A falu elnéptelenedéséhez a múlt században nagymértékben hozzájárult, hogy az 1940-es második bécsi döntés után a település nem került vissza az anyaországhoz. A négy évig fennálló új magyar határ legközelebbi pontja Alsórákosnál volt, Kóbortól légvonalban 30, közúton 45 km-re. Voltak, akik éltek a közel került határ lehetőségével és átköltöztek a Székelyföldre, Magyarországra. A háború után, 1950-51-ben elkezdődött a termelőszövetkezetek létrehozása, helybeli szóhasználattal a kollektivizálás. Az addig magántulajdonban lévő termőföldeket, termelőeszközöket, állatokat elkobozták és állami tulajdonba vonták. A nagygazdákat kuláknak nyilvánították, családjukat, gyermekeiket hátrányos megkülönböztetésben részesítették az élet minden területén.
Románia 1965 és 1989 között hivatalban lévő teljhatalmú vezetője, Nicolae Ceaușescu, 1972-ben meghirdette az országos területrendezési tervet. A falurombolás néven hírhedté vált projektbe Kóbor is bekerült. Lakói egyre gyorsuló ütemben hagyták ott „a Kárpátok géniusza” által pusztulásra ítélt falut és költöztek a legközelebbi városokba, Kőhalomba, Fogarasra és Brassóba.
Kóbor a vasúti és fő közúti közlekedési útvonalaktól távol fekszik. 2019-ben is csak rossz minőségű földúton érhető el a szomszédos Felmér és a községközpontjául szolgáló Szásztyúkos felől. A két legközelebbi város, Kőhalom és Fogaras egyaránt 40 perc autóútra fekszik Kóbortól. Ez az elszigeteltség szintén szerepet játszott a lakók elvándorlásában. Az egykor szász mintára épült nagy kőházakból álló, ezer fős magyar lakossággal büszkélkedő, dolgos mesteremberek és népes családjuk lakta Kóbor magyarsága száz évvel ezelőtt elindult máig elkerülhetetlennek tűnő végzete, a teljes eltűnés felé.