Száz év fasizmus – Mussoliniék mérlegen

Száz éve, 1919. március 23-án Milánóban a Fasci Italiani di Combattimento (FIC) nevet vette fel egy bizonyos Benito Mussolini nevű, kiugrott exmarxista-szocialista újságíró által vezetett nacionalista szerveződés, és ezzel elindult Olaszországot meghódító útjára a fasizmus.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem és az Olasz Kultúrintézet Száz éve született a fasizmus címmel rendezett konferenciát március 21-én és 22-én. A két nap alatt rendkívül szerteágazó témákban hangzottak el előadások a magyar, illetve olasz meghívottaktól: legyen szó akár a fasizmus ideológiai hátteréről, a kultúrával való kapcsolatáról, diplomáciai kérdésekről vagy a sportról. Az esemény nem titkolt célja volt, hogy hangsúlyozza a rendre elfelejtett avagy összemosott különbségeket:

Az előadások sorozatát Federigo Argentieri, a John Cabot University oktatója kezdte meg. Historiográfiai témájú beszámolójában az egyik legnagyobb fasizmuskutatót, Renzo de Felicét mutatta be, akinek a nagyjából hatezer oldalas Mussolini-monográfiáját már számos nyelvre lefordították. Érdekes magyar vonatkozás volt a szerző életében, hogy az olasz kommunizmussal való szakításában fontos szerepet játszott az 1956-os magyar forradalom híre és hatása – emelte ki Argentieri.

Mussolini lictorokkal körülvéve Líbiában (1939)

Fasciók népe

A fasizmus szó eredetéről és használatáról Pankovits József értekezett. Hangsúlyozta, hogy a fasció szó használatával ókori római hagyományokra nyúlt vissza az olasz politika. A fasces egy szilfavesszőkkel körbevett bárdot jelentett, amelyet bíborszínű szalaggal kötöttek át: 

Először nem a későbbi fasiszták használták fel a szimbólumot, hanem a munkás- és diákmozgalmak. A fasció szóval jelölt politikai, társadalmi szervezetek nagyon színesek voltak, és csak később nyerték el egyértelmű jelentéstartalmukat – jegyezte meg a Politikatörténeti Intézet tudományos tanácsadója. Léteztek munkásfasciók és diákfasciók is, sőt korábban már Garibaldi is használta a kifejezést. Az első világháború idején a parlamentben is fasciókat alapítottak, létezett békefasció és háborúpárti fasció is.

Összességében elmondható, hogy szerencsés választás volt Mussoliniék részéről a szó felhasználása, hiszen a korábbi jelentéstartalmakra is építhettek – jegyezte meg az előadó.

A továbbiakban a fasizmus forrásvidékéről beszélt Horváth Jenő, a Corvinus Egyetem oktatója. Előadásának középpontjában az arditizmus állt. Az ardito szó eredetileg őrt jelentett, majd az első világháború alatt extrém kiképzésen átesett rohamosztagosokat értettek a kifejezés alatt. Ezeket az egységeket önkéntes fiatalok alkották, a tisztek is csupán 30 év körüliek voltak.

A caporettói áttörés után emelték fel a létszámukat, így a háború után gyorsan leszerelt arditók egy külön társadalmi réteget jelentettek. Hamar belekezdtek az önszerveződésbe, egy idő után saját lappal is rendelkeztek. Fontos, hogy hozzájuk köthető a fizikai erőszak megjelenése az olasz politikában.

– emelte ki Horváth Jenő.

Az első szekció utáni vitában hangzott el Federigo Argentieritől egy kevéssé ismert történet. A Manchester Guardian készítette az egyik utolsó interjút Leninnel, amelyben az újságíró Mussoliniről is kérdezte az orosz bolsevikok vezérét. Mindez már a Rómába történő menetelés után történt (marcia su Roma), így Mussolini hatalomátvételére irányult a kérdés.

Erre Lenin felnevetett és megjegyezte: „Sikerült az öregnek” – mesélte Argentieri. Az interjút végül nem jelentették meg a lapban.

A Haza arca

A fasiszta Olaszországban a sport és az építészet is sajátos, kifejezetten sikeresnek mondható utat járt be. A húszas-harmincas évek szociális építészetét Ordasi Zsuzsa, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója mutatta be. A 16. századi mintán alapuló szociális házépítések révén

A többlakásos házak általában téglából készültek, viszont mindegyik egyedinek számított. Egy-egy tömböt kerítés vett körül, a homlokzatokat indákkal vagy állatokkal ellátott mintázat díszítette – fejtette ki.

Mussolini 1926-os beszédében nyilvánvalóvá tette az építkezések célját: „A fasiszta rezsim a konkrét művein keresztül, a Haza arcának tényleges, fizikai, mély átalakításain keresztül fog bekerülni a történelembe” – idézte az oktató. A fasiszta építészet jól használta ki a környezeti adottságokat, így a Róma környéki mocsaras területek lecsapolása után Mussolini meghirdette a „Kiüríteni a városokat” elnevezésű programját, amelynek keretében új városrészek épültek fel a perifériákon a mezőgazdasági munkások számára. Nem sokan tudják, de a fasiszta Olaszország építkezéseinél magyar mérnököket is találhatunk: Vágó Józsefet és Faludi Jenőt (Faludi később a faji törvények megjelenésekor hagyta el az országot).

