Ebben az időszakban értelmiségiek, politikusok tömegét hurcolták meg, feljelentések alapján, vagy csak ránézésre aláztak meg nyilvánosan tanároktól és iskolaigazgatóktól kezdve bárkit, aki iskolázott volt, ő maga, vagy a felmenői földet birtokoltak, vagy csak nem voltak eléggé lelkes hívei a proletárforradalomnak. Azok mellet, akiket meglincseltek, az utcán halálra köveztek vagy megvertek, számos érintett menekült az öngyilkosságba.
1966 őszétől leállt az oktatás, a fanatizált fiatalok vörösgárdákat szerveztek, akik csoportosan vonulva karszalagot viselve, Mao kis piros könyvecskéjével a kezükben rombolták le a régi világ jelképeit; templomokat, temetőkben sírokat rongáltak meg, a kínai történelem jeles alkotásait, műemlékeket, művészeti remekeket, könyvtárakat égettek fel az ország minden részén.
Miközben Mao ellenfeleit valóban sikerült kiiktatni, a túlkapások elburjánzása miatt helyenként a legfelsőbb pártvezetésnek kellett védett személlyé nyilvánítani valakit, hogy ne váljon a gátlástalan népharag áldozatává, de olyan is volt, hogy a hadsereget kellett bevetni a gárdisták ellen. A vidéki őrület viszont gyakorlatilag kicsúszott minden ellenőrzés alól.
Ultrabal
Mao halála után az őt körülvevő és befolyásoló, „ultrabalosnak” nevezett négyek bandáját, köztük a feleségét, Csiang Csing volt színésznőt letartóztatták, kettőjüket halálra ítélték, egyikük életfogytiglani, másikuk pedig 20 év börtönbüntetést kapott. A halálos ítéleteket nem hajtották végre, Mao felesége 1991-ben öngyilkosságot követett el.