A Hef: a dekadencia atyjáról és karikatúrájáról

Vannak emberek, akik bizonyos morális magaslatból néznek le a világra, tekintetük ellentmondást nem tűrően szeli végig a végtelen tereket, és másra sem várnak, mint hogy valami éktelen erkölcstelenség láttán megfújják az Erény kürtjét.

Hugh Hefner Playboy-alapító halála után sokak halántéka megpattant a nagy erőlködéstől, és ha nem is folyt ki az agyvelejük a szájukon, mint Rolandnak a roncevaux-i csatában, a felháborodás viszkózus pacáit hullajtották el a különböző médiafelületeken. A feministák előveszik a régi vádakat, miszerint Hefner eltárgyiasította és gátlástalanul kihasználta a nőket, míg a keresztény-konzervatívok a mai pornólázért teszik őt felelőssé.

Hefner halála tehát beleveszett a különböző erkölcsök kakofón hangzavarába, miközben arra senki nem vette a fáradságot, hogy megpróbálja mélységében értelmezni ezt a talányos figurát; noha Hefner több mint hatvan éven átívelő pályája – gondoljunk bármit is róla – rettentően érdekes.

*

Hefner az első Playboyt gépeli a chicagói lakásában

Hugh Hefner elmondása szerint kemény, puritán metodista nevelésben részesült, ez vezette később arra, hogy nekimenjen a szexualitást övező társadalmi korlátoknak. Hefnernek kétségkívül igaza volt akkor, amikor a régimódi Amerika protestáns eredetű almáspite-prüdériáját, a testiségtől megszállottan idegenkedő, szemforgató puritanizmust fojtogatónak ítélte; abban a premisszában pedig, amit a Playboy születésekor megfogalmazott – kifinomult réteglapot nyújtani a fiatal férfiak számára, melyben a szép meztelen nők mellett érdekes, igényesen megírt cikkek is megtalálhatók – aligha találni kivetnivalót.

Ezt a buja glamourt találjuk meg Hefner első tévéműsorában, az 1959-ös Playboy's Penthouse-ban is: Cy Coleman kellemes koktélzenéje, sejtelmes nagyvárosi fények, kandírozott áramvonalak, parázsló cigaretták, koccanó pezsgőspoharak, mi kell még? Az urban sophisticated enteriőrben playmate-ek őgyelegnek, miközben Hef pipázva cseveg Nat King Cole-lal, a humorista Lenny Bruce-szal és Rona Jaffe írónővel; és éppen belefogna annak a fejtegetésébe, hogy Amerika problémáit többek között az elnőiesedés okozza, amikor betoppan Ella Fitzgerald, hogy elénekeljen néhány Gershwin- meg Cole Porter-dalt. Szinte történelem előtti képek ezek.

Művészi fotókat emleget az, aki védeni kívánja a pornográfia vádjától a Playboyt: a jelző kissé sutának hat, tény azonban, hogy a kezdetek Playboy-esztétikájában volt ízlés. A minap olvastam a JazzTimes remek cikkét, ami a látomásos zenekarvezető Stan Kenton második feleségének, a némileg nimfomán hajlamú énekesnőnek, Ann Richardsnak az életét mutatja be. Richards a YouTube-ra feltöltött felvételek tanúsága szerint kifejezetten tehetséges előadó volt, karrierje azonban még Kenton protekciójával sem ívelt olyan magasra, mint szerette volna, ezért úgy gondolta, azzal dobja meg a hírnevét, hogy levetkőzik a Playboynak. Épp csak a férjét nem értesítette erről, akinek állítólag egy turné alatt hívták fel a figyelmét a címlapra a zenészei. Kenton szó nélkül a szálloda újságosstandjához vonult, átfutotta a magazint, majd visszasietett a szobájába és hívta az ügyvédjét. A házasságnak és Richards pályafutásának egyaránt befellegzett. A képek ma valószínűleg egy hangos szóra sem adnának okot – és mindehhez vegyük azt is hozzá, hogy a világ jelenleg leghíresebb nőjének összes életművét egy szexvideó jelenti.

Hefner életútján, na meg tévéműsorai és magazinja evolúcióján remekül lemérhetjük,

és hogyan vált maga a dekadencia fogalma is a tömegfogyasztás hazug hívószavává. Amiképpen Hefner élvhajhászása mind nevetségesebb pózokba csontosodott, ahogy az aranyifjúból a „legendává” intézményesülő, monoton partik meg a vállalati hedonizmus kiöltek minden elevenséget, úgy lett az életélvezet kereskedelmi érdekek szerint megszerkesztett, üres mítosszá.

