Vége az Amerika által dominált világrendnek?

Robert Kagan amerikai neokonzervatív történész érdekfeszítő cikket írt a minap a Wall Street Journalban. Véleménye szerint a liberális világrend, amit az Egyesült Államok közel hét évtizeddel ezelőtt felállított, összeomlani készül.

A szerző szerint ez nem meglepő, ugyanis ez a rend „mindig is egy történelmi anomália volt”. A prosperitás hosszas időszaka, a széleskörű demokrácia és a béke a nagyhatalmak között a történelmi normáktól való radikális eltérés volt. „A világ bizonyosan nem ebbe az irányba tartott még 1945 előtt” – fejtegeti Kagan.

A szerző szerint kevesebb mint nyolcvan évvel ezelőtt az Észak-Amerikán kívüli liberalizmus „halálos ágyán volt”. A diktatúrák virágoztak, a nagyhatalmak második világméretű háborújukat vívták, és a zsidó-keresztény nyugati civilizáció szívében elmondhatatlan atrocitásokat követtek el.

Az 1945 után követező időszak tehát nem a felvilágosodás elveinek felfedezéséből fakadt, hiszen azok már évszázadok óta ismertek voltak.

Egy új játékos jelent meg a nemzetközi téren: az Egyesült Államok. Az Egyesült Államoknak egyedi és előnyös földrajzi fekvése, produktív lakossága, korábban nem látott gazdasági és katonai hatalma volt, illetve volt egy olyan liberális elvekre épített nemzeti ideológiája, amit akár erővel is hajlandó volt megvédeni.

Ez a rend pedig olyan földrajzi és geopolitikai teret hozott létre, melyben a liberalizmus nem csak megmaradt, de elterjedt és fejlődött is. Azonban mindig voltak természetes erők, melyek belülről és kívülről is gyengítették: ezek az emberi természet örökkön létező antiliberális jellemzői, illetve a geopolitika versengő és anarchikus hajlamai voltak.

A liberalizmust, mint egy kertet, gondozni és óvni kell. Manapság

Kagan szerint az egyik legnagyobb kritika, amit hallani lehet a liberális rend ellen, hogy azt Amerika elnyomó, önző, kétszínű és inkompetens hegemóniája hozta létre. A szerző szerint „ebben van valamennyi igazság”, ugyanis „a liberális rendet emberek hozták létre és óvták meg. De volt a való világban jobb alternatívája?”

A nagyvilág a világháborúkat követően is ugyanazon a destruktív pályán haladt, mint amin már a 19. század óta halad. Németország és Japán felemelkedése, illetve Nagy-Britannia viszonylagos gyengülése háborúk folyamatos sorozatát hozta Európában (1870, 1914, 1939) és Kelet-Ázsiában (1894, 1904, 1914 és 1931-1945). A világgazdaság protekcionista enklávékra bomlott, illetve a geopolitikai versengés birkózóvermévé vált. A fasizmus és a kommunizmus 1920 óta folyamatosan egyre népszerűbbé vált. Számos ország szimpatizált továbbra is a totalitárius eszmékkel Németország és Japán bukását követően is. Közvetlenül a második világháborút követően kevesen bízhattak abban, hogy a liberalizmus és a béke fog diadalt aratni. És ha az Egyesült Államok egyszerűen visszavonul, mint ahogyan azt az első világháborút követően tette, a régi minták valószínűleg újra érvényesültek volna.

A múlt század derekán tehát

A béke egyetlen garanciája „az Egyesült Államok folyamatos erkölcsi, katonai és gazdasági hatalma” – jelentette ki Dean Acheson amerikai külügyminiszter 1950-ben. 

Kagan szerint azonban az új rend alkotói nem voltak utópiákban hívő emberek. Tisztában voltak az emberek eredendően bűnös jellegével, a nemzetek versengésével és azzal a jelenséggel, hogy a rendek előbb-utóbb összeomlanak. „Belenéztek a mélységbe, és meglátták, milyen mélyre zuhanhat az emberiség”. Annak ellenére, hogy tudták: „A rend, amelyet létrehoznak, hibás lesz és drága áron lehet majd csak megvédeni”, mégis hittek a nem hibátlan liberális rendben.

A gondolat, hogy Amerika vonuljon ki a világ ügyeinek rendezéséből, nem Trumppal kezdődött. Szerinte ez a gyakorlat már Obamánál is megfigyelhető volt, hiszen ő volt az első, aki az „önmérséklet” politikáját alkalmazta a Közel-Kelettel kapcsolatban. Noha a világ elfogadása „úgy, ahogyan az van”, első hallása értelmesnek hangzik, Kagan szerint

„Azt hinni, hogy a hidegháborút követő negyedszázad katasztrofális volt, egyet jelent a katasztrófa-fogalom világpolitikai viszonylatban való jelentésének elfelejtésével”.

A szerző felteszi a kérdést: mégis melyik negyedszázadot szeretnénk akkor?

A huszadik század első fele az első világháborút és a kommunizmus, illetve a fasizmus létrejöttét hozta el. A második Hitler és Sztálin uralmát, az ukrán holodomort, a holokausztot, a második világháborút és az atomfegyverek bevetését. Még az 1950-el kezdődő negyedszázad is a koreai háború, a vietnámi háború, három arab-izraeli háború és a kubai rakétaválság által meghatározott időszak volt.

Kagan szerint „talán a legnagyobb hibánk, hogy nem akarjuk elhinni: a dolgok ismét úgy nézhetnének ki, mint ahogyan a 20. század első felében néztek ki: amikor is alig pár ostromlott demokrácia állt szemben a diktatúrák által dominált világgal”.

Semmi sincsen kőbe vésve, véli a szerző: sem a liberalizmus sikere, sem pedig bukása. „Mint ahogyan láthattuk az elmúlt hetven évben, hatalmas emberi haladásra van lehetőség még a mi veszélyes világunkban is”. De tisztán kell látni: a liberális rend éppen olyan ingatag, mint értékes. „Folyamatosan gondozni kell, nehogy a dzsungel visszanőjön és mindannyiunkat betemessen”.