„A mostani francia ügyek (Strauss-Kahn, Cahuzac, Copé, Sarkozy...) kisebb-nagyobb egyéni stiklik, néha elképesztő részletekkel, mint a volt francia köztársasági elnök, aki Paul Bismuth álnéven vásárolt telefonjával flangál, mint valami kisstílű drogkereskedő...
Abban, hogy mindezekben az ügyek igazi jogi problémát fognak-e jelenti Sarkozy számára egyáltalán nem vagyunk biztosak. Talán még a legvalószínűbbnek a passzív választójogtól való pár éves megfosztás tűnik: ez persze véget is vetne Sarkozy visszatérési terveinek (már a veszély huzamosabb ideig való fennállása is: nehezen elképzelhető, hogy például a jobboldali párt olyan elnökjelöltet választ, aki lehetséges, hogy el sem indulhat a választásokon...). És persze éppen ez a lényeg: valószínűleg, ahogy Berlusconi, így Sarkozy sem fogja megúszni politikailag ezeket az ügyeket. Az áldozati szerepben való tetszelgésnek is megvannak a maga korlátai: egyrészt alapvetően csak a legközelebbi hívek hisznek benne, másrészt minden jogi ügy előbb-utóbb eljut addig a fázisig, hogy valamit mondani kell még politikai értelemben is az adott ügyről. És ez általában a rosszfiúknaknem nagyon szokott menni.
A »vörös bírázás« nem feledteti az erkölcsi diszkalifikálódást.
Hőseink könnyen juthatnak abba a helyzetbe, hogy saját politikai oldalukon akár még népszerűbbek is lesznek, azonban nehezen elképzelhető, hogy visszatérjenek a hatalomba.
Valójában jelenleg Sarkozy is mérhetetlen messzeségben van attól, hogy újra a francia köztársaság elnöke legyen.
Mindent azért még manapság sem lehet.
Amikor egy ilyen gátlástalan, politikailag elképesztően káros figura, mint Nicolas Sarkozy végül is talán tényleg végleg belebukik egy politikailag nem is olyan fontos ügybe, az embernek kicsit mindig keserű a szájíze (hasonló volt a helyzett Berlusconival is, aki végül is az escortjaiba bukott bele és egy olyan korrupciós ügybe, amelynek idején még nem is volt politikus...). Sarkozy-nak nem azért kéne örökre eltűnnie, mert megvesztegetett egy bírót, vagy más disznóságot csinált, hanem mert egész politikai karrierjét a nép, az alkalmazottak, a bevándorlók, a romák, a sztrájkolók, a tanárok, a bírák megvetésére építette. Mert gátlástalnul szélsőjobboldal volt (legalábbis a kampányaiban), mert tűzzel játszott a lőporos hordó tetején, mert elképesztő károkat okzott az egész ország mentálhigiénés életének, mert szemérmetlenül a gazdagok elnöke volt, mert mélyen lenézte a szegényeket, mert....
Önök azt mondhatják, hogy rendben, de hát ezek nem bűncselekmények.
Ez igaz, de hát mi mindig is azt állítottuk, hogy kutyavilágban élünk.”