Fogtam a lányomat meg a hárfámat és visszajöttem

„Ewa Jaślar lengyel-amerikai hárfaművész 1945-ben született Bytomban. 1969-ben az ’56-os magyar emigráns, Würtzler Arisztid meghívására az USA ment, ahol Würtzlerrel és feleségével, a szintén lengyel Barbara Pniewskával megalapították a New York Harp Ensemble hárfaegyüttest. A világ 60 országában szerepeltek, ötször a Fehér Házban, 1985-ben több tízezer hívő és Szent II. János Pál pápa előtt a Szent Péter téren. A rendszerváltáskor visszatért hazájába segíteni az újjáépítést. A fáradhatatlan asszony napjainkban az USA és Lengyelország között ingázik, tanít, hárfás lapot ad ki, s hárfaversenyeket szervez. 

Hogyan lett hárfás?

Olyan városban nőttem fel, ahol fontos volt a zene és minden házban volt zongora. Én is zongorázni kezdtem, csak később fedeztem fel az iskola hárfáját. Gondoltam is, hogy milyen gyönyörű hangszer ez, miért nem ezen játszom? Aztán karácsonykor kaptam egy kis képet Szent Cecíliáról, aki valamilyen húros hangszert tartott a kezében. Az jutott az eszembe ott: „Ó, Isten azt akarja, hogy ezt csináljam, azért van hárfa az iskolában”. Hát így kezdődött.

Lengyelországban és Magyarországon 1956-ban forradalom volt, utána pedig kemény elnyomás. Ez játszott valamilyen szerepet abban, hogy az USA-ba ment?

Nem a forradalom volt a fő oka, hanem az, hogy rabszolgák lettünk, s nem egy szabad országban éltünk. Miután elvégeztem a Varsói Zeneakadémiát, megnyertem egy lengyel hárfaversenyt. Ezzel jogot szereztem, hogy Lengyelországot képviseljem Amerikában, a connecticuti Hartfordban. Ez volt a legelső nemzetközi hárfaverseny az Amerikai Egyesült Államokban, Würtzler Arisztid találta ki és hozta létre. Részt vettem rajta, és elnyertem egy ösztöndíjat. Úgy döntöttem, hogy maradok, hisz akkor már megalakult a New York Harp Ensemble is. 

Beszélne nekünk egy kicsit Würtzler Arisztidról és feleségéről, Barbaráról?

Arisztid a tanárom, Barbara a barátom volt. Vidám időket töltöttünk együtt, sokat utaztunk és akkor a nap huszonnégy óráját együtt töltöttük. Muszáj volt kedvelnünk egymást, máskülönben nem tudtunk volna együtt dolgozni. Amikor megszületett a lányom, Barbara lett a keresztanyja. Mély és jelentőségteljes kapcsolat volt köztünk. 

A New York Harp Ensemble mellett volt ideje mással is foglalkozni?

Különböző más kamaraegyütteseim is voltak. Játszottam Barbarával, ez volt a Warsaw Harp Duo, valamint Margery Fittsel, ez pedig a New York Harp Duo. Egy időben én voltam a zenei igazgató a Lengyel-Amerikai Kulturális Egyletnél, emiatt sok-sok éven át a Slavic Ensemble Chamber Grouppal is játszottam New York államban. Tanítani Lengyelországban kezdtem, de ott sem azonnal. Úgy éreztem, nem szabad olyan embereket képeznem, akik majd nem találnak munkát. Később viszont arra gondoltam: ha jól tanítok és nagyon jó technikát szereznek a tanítványaim, ha sokat tudnak a zenéről, méghozzá mindenféle zenéről, mindenfajta műfajról, akkor rátalálnak a saját útjukra, s megtalálják a maguk helyét. Tehát elkezdtem tanítani, és két hárfaosztályt indítottam. Egyet Bielsko-Białában, Lengyelországban és egyet a Cseh Köztársaságban, Cieszynben.

Kik voltak az amerikai barátai, és mit szeretett leginkább az amerikai életstílusban?

Nos, egyszerűen imádom Amerikát. Végtelenül boldog voltam, amikor amerikai állampolgár lettem, leginkább azért, mert utazhattam. Az egész világ hirtelen kinyílt előttem. Sok barátom van, Margery Fitts, Park Stickney, akik szintén játszottak a New York Harp Ensemble-ben. Voltak barátaim a New York-i Filharmonikusoknál, és barátkoztam más hárfásokkal is, akik inkább New York környékén ismertek, errefelé nem annyira. Jóban vagyok Carol McLaughlinnal, aki Park Stickneyt tanította. De vannak más barátaim is, például az a fickó, aki hárfákat javít… Milligan, Sam Milligan. És nagyon jóban vagyok Urszula Kwaśnicka hárfással, akit kisiskolás korom óta ismerek, és aki most New York államban él. 
Hitt abban, hogy egyszer lehullik a Vasfüggöny és visszatérhet Lengyelországba?
Soha még csak nem is álmodtam róla, soha. A gondolat egész idő alatt ott volt a fejemben és a lelkemben, de annyira lehetetlennek tűnt, hogy igazán sohasem kívántam. Amikor végre szabadok lettünk, úgy éreztem, áldást kaptunk a mennyből.

