Életben kell maradni ahhoz, hogy pihenhessünk is

2019. július 8-án alakult meg az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma által létrehozott „Elidegeníthetetlen Jogok Bizottsága” (Commission on Unaliaenable Rights).  A Bizottság feladata, hogy a külügyminiszter, Mike Pompeo számára tanácsadói tevékenységet lásson el nemzetközi emberi jogi kérdésekben, illetve, hogy a mai emberi jogokról szóló nemzetközi diskurzusba friss gondolatokat csatornázzon be.

A Bizottság létrehozásának szándékáról szóló első hivatalos információk megjelenését követően megkezdődtek a találgatások azzal kapcsolatban, hogy valójában milyen célt szolgál majd a Bizottság működése. Pompeo szerint a Bizottságra azért van szükség, mert mára az emberi jogokról szóló diskurzus egy olyan mederben folyik, ami eltávolodott a természetjogi alapelvektől. Célja, hogy az emberi jogokról való mai gondolkodás letisztuljon és visszatérjen a természetjogi alapokhoz.

A viszonylag ködös megfogalmazás alapján joggal merül fel a kérdés, hogy valójában mit jelent mindez. Mit jelentnek a mai emberi jogi vitákban a már csak elvétve hallott „természetjog” és „természetes jogok” kifejezések? 

A természetjogi gondolkodás lényege, hogy van egy, az írott jognál magasabb normarendszer, és az e normarendszernek való megfelelés az írott jog érvényességének feltétele. A természetjog egyfajta tartalmi korlátot állít fel a tételes pozitív jog számára, és annak érvényességét magasabb rendű morális szabályokból vezeti le.  A természetjogi gondolkodás az emberi jogok tekintetében azt jelenti, hogy az embernek vannak olyan veleszületett, elidegeníthetetlen jogosultságai, amelyek nem a tételes jog függvényei. 

Ezzel szemben a pozitív jog az államok által alkotott, írott jog. A jogpozitivista szemlélet alapján csak a ténylegesen megismerhető, tételes jogi szabályok léteznek, és ezek forrását kizárólag egy adott politikai közösség döntései képezik.  

A természetjogi gondolkodással szemben álló pozitivista szemléletből így az is következik, hogy semelyik jog nem tekinthető alapvetőbbnek a másiknál. Nincs különbség tehát például az élethez való jog és a pihenéshez való jog között, mindkettő csupán a kormányok által létrehozott jogosultság, és az ember emberi mivoltából fakadó, elidegeníthetetlen jogok létezése pusztán illúzió e felfogás szerint. 

Aaron Rhodes, nemzetközi emberi jogi szakértő e problémakörről a 2018-ban megjelent The Debasement of Human Rights: How Politics Sabotage the Ideal of Freedom c. könyvében ír részletesen. Rhodes szerint a mai emberi jogokról szóló diskurzus torzulásának okai egészen 1948-ig, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadásáig vezethetők vissza. Véleménye szerint a mai teljes emberi jogi diskurzus egy filozófiai tévedésre épül, amely a Nyilatkozatból fakad. Ez a tévedés pedig a természetjog és a pozitív jog összemosásában rejlik. 

Rhodes szerint az emberi jogok területén a természetes jogok és a pozitív jog közötti különbségtételt az 1948-a Nyilatkozat alkotói teljesen figyelmen kívül hagyták. Ugyanis a klasszikus szabadságjogok mellett a Nyilatkozat gazdasági és szociális jogokat is rögzít. Összemosták az olyan természetes jogokat, mint például az emberi méltósághoz való jog vagy a szólásszabadság, és az olyan pozitív, állam által alkotott jogokat, mint a megfelelő egészségügyi ellátáshoz való jog, a hasznos és jövedelmező munkához való jog vagy a jó oktatáshoz való jog. 

