Fogy a levegő Angela Merkel körül

„A „centrista” az udvariasabb kifejezés az elvtelenre, ezt számtalanszor láthattuk már. A középen állást leginkább a francia elnök tette saját maga és pártja ideológiájává, de nincs egyedül a centrizmusnak álcázott elvtelenség képviselői között. A műfaj koronázatlan királynője viszont nem hangoztatja úgy középen állását, mint Emmanuel Macron. Ő csendesen, csinnadratta nélkül, a gyakorlatban valósítja meg e programot. Papíron kereszténydemokrata, de regnálása alatt újra és újra bebizonyította, hogy nem sokat jelent neki ez a jelző. E koronázatlan királynőt Angela Merkelnek hívják.

Merkel közel tizennégy éve ül az Európai Unió legfontosabb államának kormányfői széké­ben. Ezzel magáénak mondhatja a leghosszabb ideje megszakítás nélkül hivatalban lévő európai kormányfő címét a jelenlegi vezetők közül, és a német kancellárok hivatali idejét tekintve is dobogós. Az tehát, hogy Merkel jó hatalomtechnikus, tehetséges politikus, aligha vitatható. Abban kifejezetten jól teljesít, hogy válságos időkben is megtartsa székét: a 2008-as pénzügyi válság, az ebből is fakadó euró- és a migrációs válság sem buktatta meg. Ez megsüvegelendő teljesítmény, azonban ha azt is megvizsgáljuk, hogy milyen áron érte ezt el, máris kevésbé idilli a kép. A végösszeg felbecsülhetetlen: a német kereszténydemokrácia kimúlása volt az ár.

A CDU-t a második világháború után jórészt nyugatnémet katolikusok alapították. Ennek megfelelően legfőbb bázisa a kezdetektől a svábok lakta Baden-Württemberg és a Rajna-vidék kisvárosi polgárai voltak. A párt azonban széles körben támogatásra lelt, valódi néppárttá vált: számos társadalmi csoportot megszólított, mérsékelt volt, elvhű és hiteles. Ez meghozta a sikert: a párt az 1949 óta megtartott tizenkilenc szövetségi parlamenti választásból tizenhatot megnyert, és az elmúlt hetven évből csak húsz olyan volt, amikor nem kereszténydemokrata kancellár állt a német kormány élén. Ez utóbbi miatt terjedt el a politikai zsargonban a CDU beceneve: kancellárválasztó egyesület.

A CDU tehát – nyugodtan kijelenthető – az egész világ legsikeresebb kereszténydemokrata pártja – volt. Olyan személyeket adott az európai politikának, mint Konrad Adenauer vagy Helmut Kohl. A párt motorjává vált az európai együttműködésnek, felrázta Németországot a világháborús vereség után, és jórészt neki köszönhető a gazdasági csoda is. Helmut Kohl után azonban a kereszténydemokraták nehezen találtak magukra. Évekig tartó belső hatalmi harcokból végül egy keletnémet protestáns hölgy, Angela Merkel került a párt élére az ezredfordulón. Az ő helyzete sem volt kifejezetten stabil: a 2002-es választásokon nem is őt jelölte a CDU/CSU-szövetség a kancellári tisztségre, hanem a ritka esetek egyikeként a bajor CSU elnökét, Edmund Stoibert.”