Egyre jobban növekszik a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) nemzetközi intézményekre gyakorolt befolyása, különösen az emberi jogok területén – derül ki a European Centre for Law and Justice (ECLJ) tanulmányából. Mindez az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) és a Soros Györgyhöz köthető Nyílt Társadalom Alapítvány, illetve az általa finanszírozott további NGO-k közötti személyi összefonódások kapcsán különösen szembeötlő.
A NGOs and the Judges of the ECHR, 2009 – 2019 (Az NGO-k és az EJEB bírái, 2009-2019) című tanulmány szerint 2009 és 2019 között az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) 100 állandó bírája közül legalább 22-en dolgoztak korábban olyan NGO-knak, amelyek az EJEB előtt folyó eljárásokban rendkívül aktívak. A szervezet 2009 óta 185 olyan esetet regisztrált, amikor a vizsgált NGO-k, név szerint az AIRE Centre, az Amnesty International, az International Commission of Jurists, a Helsinki Committees for Human Rights, a Human Rights Watch, az Interights, valamint a Nyílt Társadalom Alapítvány (Open Society Foundation) közül legalább egy hivatalosan részt is vett bírói eljárásban. A Soros Györgyhöz köthető Nyílt társadalom Alapítvány kiemelkedő szerepet játszik mind a hozzá köthető bírák számát tekintve, mind pedig azért, mert a jelentésben szereplő másik hat szervezetet is ő finanszírozza.
Ami még meglepőbb, hogy kizárási ok ezekben az ügyekben nem merült fel:
88 esetben a bírák olyan ügyekben dönthettek, amelyekben a hozzájuk köthető NGO érintettként szerepelt.
A csekély kivételt természetesen ebben az esetben is tisztelet illeti, tekintettel arra, hogy 2009 és 2019 között 313 ügyből 12 esetben a kizárási okkal érintett bíró visszavonult az ügytől, az NGO-val fennálló érdekeltségi viszony miatt.
A jelenség működési mechanizmusa a forgóajtó működéséhez hasonlít: az EJEB-ben az Európa Tanács (ami nem tévesztendő össze az Európai Uniós tagállamok vezetőiből álló Európai Tanáccsal) 47 tagállamával megegyező számú bíró található. Amint egy hely megüresedik, az érintett részes állam kormánya benyújtja a három jelöltet tartalmazó listáját, amelyből az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése egyet megválaszt egyszeri 9 évre, vagy elutasítja a lista egészét. Csakhogy a delegációs eljárásrend legutóbbi módosítása lehetőséget teremtett az NGO-k beavatkozására a bírák kijelölésének minden tagállami szakaszában; bizonyos civil szervezetek felhatalmazást kaptak alkalmas jelöltek megnevezésére is, illetve az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése előtt is folytathatnak lobbitevékenységet a jelöltjeik támogatására.
A jelöltek ráadásul nem szükségszerűen bírók: a civil szervezetek nem kevés esetben tesznek személyi javaslatot az alapjogok területén jártas ügyvédekre, így történhet meg az, hogy az elmúlt 10 év 100 bírájából, kinevezésüket megelőzően 51-en nem dolgoztak hivatásos bíróként. Ha pedig az egészet az említett NGO-k tevékenységére szűkítjük, a fentiek tükrében talán már nem is olyan meglepő az az eredmény, miszerint a tanulmány által nevesített,
22 NGO-hoz köthető bíró közül 14 személy EJEB-karrierjét megelőzően soha nem ült bírói pulpituson.
A fentiek tükrében, a kialakult helyzetben az EJEB függetlensége és a bírák pártatlansága legalábbis megkérdőjelezhető, annál is inkább, mivel a tényleges körülmények ellentétesek azokkal a szabályokkal, amelyeket maga az EJEB követel a tagállamoktól. Nemcsak a bírói etikett sérül tehát, hanem a kettős mérce alkalmazása is intézményesült formát vesz. A probléma mélységét talán jól érzékelteti, hogy a European Centre for Law and Justice elemzése érinti azokat a személyeket, akik akár rendszeresen részt vettek a hét civil szervezet által szervezett találkozókon és konferenciákon, vagy szervezeti tagsággal rendelkeznek, továbbá nem tárt fel adatot az esetileg delegált, választott („ad hoc”) bírákra sem, mindazonáltal – ahogy erre a tanulmány is utal – az megalapozottan valószínűsíthető, hogy a részletesen feltárt esetek mindössze a jéghegy csúcsát jelentik. Átláthatósági szabályok hiányában ugyanis nehéz pontosan megismerni az összes olyan esetet, amelyben az NGO-k részt vesznek, különösen, amikor a kérelmezőket képviselik.
Hogy egyáltalán tudjuk mire vélni a nem kormányzati szervek egyre növekvő befolyását, a második világháború végére kell visszatekintenünk. Az alapjogok rendszerének megerősítését ugyanis a világháború szörnyűségei indokolták, ez a jogterület kifejezetten a túlburjánzó állami hatalom megfékezését hivatott elősegíteni. Az emberi méltóság írott jog formájában magasztosult, s e rezsim hatalma alá a részes államok készséggel vetik alá magukat azóta is. Jól döntött tehát néhány civil szervezet, amikor az alapjogok farvizén evezve fokozatosan az államok fölé kerekedett, mivel ahogy ezt a tanulmány is alátámasztja,
bizonyos NGO-k mára jó néhány államnál is nagyobb politikai hatalommal és erőforrással rendelkeznek.