A Playboy arra volt ítélve, hogy az ideológiává és iparrá merevedő „szexuális forradalom” jelképévé váljon, és a felszínes, középszerű Hefner nem az az ember volt, aki ezt megakadályozta volna. Az ötvenes évek Playboy-stílusában – a tudálékos füsteregetésben, a hervatag félmosolyokban, a kissé affektált nyegleségben – valami hűvös báj volt; egy évtizeddel később már csak a carpe diem mechanikus rángatózását, végső nekikeseredését tapasztaljuk.

*

Hefner 1969-ban kapott újra műsort a televízióban, ezúttal Playboy After Dark címmel. Ebben az évben, a nyugati társadalmakat felforgató  ellenkultúra és a „felszabadító” mozgalmak tetőpontján, de már a kiábrándulás előérzetével terhes légkörben, Woodstock sárba fulladt apoteózisával szinte egyidőben egy igazán szokatlan dal bukkant fel az amerikai slágerlistákon. Az előadó Peggy Lee volt, a múlt évtized nagy sztárja, a Great American Songbook fojtottan drámai modorú, intelligens tolmácsolója, akit annyi pályatársával együtt margóra szorított a rock and roll-őrület. A dal az Is That All There Is, vagyis az Ennyi az egész? címre hallgatott, egy Thomas Mann-novella, az Enttäuschung (Kiábrándulás) inspirálta, formailag a húszas évek német kabaréját idézte meg. Témája pedig nem is lehetne slágeridegenebb: az élet értelmetlenségéről szaval és énekel benne Lee, felsorolva mindazokat az élményeket (a családi házban kiütött tűz, egy cirkuszlátogatás, az első szerelem), melyeknek meghatározónak és katartikusnak kellett volna lenniük, valahogy mégis kielégületlenül hagyták őt.

„Ennyi az egész?” – teszi fel a kérdést Lee minden egyes emlék után, és szenvtelenül megállapítja: „Ha ennyi az egész, barátaim, hát táncoljunk tovább, nyissuk ki a piát, és mulassunk egy nagyot”, majd zárásként válaszol hallgatói ki nem mondott gondolatára: nem követ el öngyilkosságot, mert előre tudja, hogy a halál lesz a végső, nagy csalódás.

A dal – ami egyébként Trump elnök kedvence – nyilván nem véletlenül lett ilyen népszerű: arra az ambivalens közérzületre rezonál, ami tanácstalan amerikaiak tömegein lett úrrá, miután életük addigi keretrendszere meghaladottnak és menthetetlenül cikinek ítéltetett, és egyik pillanatról a másikra belökték őket a megengedő társadalom ricsajos szabadságába. Jelképes, hogy éppen Lee, a letűnt világ ikonikus képviselője fogalmazta meg számukra az új kor filozófiáját. Dala egyszerre megtagadása az ósdi ábrándoknak és segélykiáltás. Azzal, hogy a gyönyörök maximalizálása vált a létezés kizárólagos céljává, a hedonizmusba beleköltözött mindaz az egzisztenciális gyötrelem, amit korábban – mondjuk – az üdvösség kérdése váltott ki. Ez világosan megmutatkozik a Playboy After Dark-on is, melyből teljesen hiányzik az a léha kifinomultság, ami Hefner korábbi műsorát jellemezte. A színpadról leszorultak a jazz-zenészek, helyüket harsogó rock- és soulbandák vették át; a teret a lötyögő, szmokingos-kisestélyis mondén figurák helyett révülten vonagló, felszabadult fiatal lányok és fiúk töltötték meg.

Hefner partija nyersebbé, vadabbá vált, és mintha ezt a nyerseséget egy bizonyos kétségbeesés járná át; elvégre az ember immáron azzal a mázsás tudattal vonult a buliba, hogy ott léte egyetlen lényegi és igazi aspektusát éli meg.

A Playboy a hetvenes években érte el legnagyobb olvasottságát: egy időben állítólag az amerikai főiskolás férfiak negyede rendszeresen forgatta a magazint. A Playboy ekkorra vállalat-behemóttá és globális branddé terebélyesedett, Hefner pedig a Playboy Mansion tunya pompájába visszavonulva végleg elszakadt a valóságtól: húsz év alatt egyesek szerint ki se ment az utcára. Martin Amis jegyzi fel The Moronic Inferno című riportkötetében Hefner napirendjét: eszerint a főszerkesztő valamikor délután ébredt fel, ezután megbeszélést tartott, bekapott néhány falatot, megnézett néhány filmet, éjjel egy felé elvonult valamelyik barátnőjével, majd ismét evett valamit, a napot pedig újabb filmnézés zárta. Az ágyat egész idő alatt alig hagyta el, pizsamajától és mamuszától meg nem vált volna. Amis beszámol a furcsán nyomasztó atmoszféráról is, ami a Hefner-rezidenciában uralkodott, kezdve a barátságtalan testőrök és a biztonsági kamerák állandó jelenlététől a Hefner és a világ között közvetítő, agyonhajszolt alkalmazottak nyüzsgésén át egészen a naiv vidéki fruskákból álló, kiszolgáltatott playmate-kommunáig.

