„Izrael sikertörténet” – Shlomo Avineri a Mandinernek

Hogyne. A Herzl Tivadarról elnevezett városban, Herzlijában nőttem fel, közel Tel-Avivhoz. Péntek délután hallgattuk a rádiót, amikor a függetlenséget kikiáltotta Ben Gurion. Apám felnézett és megkérdezte: kikiáltották? Mondtam, igen. Oké, mondta és dolgozott tovább. Nagyon drámai, egyúttal rendkívül hétköznapi is volt az a pillanat.

 

 

A másnap. Önkéntesként dolgoztam akkoriban, szóval másnap, szombaton, május 15-én az elsősegély-nyújtó helyen voltam. Azon a reggelen volt az első egyiptomi támadás. Láttam sérült egyiptomi pilótát, aki aztán a rendőrségre került. 

 

 

15 éves voltam, középiskolás, szóval nem nagyon számított, támogatom-e, de az biztos, hogy fontos téma volt. Született ugyanis egy ENSZ-döntés 1947 novemberében arról, mi lesz, amikor a brit mandátum véget ér. Két állam létrehozásáról döntöttek, egy zsidó és egy arab államéról. A zsidó közösség elfogadta ezt, az arab közösség nem. A nemzetközi legitimáció tehát megvolt, de a környező arab államok és Palesztina arab közösségének ellenkezése miatt nem volt egyértelmű, lesz-e elég erőnk, hogy megvédjük az államunkat.

 

 

Akkoriban 700 ezer zsidó volt Palesztinában, ma pedig 8 millió ember, abból 6 millió zsidó. Izrael sikertörténet. Sikerült megvalósítani azt a gondolatot, hogy a zsidóknak is joguk van a saját államukban élni. Nem volt egy békés napunk sem nagyon sokáig, de ma két arab országgal is békében élünk már: Egyiptommal, a legnagyobb és legjelentősebb arab országgal, amely korábban három háborút is vívott ellenünk, de Jordániával is. Van egy másfél évtizedes egyezményünk a palesztinokkal, amely persze nem működik mindig problémamentesen, de először van olyan helyzet, hogy nem vagyunk totális összeütközésben minden környező országgal. Szíria pedig, amely korábban szintén hadat viselt ellenünk, szétesőben van. 1948-ban egyértelműen mi voltunk a gyengébbik fél. Ma nem ez a helyzet.

 

 

Az Egyesült Államok támogatása nagyon fontos, de nem mi vagyunk az egyetlen szövetségesük a Közel-Keleten. Ott van Szaúd-Arábia, a Perzsa-öböl országai. Nekik tehát egyensúlyozniuk kell. Az USA és Izrael sosem értett egyet mindenben. Például a ciszjordániai zsidó telepeket vagy Kelet-Jeruzsálem elfoglalását is ellenezte az Egyesült Államok. A személyek jelentőségét viszont nem kell eltúlozni. Egyértelmű, hogy Obama és Netanjahu nem szívlelik egymást, ami jó alap a tévés, szappanoperás megközelítésekhez, de a stratégiai érdekek nagy része egyezik. Ha nem is az összes. 

 

 

Nem mondom meg, kire szavaztam, de annyit elárulhatok, hogy nem Netanjahura. 

 

 

A cionizmus sosem mondta, hogy minden zsidónak Izraelbe kell mennie. Annyit állított, hogy kell lennie egy helynek, egy államnak, ahová mehetnek zsidók, ha üldözik őket ott, ahol élnek. A cionizmus az önrendelkezés jogáról szól.

 

 

Vannak, akik a cionizmust összekötik a háromezer éves vallási hagyománnyal, ők ugyanakkor kisebbségben van Izraelben. A legtöbben nem vallási alapon zsidók, hanem a zsidó nemzet részének érzik magukat. Izrael ennek az ideológiának a szülötte. Tavaly 12 ezren érkeztek Izraelbe Franciaországból, ahol félmillió zsidó él. Az a fontos, hogy ha ott vagy másutt üldözik őket vagy csak kellemetlen a légkör, legyen hova menniük. A cionizmus tehát nem a múlté.

 

 

Nem azt mondtam, hogy biztonságosabb. Csak azt, hogy kellemesebb. Az ugyanis elég kellemetlen, ha fenyegetnek, amiért kipában mész az utcán. Izrael nem tudja megoldani minden zsidó problémáját szerte a világon, de otthont adhat.

 

 

Tényleg nem ő volt az első, de akik megelőzték a 19. században, azok könyveket és pamfleteket írtak, míg Herzl az infrastruktúrát, a szervezetet, mozgalmat is megteremtette. 1897-ben az ő hívására tartották az első cionista kongresszust Bázelben. Van más ok is, amiért Herzl kiemelkedően fontos. Ősújország című könyve, amely 1903-ban jelent meg, azt írja le, hogyan működik majd a zsidó állam 1923-ban. Kevés nemzeti mozgalmat ismerek, amely nem csak deklarációkkal rendelkezik, hanem egy könyvben megírt utópiával arról, hogyan működik majd a még meg sem alapított saját állam. A témák pedig, amelyeket Herzl az Ősújországban felvetett, máig meghatározzák Izrael mindennapjait.

 

Az egyik ilyen az egyenlő állampolgárság elve. Herzl meg volt győződve róla, hogy az araboknak is egyenlő jogok járnak és részt kell majd kapniuk Izrael kormányzásában is. Ez máig téma.

Főleg olyankor, amikor Lieberman izraeli külügyminiszter illojális arabok lefejezésének szükségességét pendíti meg. 

 

A cionizmus víziója az önrendelkezés jogából és a kisebbségek védelméből fakad. De hogy tovább lépjünk: Herzl nem volt szocialista. Burzsoá, liberális gondolkodó volt,gazdaságilag amolyan harmadik utat festett le, amely a kapitalizmusból a szabadságot és a kezdeményezést, a szocializmusból az egyenlőséget és igazságosságot venné át. 

 

 

Az, de máig téma. A harmadik az állam és a vallás kapcsolata. Máig bonyolult kérdés ez is. Mindhárom kérdés tehát, amelyről több mint száz éve írt, meghatározza Izrael mindennapjait most is.

 

Herzl „magyarságának” volt bármilyen jelentősége a tevékenységére?

 

Herzl Pesten született, 18 éves koráig itt élt, haláláig tökéletesen beszélt magyarul - egyrészt ezért örülök, hogy most magyarul is megjelent a róla írott könyvem. Herzl hazája mindenesetre az Osztrák-Magyar Monarchia volt. A liberális, soknemzetiségű, sokvallású birodalom, amelynek problémáit azonban jól látta. Cseh- és Morvaországban például a németül és a csehül beszélők közötti ellentéteket, az éledő nacionalizmust szerte a birodalomban. Herzl tudta tehát, hogy kemény kihívások fogják érni a Habsburg-birodalmat, s hogy eljön a pillanat, amikor minden nemzet saját országot akar majd. S hogy akkor a különféle nemzetek kereszttüzében a zsidóknak nem marad hazájuk. 

 

 

Másrészt azért, mert bár Lengyelországban születtem és Izraelben nőttem fel, nekem is vannak magyarországi gyökereim. Az egyik nagyapám 1892-ben békéscsabai nőt vett feleségül, ő lett az apai nagyanyám. Apám még beszélt magyarul. Én már nem, de ez a másik, személyes ok, amiért örülök a magyar kiadásnak.