Érkezhet az ifjabb Sarkozy a francia politikába, és nem akárki a példaképe
A volt elnök fia az elmúlt 15 év nagy részét az Egyesült Államokban töltötte, s innen visszatérve jelent meg a francia nyilvánosságban.
Az egyelőre békés többség nem akar félelemben élni, nem akar se kar-, se baltatávolságot tartani, nem akar azzal a tudattal kilépni reggel az utcára, hogy este már talán nem tér haza.
„Kevés abszurdabb momentuma volt a migrációs válságnak annál, mint amikor a hét elején egy magát afgánnak mondó pakisztáni fiú baltával támadt egy kínai családra egy bajorországi regionális vonaton. Az ilyen esetekre adott válaszok széles skálán mozognak, amelynek az egyik vége szerint minden migráns potenciális terrorista és erőszaktevő, a másik szerint pedig minden merénylő meg nem értett áldozat. »Aki elvágja a torkodat, az lesz a hírekben az áldozat« – énekelte Ákos már 2002-ben, mit sem sejtve arról, hogy tizennégy évvel később lesznek emberek, akik egy terrorszervezetre felesküdő baltás támadót fognak gyászolni a közösségi médiában, és azon keseregni, mennyi trauma érhette életében. Egyébként egészen biztosan nagyon sok, ahogy azokat is, akik nem baltával támadtak, és nem csak megsebesíteni tudtak négy embert, hanem felrobbantottak mondjuk ötvenet, vagy egész harcoló alakulatokat irányítanak a Közel-Keleten.
Az európai embereket félelem bénítja meg és fosztja meg a józan gondolkodás képességétől. Van, aki a jobboldali populista pártoktól fél, illetve inkább attól, akik rájuk szavaznak és attól, mi történik, ha hatalomra kerülnek, az uszítástól, az ostobaságtól, az ítélkezéstől, a gyűlölettől – egy szóval attól, amik vagyunk vagy amivé lehetünk. Saját magunktól. Meg lehet érteni. Mások pedig »tőlük« félnek, az »idegenektől«. Meg lehet érteni ezt is. Meddig fajulhat, ha végleg két táborra szakadunk? Akármeddig. Az elhallgatás, az öncsalás és örökös magyarázkodás vége egy nagy, kollektív öngyilkosság lenne, és hangsúlyosan csak lenne, ha nem ütközne ellenállásba. Minél később veszi elő Európa újra a józan eszét, minél tovább halogatják a vezetők és véleményformálók a veszély felismerését és a problémák kimondását, annál durvább lesz az ellenállás. Az egyelőre békés többség ugyanis nem akar félelemben élni, nem akar se kar-, se baltatávolságot tartani, nem akar azzal a tudattal kilépni reggel az utcára, hogy este már talán nem tér haza – vagy a szerettei, vagy a barátai, a munkatársai – bárki. A többség, ahogy azt látjuk Franciaországban, egyre dühösebb lesz, és egyre kevésbé hatja meg a kormány magyarázkodása arról, hogy tulajdonképpen ők rengeteg terrortámadást megakadályoznak.”