A migrációról és a nemzeti gőg lekókadásáról

Megérkeztek, menekültek, maradtak, visszatértek, elmentek…

Miközben Európát elárasztották az idegenek, a románok megúszták az európaiakat érintő dölyfös pánikot. Őket a Banderas komplexus kapta el, amikor egy szír csoport, akik törvénytelenül lépték át a bolgár-román határt, hangosan zokogott a román televízióban.

A Banderas-komplexus eredete egy könnyed kis vicc, amit most elmesélek önöknek. Hazatérve külföldről, egy román meséli a barátjának, mi történt vele a Riviérán egy luxusszállodában. Egy hosszabb pókerparti után, visszatérve a kaszinóból, ágyban találja meztelen feleségét Antonio Banderasszal, a nagy színésszel. Még mindig sokkhatás alatt, azt mondja a barátjának: „Amikor megláttam szegény Mariskát narancsbőrrel, lógó mellekkel és szőkített hajjal, annyira kínosan éreztem magam, hogy majd elsüllyedtem szégyenemben Banderas úr előtt.”

A nemzeti gőg ugyancsak lekókadt, miután megtudtuk, miért is sírnak a szírek. Mikor egy riporternő megkérdezte tőlük, hogy talán a határőrök bántak-e durván velük, azt válaszolták, hogy dehogy, nagyon rendesen viselkedtek; ellenben a török sofőr, aki elbújtatta őket a kamionjában, becsapta őket: azt mondta nekik, hogy megérkeztek Németországba, miközben egy véraláfutásokkal teli országban ébredtek fel, amit − jaj − Romániának hívnak, és ahol semmi kedvük sincs élni.

Körülbelül négymillió románnal számolva, akik Olaszországban, Spanyolországban vagy Angliában játsszák a szírt, hogyan lehetünk elfogulatlan ítészei olyan embereknek, akik saját országaikból sokkal drámaibb okok miatt menekülnek.

A román falvak kiürültek, nincsenek szorgos kezek, nincs, aki megművelje a földet; csak azok maradtak, akik biztonsági őrnek és testőrnek állnak. Ezért Romániában égető szükség van a vándor népek inváziójára, akik hajlandók felvenni a harcot az őslakosok előítéleteivel.

S ha a civilizáció története egy nagy Exodusszal kezdődik, nem látom be, miért ne vethetnénk be ismét Mózes pálcáját a Földközi Tenger hajótöröttjeinek útjában, akiket hol az amerikai, hol az orosz Fáraó futamít meg.

Végül is valamennyien valahonnan jöttünk, és nem kizárt, hogy még az eszkimók is egy egyenlítői erdőből származó majom ivadékai.

A nemzeti kommunizmus idejében, Romániában régészeti ásatásokat végeztek Nicolae Ceauşescu szülőfalujában, Scorniceşti-ben. Nagy csinnadrattával bejelentették a sajtóban, hogy találtak egy dák tűzhelyet. Amikor közelebbről megvizsgálták a leletet, kiderült, hogy valójában egy csoport hontalan kun és besenyő érkezett oda egy kéjutazás során ezer évvel ezelőtt. Ekkor a régészeti konzervet lejártnak tekintették és nem szolgálták fel a lakosságnak.

1989 decemberében, tekintet nélkül a nép legszeretettebb fiának dák eredetére, valami besenyők a titkosszolgálatoktól, összejátszva valami kunokkal a Román Kommunista Párt Központi Bizottságától, falhoz állították és agyonlőtték őt, mint egy kutyát − annak ellenére, hogy együtt indítottak volt be egy szép üzletet, amikor több százezer zsidót és több százezer németet exportáltak költségtérítés ellenében.

Visszamaradt egy történelmi díszlet és egy kulturális űr, s ez az idők végezetéig sem telik meg.

Elmúltak azok a romantikus idők, amikor a magyar költők azt állították, hogy Isten magyarul beszél és a román költők esküdtek rá, hogy Isten románul beszél. A régi erdélyi temetők tanúsítják, hogy Isten igazából többnyelvű, és hogy a multikulturalizmus nem csak egy Brüsszelben ellenjegyzett normatív affektálás.

Bukarestről is elterjedt az a mítosz, hogy Budapest után ott élt a legtöbb magyar. Amikor megkérdeztem egy magyar történészt, igaz-e a történet, azt válaszolta: „Igaz, de mára a nagy többségük kivándorolt Izraelbe”. Az eset komikusnak tűnhetne, ha nem lenne tragikus; mert a magyar zsidókat, akik Budapestről Bukarestbe menekültek a Horthy-korszak idején, valóban darabra adta el a Ceauşescu-rezsim, ahogy különben a németeket is.

Sovány vigasz, hogy tavaly megválasztottuk elnöknek Klaus Iohannist, az egyetlen németet, aki nem akart elmenni Romániából a kommunista időkben. S ami a zsidók hiányát illeti, Jézus Krisztussal és az apostolokkal vigasztalódunk − ők még nem hagyták el keresztény templomaink falait.