Miért tért vissza Lengyelországba?

Lech Wałęsa, az első lengyel elnök hívott, kérve az embereket, a világ minden táján élő lengyeleket, hogy jöjjenek haza, szükség van rájuk. Én komolyan vettem ezt. Fogtam a lányomat meg a hárfámat, és visszajöttem. Őszintén szeretem a hazámat, s ezt komolyan is gondolom, nem úgy, mint egyesek, akik csak beszélnek róla, de a cselekedeteik mást mutatnak. Egykor valakinek a Lengyel Művészek Szövetségében megígértem, hogy visszajövök. Igaz, hogy 23 év után, de visszajöttem.

Miért döntött úgy, hogy egy nagyváros helyett a festői szépségű, ám apró, félig cseh, félig lengyel Cieszynben telepedik le?

A sziléziai Bytomban születtem, egy nagyon piszkos városban, innen Varsóba kerültem, ahol tanultam az Akadémián és diplomát szereztem, majd New York következett. Amikor visszajöttem, a szüleim Cieszynben laktak, én meg közel akartam lenni hozzájuk, merthogy egyre idősödtek. Cieszyn nagyon szép város, viszont túl nagy ahhoz, hogy egy országban legyen, így mind Lengyelországban, mind Csehországban vannak részei.  Azt gondoltam, hogy nekem itt van Európa központja, mert kb. 300 kilométerre van Prága, Varsó, Bécs, Budapest és Pozsony. Szóval a szüleimmel akartam lenni, s arra jutottam, hogy bárhol élhetsz, bárhová be tudsz illeszkedni, feltéve, hogy vannak ötleteid, jól felkészültél a munkádra, hajlandó vagy kockázatot vállalni és szembenézni a kihívásokkal, s keményen dolgozol.

Mik a tervei és céljai az ön által alapított hárfaszövetségnek?

2003-ban alapítottam meg a Lengyel Hárfaszövetséget az Amerikai Hárfaszövetség mintájára. Négyhavonta adjuk ki a szövetség hírlapját. Legfőbb célunk, hogy segítsük a fiatal zenészeket a művésszé válás útján. Adunk pénzt ösztöndíjakra, tanulmányokra, külföldi mesterkurzusokra, külföldi versenyekre vagy a Hárfa Világkongresszuson való részvételre, ha fellépnek ott. Támogatjuk az utazásaikat. Továbbá minden második évben megrendezzük a mostanra már nemzetközivé vált Nemzetközi Hárfaduó Versenyt is. Úgy tudom, hogy ez az egyetlen verseny a maga nemében.

Mindemellett jutott idő a családra, a magánéletre? 

Csak egy gyermekem van, aki viszonylag későn jött az életemben. Igazán nagyon elfoglalt voltam, nem csak a karrieremmel, de amikor a New York Harp Ensemble-lel utaztunk, tényleg nem volt időnk a családra. Most a lányom révén nagymama lettem, van egy unokám is. Roppant boldog vagyok, hiszen a család mindennél fontosabb.

Tapasztalatom szerint az emberek egyre kevésbé értékelik azt, hogy a zenészek évekig tanulnak játszani egy hangszeren. Hogy látja, eleget törődnek a zenészekkel és a munkájukkal?
A szakmai élet minden területén úgy tűnhet, mintha valaki a karrierjét egyik napról a másikra építette volna fel. Semmi sem történik vele egy ideig, aztán karriert csinál egyik napról a másikra. De hány évet áldozott arra, hogy felkészüljön kiállni a közönség elé? Ugyanaz a helyzet a zenészekkel és minden szakmával. Nem lehetsz orvossá egyik napról a másikra, mint ahogy nagyszerű zenésszé sem. És biztos vagyok benne, hogy zenére szükségünk van. Talán nem sokan vagyunk, akik szeretik és élvezik a klasszikus zenét, akiknek szüksége van a zene hallgatására és előadására. Ám mindenkor meg leszünk becsülve, ebben biztos vagyok.

Nem gondolja, hogy a klasszikus zene egyfajta válságban van? És ha igen, akkor ön szerint fog fejlődni valamerre? 

A klasszikus zene többféle perióduson ment át. Volt például a tizenkét fokú zene, az aleatorikus zene, a zeneszerzők kísérleteztek mindenféle technikával. De a zene meg fog maradni, mert a részünkké vált. A testünkben ott él a ritmus, s zene vesz körül a természetben is, ha tudunk figyelni rá. Tehát a zene körbeölel minket, muzsika van az univerzumban, a kozmosz tele van zenével és némelyikünk nyitottabb, hogy meghallja, amit a külvilág közölni akar velünk. A zene mindig velünk lesz, nem hiszem, hogy rossz irányba halad a fejlődése. Különféle változásokon át kell esnie, de sohasem maradunk zene nélkül.”