Versrendszerek és előadásmódok bűvöletében – Deák-Sárosi László A háromszólamú vers című kötetéről

Írta: Csontos Márta

A vaskos kötet, mely közel húsz év munkája, tanároknak hasznos, versmondóknak, előadóművészeknek alapmű lehet, de sok érdekes, újszerű elméleti megközelítést találnak benne a költészet művelői is.

Ajánlásában a Libri a versmondókat célozza meg, pedig már a könyv első lapjait olvasva megtudjuk, hogy Deák-Sárosi László olvasatában a versmondásnak még nem sok köze van az előadásához, mert a versmondás csak egyszerű, prózai jellegű megszólaltatást jelent ritmikus tagolás nélkül. Az is hamarosan kiderül, hogy a szavaló előadásában ugyan érvényesülhet esztétikai hatás, a szerző mégis úgy véli, hogy a vers ritmikailag következetes megszólaltatása szavalással nem lehetséges. Az előadás (recitálás) az a mód, ami az értelmi és a csak metrikai hangsúlyok helyes alkalmazásával, valamint a hangerő és a hangmagasság megfelelő kezelésével – figyelembe véve a dallamemelkedés és a dallamereszkedés szükségességét és a dinamikus hangerőhangsúly változatait – képes a mű valódi tolmácsolására. Az éneklés szintén rendelkezik azokkal a dallamhangsúlyozási lehetőségekkel, melyek a verselőadásnak is jellemzői, de az énekelt vers jelentősen visszaszorult a 18. század végétől. Metrikai hangsúlyok az értelmileg nem nyomatékos szótagokon is észlelhetők, miközben az értelmi hangsúlyok jelentésmegerősítők, s a magyar nyelvben mindig az első szótagra esnek.

Deák-Sárosi László olyan fogalmakat is használ magyarázataihoz, hogy a helyes értelmezés érdekében hamarosan igényeljük és hasznosan böngészhetjük a kötet végén található verstani mini-enciklopédiát. Olyan fogalmakkal találkozhatunk itt, mint pl. a verstag, a legkisebb ritmikai-értelmi egység, amit megszakítás és levegővétel nélkül kell kiejteni, vagy a nyomatékkapcsolás és nyomatékmegoszlás, melyeknél 24 lehetséges esetet említ meg, pl. ti tá (a ház) nyomatékkapcsoló, a ti tá (király) nyomatékmegosztó.

A vers megszólítási módozatokat követően a szerző elméleti és prozódiai-ritmikai kérdésekbe merül, figyelemmel kísérve az emelkedő és az ereszkedő hangsúlyok szerepét a belső ritmikai tagolás megvalósulásában. József Attila A hetedik című versében bemutatja, hogy a vers felező nyolcasnak minősül; és annak ellenére, hogy a metszetet nem minden sorban tartja meg, a dallamhangsúlyokkal a szóátvágást is át lehet hidalni a prozódián esett sérelem nélkül.

Deák-Sárosi László kiemeli, hogy a dinamikus (és nem dinamikus) hangerőhangsúlyok, illetve a dallamhangsúlyok (emelkedő, ereszkedő, középintonáció) egyaránt alapvető szerepet kapnak a tagoló, az ütemhangsúlyos, a hangsúlyszámláló és a szótagszámláló versrendszerekben egyaránt. A dinamikus (szókezdő, levegő-visszatartással impulzív módon képezett) hangerőhangsúly  pedig olyan nyomaték, ami egyben ütemező hangsúly is.

Ebből következik, ha egy verset nem ütemezve olvasunk fel, a dallamhangsúlyokat akkor is alkalmazni kell, mégpedig a dinamikus hangerőhangsúly szerepének csökkentésével. Ezt az előadásmódot a szerző József Attila A Dunánál című verse segítségével mutatja be.

Az elmélet egyik központi fogalma az illesztési alapelv, aminek alapján különböző, de mégis összeillő minőségek egymásmellettisége biztosítja feszültség-oldás kettősségében a ritmus megfelelő áramlását. És valóban, a túlságosan szabályos vers már nem hozza létre azt a feszültséget, ami szükséges a figyelemkeltő előadáshoz. Ahogy a metrumtagadó vers is fokozatosan elveszíti a feszültségteremtő és -oldó erejét.