Az épülő birodalom építkezései a hierarchia érzékeltetésére is szolgáltak, de lehetőséget adtak a modern építészet kibontakozására is.

A Faludi Jenő által tervezett Colonia Marina Montecatani gyerektábor

Stadionokkal a fasizmus dicsőségéért

Az olasz futball és a fasizmus kapcsolatáról beszélt Szegedi Péter. Pusztán a korszak statisztikáit nézve is szembeötlőek az igen mutatós eredmények – vezette fel.

Az olasz futballválogatott 1934-ben és 1938-ban egyaránt világbajnok lett, 1936-ban olimpiát nyertek, 1930-ban és 1937-ben pedig Európa-kupát. A világháború után az olasz labdarúgásban lassú professzionalizáció indult meg, sok magyar, angol és svájci játékos is játszott a rendezetlen bajnokságokban. Ilyen körülmények közé érkezett meg a fasizmus.

A legfőbb intézkedések a következők voltak: erős, centralizált vezetése lett a labdarúgásnak, ez a legsikeresebb időszakban Vittorio Pozzo személyét jelentette, aki a válogatott szövetségi kapitánya volt 1926 és 1948 között.

Egységesítették a bajnokságot, így jött létre 1929-től a Seria A és B. Emellett pedig

A fasiszták kedvenc csapatának, a Bolognának, stadionjában Mussolininek lovas szobra is volt, de létezett D alakú stadion is, a Duce (vezér) szó miatt – emelte ki az előadó.

Valóban olasz futballt akartak, így az olasz játékosokat részesítették előnyben, ami miatt a válogatott is egyre erősebb lett. Emellett a csapatok angolos neveit is olaszosították, így jött létre például az AC Milan (Associazione Calcio Milan) elnevezés is. A sikerek után még az új játékstílust is fasisztának tartották, egy olaszoktól elszenvedett magyar vereség után a sajtó így tudósított: „Ez már nem elég akkor, ha az olasz csapatot a fasiszta hevület ragadja magával. A félidőben perzselő tűz égett az olaszok öltözőjében, ahol a miniszterek is sorra adták a kilincset és a kétségbeesést idézték fel a játékosok szeme előtt a vereség esetére” – idézte. Végül összegzésként elmondta, hogy a fasizmus nem hajtotta uralma alá a sportot, nem fosztották meg a klubokat önállóságuktól, mint Magyarországon tették az '50-es években. A fasiszták olyan körülményeket teremtettek, amelyben a sport virágozhatott.

Mussolini lovasszobra a Bologna stadionjában

Antiliberális tengely

A konferencia második napjának záró szekciójában már a fasizmus és a két háború közötti Magyarország kapcsolódási pontjairól esett szó. Kerepeszki Róbert, a Debreceni Egyetem oktatója a magyar szélsőjobboldali egyetemi szervezetek olasz párhuzamait mutatta be a '20-as években. Rávilágított, hogy mindkét országban politikailag teljesen heterogén szervezetekről volt szó.

a nem kötelező, de ajánlott részvétel, a sajtóban való aktív jelenlét és az országos szervezettség. Ezen felül a liberalizmus elutasítása és a nők háttérbe szorítása a szervezeten belül ugyancsak jellemzőek voltak. Jelentős különbség viszont, hogy a magyar szervezetek vállaltan antiszemiták voltak, valamint nem kötődtek konkrét párthoz, szemben az olasz példával – emelte ki.

Dollfuss, Mussolini és Gömbös Rómában (1934)

A hasonlóságok és különbségek vizsgálatát Egry Gábor, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója emelte elméleti szintre prezentációjában. Hangsúlyozta, hogy a két rendszert már a kortársak is összehasonlították, tehát nem egy erőltetett párhuzamról van szó. Nehéz megtalálni a fasizmus magyar párját, talán a '30-as évek újnacionalizmusával érdemes összevetni – emelte ki. Az újnacionalizmus 1918 után lett markáns jelenség Magyarországon, jellemzően antiliberális, antidemokratikus, szocializmus-ellenes, tradicionalista, de mégis modernizáló irányzatról van szó. Ennek forrásai a háborús nacionalizmusban, a századforduló idején megjelenő szellemi változásokban (eugenika, szociáldarwinizmus), valamint a liberális nacionalizmus korlátainak felismerésében keresendők. Az újnacionalizmus máshol húzta meg a közösség határait, másként értelmezte a nemzethez való tartozást és az egyenlőséget a liberális nacionalizmushoz képest. Ezek az elképzelések az olasz fasizmusban is megtalálhatóak, a legjelentősebb különbségeket az állam szerepe kapcsán lehet találni – jegyezte meg.

az úgymond klasszikus fasizmusban viszont a párt és az állam viszonya volt igazán szoros.

A Gömbös Gyula-féle Nemzeti Munkaterv állt ehhez az elképzeléshez a legközelebb a korporatív állam tervével. A '30-as évek magyar viszonyai nevezhetőek egyfajta „generikus fasizmusnak”, de a hasonlóságok ellenére sem mondhatók imitációnak.

A többi pedig – a világháborús szövetségbe torkolló magyar-olasz kapcsolatok és a két ország náci Németországgal való bonyolult viszonya, s végül mindhármuk teljes veresége – innentől történelem.