Geringonça: hogyan tud sikeres lenni a baloldal Portugáliában?

António Costa portugál miniszterelnököt kedveli a sajtó. A Spiegel dél-európai szakújságírója, Helene Zuber így áradozik róla: „Ha António Costa emberekkel találkozik, egyenesen az arcukba néz, és rájuk mosolyog”. Az őt megszólító polgárokat „figyelmesen meghallgatja”, sőt, a tévéinterjúk előtt is „barátságosan ráz kezet az újságírokkal”. Az osztrák Kontrast szerzője úgy látja, Costa „ellenszérumot talált a jobboldali populizmusra”. A keményvonalas germán szociáldemokrata kollégáktól belföldi favoritjaik is ritkán kapnak ilyen bókokat – Costának tehát tudnia kell valamit, ha egyszerre hódította el a saját népe és a nemzetközi újságírók szívét.

– vannak ugyan általános dél-európai jellemzői, így a diktatórikus múlt vagy a kommunista párt jelenléte, de azok kombinációja mégis egyedi.

António de Oliveira Salazar, Portugália autoriter vezetője 1932 és 1968 között

A portugál rezsimet egészen a '70-es évek közepéig Estado Novónak, Új Államnak hívták. Az António Salazar fémjelezte autoriter rendszer nacionalista volt, szociálisan konzervatív és vallásos. A volt közgazdaságtan-professzor a hidegháború kellős közepén a két versengő gazdasági berendezkedés két sarokkövére húzta fel a gazdaságpolitikáját: a szovjetrendszert megszégyenítő állami szabályozásokra, illetve a magántulajdonra.

A portugál Estado Novo stratégiája a különböző elemzésekben ambivalens megítélés alá esik, de abban konszenzus honol, hogy a salazari gazdaságpolitika katasztrófához, komoly károkhoz nem vezetett – a rendszer végül nem a gazdaság, hanem Salazar halála, valamint az elhúzódó, költséges és morálisan nehezen indokolható gyarmati háború miatt bukott meg 1974-ben, a szegfűforradalomban.

Az általa képviselt militáns jobboldaliság, nacionalizmus és fiskális konzervativizmus Ibéria nyugati csücskében tűzforró politikai krumpli, amit nyíltan senki nem vállal fel, az öreg diktátor maga viszont nem vesztette el a nép szimpátiáját. Emlékezetes, hogy a portugál tévé 2007-es, A Legnagyobb Portugál című történelmi közvéleménykutató dokusorozatában Salazar kiütéssel nyerte meg a népszerűségversenyt, a szavazók 41 százaléka szerint ő volt a legnagyobb portugál. A százfős mezőnyben Tengerész Henrik vagy Vasco da Gama teljesítménye 2,7, illetve 0,7 százaléknak volt csak elég.

Kelet-közép-európai perspektívából itt jegyezzük meg, hogy akkor, amikor nekünk baloldali diktátorok dirigáltak, a portugáloknak egy jobboldali – ennek a továbbiakban még jelentősége lesz.

*

José Manuel Barroso: jobboldal portugál módra

Salazar korszaka után a portugál polgárok elé gyakorlatilag

A jobboldaliság utolsó írmagja a szociáldemokratákban bújt meg, akik Aníbal Cavaco Silva vezetésével 1985-1995 között, a legnagyobb gazdasági sikerek évtizedében kormányozták Portugáliát. Cavaco Silvából később köztársasági elnök lett, a szocdemek pedig José Manuel Barroso későbbi európai bizottsági elnök vezetésével 2002-2005 között kaptak még egy esélyt a kormányzásra. Nem lett jó vége, ellenzékbe szorultak 2011-ig, mikor pedig kormányra kerültek, ők lettek a válság következtében padlóra került portugál államháztartás csődgondnokai, IMF- és EU-mentőövekért szorították korábban elképzelhetetlenül szűkre a szociálpolitikai nadrágszíjat a 110-120 százalékos GDP-arányos államadósággal operáló Portugáliában. Húsz százalék fölé ment a munkanélküliség, fiatalok százezrei vándoroltak ki, Szlovákia és a balti államok vásárlóereje pedig elhúzott a portugáloké mellett.

Hogy a megszorítások politikája szükséges rossz-e vagy szükségtelen, arról mindannyiunk halála után is vitatkozni fognak a közgazdászok – de az biztos, hogy a portugálok fájni fog-gazdaságpolitika neoliberális kíntornáját, amit a magyarok az őszödi beszéd utáni szocialista-liberális kormányok alatt éltek meg, a szociáldemokraták számlájára írják. Portugália Bajnai Gordonját Pedro Passos Coelhónak hívják. A bajnaiságból pedig politikailag igen nehéz megélni.

Harminc év jobboldali diktatúra, majd egy négyéves jobboldali megszorítókormány a legjobb ajánlólevél a demokratikussá hígított szocializmushoz, főleg, ha az adott országot a jobboldalnak szavazatesőt hozó bevándorlási válság sem érinti.