Hefner bebizonyította: a hedonizmus és a kaszárnyaszellem a legtökéletesebben kiegészíti egymást.

*

A Playboy lassanként azonban elveszítette korábbi sikkjét. Egyrészt a gátlástalanul a testüregekben turkáló Hustler és a Penthouse megjelenésével a Playboy-féle szoftos erotika fölött eljárni látszott az idő, másrészt az elszlömösödő kulturális környezet óhatatlanul magával sodorta Hefneréket is. Ha a magazin az ötvenes években megnyitotta az utat a középosztálybeli erkölcsök fellazulása előtt, most azon volt a sor, hogy a középosztály zsírszagú valósága vegye birtokába a Playboyt.

A dekadencia korábban egy szűk elit szórakozása volt, most viszont (Hamvas megfogalmazásával) a kispolgár kezdett el Oscar Wilde-ot játszani, a kéjeket pedig szigorúan a maga képére formálta. Amis ellátogat a stílusosságot ígérő Playboy-klubok egyikébe, és nem talál ott, csak buszos turistacsoportokat meg magányos, kopaszodó, üveges tekintetű férfiakat. „A Playboy-álom megadta magát a köznapi Amerika hősies konzumerizmusának” – írja, és valóban: az 1979-es Playboy's Roller Disco & Pajama Party a lehető legprosztóbb proletár vircsaftot vonultatja fel zsákban futással, kesztyűbábokkal, pomponlányokkal, vaskos diszkóritmusokkal.

Amiként a kivénhedő, elsorvadó Hefner véglegesen elszigetelődött minden realitástól a lankadatlan gyönyör fantazmájába merülve, úgy vált a Playboyban bemutatott szépség is kimerikussá, életidegenné, lázálomszerűvé a szilikonmellű, feltöltött ajkú, szőke „bombázók” feltűnésével. A határtalan boldogság távlata végső soron csak határtalan unalmat rejtett, a vágy fanatizmusa pedig kitermelte irtózatos, bizarr kreatúráit. 

Az öreg Hef meg a nyuszik

Az ezredfordulóra, túl egy agyvérzésen és túl a feminizmus ki tudja, hányadik generációján,

utolsó tévéműsorában, a The Girls Next Door nevű reality-ben torz műanyag-kancáival az oldalán száll alá a trash-tévézés posztmodern poklába.

A szexmániás tata, kétségbeesetten tapogatva játszótársai combját, mintha magába a tovasikló életbe kapaszkodna, haláláig azt állította, hogy büszke arra, hogy megváltoztatta az emberek viszonyát a nemiséghez. Érdekes lenne azonban tudni, hogy Hefner, aki mégiscsak az elegánsabb, történelem előtti időkben született, hogyan tekintett arra a kortárs, lélektelen fogyasztói valóságra, amivé a Playboy kezdeti, könnyed szabadossága burjánzott.

A szexualitás korábban a társadalmi megbélyegzés tárgya volt, állította Hefner, ezzel igazolva a Playboy emancipatorikus szerepét. Látva azonban, ahogy korunkban a szexualitást a profithajszolás, az ipar sajátítja ki, a maga módján ugyanúgy elidegenítve és természetellenessé téve azt, mint a puritanizmus tette, felmerül a kérdés, hogy valóban megérte-e az a szexuális felszabadulás, melyhez a Playboy is hozzájárult. 

Luis Buñuel írja önéletrajzában, hogy sajnálja azokat a fiatalokat, akik a társadalmi gátlások megsemmisülése után születtek, ugyanis éppen az elfojtások, a szexualitás titokzatos-bűnös kisugárzása hívták elő azokat a féktelen energiákat, melyek által a nemiséget a maga teljességében élhették meg. Hát nem világos, hogy a szex mindenütt jelenvalósága, dübörgő, tolakodó nyilvánossága nem takar mást, mint egy általános és helyrehozhatatlan impotenciát? Ezt az egyetemes tehetetlenséget pedig még a huszonegyedik század panáceája, a Viagra sem gyógyítja.

Hefner elment, mi pedig lekókadva várjuk a világvégét.