Mindez kiváltképp az EJEB ítélkezése vonatkozásában kiemelt jelentőséggel bír: A strasbourgi grémium kivételes és politikai hatalma okán a 47 tagország nemzeti jogrendje felett áll, mivel noha a bírák személyére közvetlenül a kormányok tesznek javaslatot, ezek közül a nap végén egy, a részes államoktól elkülönült szervezet, a Parlamenti Közgyűlés választ; tekintettel arra, hogy ez egy belső politikai szervezet, a bíró személyének tényleges kiválasztása gyakran inkább az illető ideológiai profiljától, mint sem kompetenciáitól függ.
A rendszer kiegyensúlyozatlanságát erősíti, hogy a társadalmi szférában az NGO-k az állami testületeknél erősebben dominálják az emberi jogi diskurzust - egy olyan viszonyrendszerben, ahol a demokratikus legitimitás a társadalmi diskurzus alapja, amivel azonban ezek a nem kormányzati szervezetek nem rendelkeznek.
Visszatérve a tanulmány kapcsán fennálló problémakörhöz, az elemzés alá eső hét NGO az EJEB előtt jórészt olyan stratégiai fontosságú ügyekben jár el, amelyek precedenst teremthetnek; leggyakrabban a véleménynyilvánítás szabadságával, a menedékjoggal, az LMBT-jogokkal, a fogvatartási körülményekkel és a kisebbségi jogokkal kapcsolatos ügyekről van szó. Noha ezek ügyek hátterében végső soron mindig az emberi méltóság áll, a mértéktartás itt ritkán látott vendég – nem kevés esetben esik túlzott súllyal a latba a kisebbségek érdeke, és szorul háttérbe a többségé. A Nyílt Társadalom Alapítvány e téren a legbefolyásosabb szervezet – tekintettel arra, hogy működését további szervezetek alapítása és egyedülálló finanszírozásának politikája jellemzi,
a Nyílt Társadalom Alapítvány a civil szervezetek hálózatának tetején helyezkedik el.
Az NGO-k EJEB előtti munkamódszerére jellemző, hogy a bíróság előtt céljaikat jellemzően harmadik félként (third party) érik el, mint amicus curiae, azaz a bíróság barátja. Ez teszi lehetővé számukra azt, hogy közvetlenül beavatkozhassanak az ügyek menetébe. Ahogy az fentebb is olvasható, a tanulmányt készítő European Centre for Law and Justice 2009 óta legalább 185 olyan ítélettel záruló esetet azonosított, amelyben a hét említett NGO 72 esetben benyújtóként, 120 esetben harmadik félként szerepelt.
A fentiek alapján belátható, hogy a jelenlegi helyzet senkinek sem jó. Egyfelől méltánytalan pozícióba hozza az államokat, mivel a személyi összefonódások eredményeképpen a demokratikus működést biztosítani hívatott EJEB egyre több esetben Dredd bíróként jár el. Nem jó másfelől az egyénnek, és az érzékeny kisebbségeknek, mert az eljárásrend eróziója miatt az emberi méltóság fokozatosan politikai termékké silányul. Végül, de nem utolsó sorban, az elvtelen NGO-k működése rossz fényt vet a tisztességesen működő civil szervezetekre is, hiszen a társadalmi bizalom ezen szervezetek működésének alapja.
Szükséges rögzíteni, hogy nem a jogvédelemmel van a probléma, az emberi méltóság fokozott védelme a nyugati civilizáció legjelentősebb vívmánya. A fennálló eljárásrend viszont mindenképpen átfogó felülvizsgálatra szorul;
nagyobb figyelmet kell fordítani a bírák kiválasztására, kerülni kell az aktivisták és a hozzá nem értők bíróvá történő kinevezését.
Egy hivatásos bíróval szemben ugyanis fokozott elvárásként jelenik meg az összeférhetetlenség azonnali és belátó kommunikációja, valamint a pártatlanság megtartása.
El kell érni továbbá, hogy az átláthatóság ne csak az államok működésével szemben legyen követelmény, hanem NGO-k, valamint az igazságszolgáltatás közötti érdekek és kapcsolatok is feltárhatók legyenek. Erre a tanulmány esetleges jó gyakorlatként Franciaország példáját hozza, ahol 2016 óta nyilatkoznia kell minden bírónak a korábbi függetlenséget befolyásoló kötődéseiről; további sorvezetőként hozható fel az Amerikai Egyesült Államok, ahol évente kötelező érdekeltségi nyilatkozatot kell közzé tennie a Legfelsőbb Bíróság minden bírájának.
A European Centre for Law and Justice tanulmánya teljes terjedelmében itt érhető el.
***
A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.
A „függetlenobjektív” médiumok elfelejtették feltenni a kérdést, megbízható-e egy olyan felmérés, mely szerint Ruanda, Namíbia, Botswana, Dél-Afrika, Szenegál, Ghána, továbbá Jordánia, Mongólia és Nepál jogállamisági helyzete jobb, mint Magyarországé. Mi feltettük helyettük.
A Più Európa párt természetesen a migráció kérdésében is Soroshoz hasonlóan gondolkodik.
A magát oknyomozó portálként definiáló szervezet elismeri, hogy a finanszírozása nem egyszerűen áttekinthető, de attól még szerintük átlátható az Átlátszó.
Átláthatatlan működés, külföldi állami finanszírozás, manipulatív árnyékjelentések.
Az Alkotmánybíróság nem foglalkozott érdemben a kérdéssel, a kormány pedig kitart a szigorú büntetőpolitika mellett.
A Szuverenitásvédelmi Hivatal az eddig feltárt információk alapján vizsgálatot indít az érintett pártokkal, civil szervezetekkel és cégekkel szemben.
Michael McGrath állítja, nyitott a tárgyalásokra, de ugyanúgy kész elzárva tartani az uniós pénzcsapokat.
Íme a nemzetközi visszhang Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin tárgyalásáról.