*

António Costa: másodszor is örülhet a választásnak

2015-ben választásokat tartottak Portugáliában. Az abszolút többséggel kormányzó szociáldemokraták mandátumaik jó hatodát elbukták, de a legtöbb szavazatot így is ők kapták – a megszorító Passos Coelhót a portugálok 38,6 százaléka, az addig lisszaboni polgármesterként tevékenykedő António Costát csak 32,3 százalékuk akarta kormányfőnek.

A nagykoalíciónak arrafelé nincs hagyománya, a szociáldemokraták további megszorításaihoz pedig semelyik párt nem akarta a nevét adni, így körvonalazódott valami, amiről a Portugáliától keletre fekvő baloldali pártok csak álmodni mertek: egy hallgatólagos vörös-vörös-vörös megállapodás, melyben a szocialisták kisebbségből kormányoznak, a Bal Blokk és a kommunisták pedig koalíciós fegyelem nélkül támogatják a kormányt. A hárompárti megoldást utálta az Európai Unió és lenézték a portugálok. A „koalíció” szinte megalakulása pillanatában megkapta becenevét: geringonça, azaz „szerkentyű” – mármint a Fekete-Afrikában divatos ablaktalan, lóvontatású Audi 80-roncsokhoz hasonló kifinomultságú szerkentyű.

A „szerkentyű” instabilitását az adta, hogy egyszerre kellett képviselnie a szocialisták 1,7 millió balközép választóját és azt az egymillió portugált, aki szavazatával egyértelművé tette: szívesen szakítana a kapitalizmussal. A választások előtt a kapitalizmus-ellenes erők három ízig-vérig baloldali elemből álló ultimátumot adtak a szocialistáknak a leendő szocialista kisebbségi kormány támogatásáért cserébe – a nyugdíjak befagyasztásának megszüntetését, a munkaerőpiac liberalizációjának abbahagyását és azt akarták, hogy a társadalombiztosítási adót ne csökkentsék tovább. Ha a választást a szocialisták nyerik meg, rájuk hárul a kormányalakítás erkölcsi felelőssége –

Mivel azonban a szocialisták nem nyerték meg a választást, ők kerültek zsarolási helyzetbe: ha a Bal Blokk és a kommunisták nem puhítanak a feltételeiken, a szocialisták egyszerűen hagyhatták volna, hogy a választáson győztes szociáldemokraták alakítsanak kormányt, baloldali szempontok figyelembe vétele nélkül folytatva a megszorításokat.

2018 végén a portugál sárgamellényesek kértek szót egy ideig az utcán

A megszorítások folytatásának valós lehetősége végül megtörte a kommunista dacot, és megszilárdult a geringonça – amely aztán a világgazdasági növekedési hullámra felülve, az államadósság elleni harcnál a népjólétet jelentősen előrébb sorolva úgy folytatta a megszorításokat, hogy azok a portugáloknak már jelentősen kevésbé fájtak, mint korábban.

A munkanélküliség csökkenése folytatódott, az élőmunkát terhelő adók helyett – Magyarországhoz hasonlóan – a fogyasztás adóztatása szökött az egekbe, a nép visszakapta a nyugdíjemeléseket és néhány korábban eltörölt munkaszüneti napot, nem volt több recessziós év, és elkezdtek visszatérni a kivándorló fiatalok.

Az éledező össztársadalmi optimizmus kerékkötőit, így például a magasabb bérekért sztrájkoló olajtanker-sofőröket egy rámenős BKV-vezér stílusában iskolázza le a Costa vezette kormány – a szocialisták az augusztusi sztrájk idején nemes egyszerűséggel rendőröket ültettek a tankerek volánja mögé, a kamionos szakszervezetek pedig semmi perc alatt visszatértek a tárgyalóasztalhoz.

A portugál unortodoxia üzenetére vevők a választók és az Európai Unió is: militáns szocializmus helyett fenntarthatóan növekvő jólétet, stabilitást, megbízható tárgyalópartnert kaptak Costáékban. Nem csoda, hogy a távolról sem szociáldemokrata szociáldemokraták szavazói a 2019-es választásokon százezrével pártoltak át a távolról sem szocialista szocialistákhoz, és ugyanígy tett nem kevés kommunista szimpatizáns is. Mário Centeno portugál pénzügyminisztert pedig az eurót használó országok pénzügyéreit tömörítő Eurócsoport vezetőjévé választották.

Az előzővel szinte teljes mértékben átfedésben lévő új portugál kormány most minimálbéremelést és egyéb népjóléti intézkedéseket helyezett kilátásba. Alkalmi többségeikhez továbbra is számítanak majd a kommunistákra és a Bal Blokkra, de a két meggyengült kapitalizmus-ellenes erővel idén már nem kötöttek megállapodást.

Minek is tették volna –

A nép szíve egyértelműen a halványvörösre festett unortodoxia felé húz – ahogy a számok és az uniós szimpátia is. Hogy a következő válság legrosszabb éveit miként kezelik majd a portugál szocialisták, az viszont már a csillagokban van megírva.