világát” hozzák létre, hanem azért, hogy elősegítsék ember kiteljesedését, ami egyedül közösségben lehetséges. Az emberi jogok egyetemesek, de közösséghez kötöttek, Jacques Maritain francia gondolkodót felidézve „az emberi jogi nyilatkozat 30 cikkén számos különböző zene csendül fel”. A járványvész a legbecsesebb jogként elismert élethez való jogot és magát a közösséget, annak létét sodorta veszélybe. Az államoknak ezért éppen az emberi jogi egyezmények alapján nemcsak lehetőségük, hanem kötelezettségük is a védekezés megszervezése, és az ahhoz szükséges mértékben más – a mozgás vagy a vélemények szabadságát biztosító – emberi jogok korlátozása.

A nemzetközi szervezetek felelősségének dilemmája

A járványvész közepette más összefüggésben jelenik meg a nemzetközi szervezetek felelősségének kérdése. Míg a védekezés dandárja a nemzeti keretek között zajlik, addig egyre többekben fogalmazódik meg a kérdés, hova tűntek a nemzetközi szervezetek, megtettek-e mindent, ami tőlük elvárható lett volna. Az amerikai elnök az elmúlt héten éppen ilyen okból döntött a WHO-nak járó tagdíjfizetés felfüggesztéséről, valamint ezzel együtt a nemzetközi szervezet mulasztásainak kivizsgálásáról. Nem az USA az első ország, amely szerint aggályos a WHO működése. Tajvan azt veti a szervezet szemére, hogy nem hozta nyilvánosságra a tajvani orvosok január közepén küldött figyelmeztetését arról, hogy a vírus emberről emberre is terjed. Európában is hangosodó kritika övezi az uniós ügynökségek teszetosza magatartását, és az előzetes figyelmeztetés elmaradását. A nemzetközi szervezetek működése nem lehet valamiféle kozmopolita öncélúság. Legfőbb értelmük, hogy az „államok vállán állva” technikai ismereteikkel egészítsék ki és erősítsék meg az államok lakosságuk érdekében végzett feladatait. Az államok azonban magukra maradtak a járványvészben. Vajon ez a csalódás az utolsó csepp a pohárban, és a világ rövidesen visszatér a nemzetállamok meghatározó szerepét valló „vesztfáliai rendhez”?
 

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.