Szerinte az 1948-as Nyilatkozat alkotói mindkét szemléletet érvényesíteni akarták és ugyan elismerték, hogy egyes pozitív jogok nem azonosak az egyes természetes szabadságjogokkal, azok mégis beletartoznak az emberi jogok bővebb kategóriájába, és ún. második generációs emberi jogokként lehet rájuk hivatkozni. Így lehetséges az, hogy ma az emberi jogi diskurzus nagymértékben gazdasági, szociális jogokról, illetve egyes csoportjogokról szól, amely tekintetében az egyes államok korántsem vallanak azonos nézeteket. E jogok eltérnek a természetjogi alapokon álló, első generációs szabadságjogoktól, amelyek az állami beavatkozástól való védelmet biztosítják. A gazdasági, szociális jogok ugyanis nem univerzális jellegűek, hanem állami jogalkotást, így minden esetben politikai döntést igényelnek. Ezek a jogok a jogalkotó termékei és az újraelosztás, a gazdasági ígéretek szellemében születnek. 

Rhodes kiemeli, hogy ezzel az állásponttal nem a jóléti államok, vagy a szociális állam kritikáját fogalmazza meg, csupán arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a szociális és gazdasági jogok biztosításának, illetve annak mértékének minden állam és kormányzat saját, szabad és demokratikus döntésén kell alapulnia. Míg az univerzális jogok megsértése esetén az egyes országok megalapozottan kritizálják az azokat be nem tartó egyéb országokat, addig a kulturális alapon álló jogok tekintetében a kormányzatok önállóságra jogosultak, azok érvényesítése az egyes kormányzatok akaratától függ. 

Az emberi jogok kategóriájának kiterjesztő értelmezésével a legnagyobb probléma eszerint, hogy pont a klasszikus, természetes jogokat ássa alá.  Azáltal, hogy olyan jogok, mint a pihenéshez, szabadidőhöz való jog egy szintre kerülnek olyan alapvető vívmányokkal, mint a kínzás vagy a rabszolgaság tilalma, pont e jogok érvényesülése kerül veszélybe. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsát érő kritikák pont ebből az összemosásból fakadnak: a Tanácsban ülő egyes iszlám teokráciák vagy éppen Kína képviselői a hazájukban érvényesülő gazdasági és szociális jogokat sorolják, miközben pont az ezeknél sokkal alapvetőbb szabadságjogokat nem tartják tiszteletben. Ezek az államok saját hatalmukat legitimálják azzal, hogy a Tanácsban ülnek, és ezt pontosan az emberi jogok e másodlagos csoportjára való hivatkozással tudják megtenni. 

Visszatérve az amerikai külügyminisztérium által létrehozandó Bizottságra, annak célja és feladata ebben a kontextusban talán érthetőbbé válik. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban foglaltak szerint a Teremtő mindent embert felruházott bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal. Ez a megfogalmazás még a jogok Istentől való eredeztetését tükrözi, a későbbiekben azonban általánossá válik az a transzcendens elemeket nélkülöző nézet, hogy a természetes jogok az ember emberi mivoltából fakadnak, annak tényénél fogva illeti meg őket, hogy embernek születtek. 
A mai emberi jogi diskurzus azonban már egészen másféle úton jár: az univerzális, elidegeníthetetlen emberi jogokon túl egyéb, kulturális alapú jogokat alakít ki. A nemzetközi közösség az emberi jogokat a jogalkotó által tételezettnek, politikai döntések függvényének és nem felsőbb, transzcendens elvek által adottnak kezeli. A valódi szabadságot cseréli el más előnyökért cserébe és teret enged az emberi jogokkal kapcsolatos képmutatásnak.  

A fentiek alapján a természetjogi alapokhoz való visszatérés szándéka értelmet nyer. Ugyan pontosan még nem lehet tudni, hogy a Bizottság tevékenységének milyen eredménye lesz, de létrehozása egy fontos üzenetet mindenképpen hordoz: elengedhetetlen, hogy tisztázzák a lényegi különbségeket a mára már szinte átláthatatlanul megszaporodott „emberi jogok” kategóriái között.