A versritmus zeneisége magától értetődő; a szerző kapcsolódik is Négyesy László és Szabolcsi Bence véleményéhez, kiemelve, hogy a nyelv, a zene, a ritmus, a dallam közös gyökerekkel rendelkezik. A zeneiség pedig nyilvánvalóan azért kap jelentős szerepet a vers-monográfiában, mert Deák-Sárosi László, aki elsősorban költőként és filmesztétaként ismert, a klasszikus gitárzenében is otthonosan mozog, klasszikusgitár-oktatói végzettséget szerzett Luxemburgban.

A kötet címe azért A háromszólamú vers, mert a magyar vers hangzásszerkezete három hangképzési szint (alapintonáció, emelkedő, ereszkedő) alapján épül fel. A szerző úgy érvel, hogy a háromszólamúság időtartam, hangerő és hangmagasság szerint érvényesül, mert minden egyes szótagot jellemez mind a hosszúság (hosszú vagy rövid), mind a dinamikus vagy nem dinamikus hangerőhangsúly (illetve ezek relatív hiánya) és dallamhangsúlyok (emelkedő, ereszkedő).

Mindezeket figyelembe véve azzal is számolni kell, hogy a verssorok kommunikációs üzenetek, értelmi-ritmikai egységet alkotnak. A megfelelő előadásban a vers minden összetevőjének megformálandónak kell lennie az időtartam, az értelmi hangsúly és a metrikai hangsúly vonatkozásában. Az értelmi hangsúly jelentés-megerősítő, miközben metrikai hangsúlyok az értelmileg nem hangsúlyos szótagokon is keletkeznek, az ütem vagy versláb, a félsor vagy verstag zenei nyomatékaként.

A szerző kiemeli a közismert tényt, hogy időmértékes verselésben a hanghosszúságot illetően a kiejtés, a hangzás számít, nem az íráskép. Aki ezt nem ismeri, és még kevésbé a szótagok egyezményes hosszúságát, illetve a dallamhangsúlyokat, az az időmértékes verselésben nem érzi a szöveg ritmusát.

A dallamhangsúlyt a hangerő és a szótaghosszúság mellett nyilvánvalóan meghatározza a hangmagasság, ez biztosítja a sorok differenciált lüktetését. Ehhez hozzájárul még a hangminőség, a hangszín. Az utóbbi tulajdonság az alapja a rímelésnek és az egyes hangok hangfestő hatásának (rím, végrím, betűrím, alliteráció, hangfestés). Itt azt is fontos kiemelni, hogy a rím ritmustényező is lehet, mert a hang és a szótag ismétlődése egyaránt részt vehet a ritmikai tagolásban. Amelyik verstípusban rendszerszerű ritmikus tényező a rímelés, az már négyszólamú. Minden magyar vers azonban, versrendszertől függetlenül háromszólamú (hanghosszúság, hangerő, hangmagasság, illetve a három hangsúly szerint: hangerő, emelkedő, ereszkedő).

A szótaghosszúság és az értelmi hangsúly alapján a szerző nyomatékjelölési variációkat mutat be. Nézzünk erre néhány példát: ti tá (pl. az „után” névutó), TI tá vagy ti tá (pl. a „hazám” főnév), ti TÁ vagy ti tá (a ház álszintagma, ez a felállás csak szószerkezetben fordul elő), TÁ tá vagy tá tá (pl. az „állás” főnév), vagy tá tá (pl. a „lévén” névutó) stb.

Bizonyos elméletek szerint a hangsúly pótolja a hosszúságot, a hosszúság a hangsúlyt. Ez az úgynevezett ötvözött verselés (Gáldi 1981).

Deák-Sárosi László a „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” (Vörösmarty Mihály: Zalán futása) közismert verssor (hexameter) alapján mutatja be azt, hogy a recitált verssor milyen törvényszerűségek alapján hullámzik, és hogyan szólaltatható meg a sor a hangerő két fokozata, illetve az ereszkedő vagy emelkedő hanglejtés segítségével.

A magyar nyelv ritmikai eszköztárát pedig úgy kell alkalmazni, hogy tisztában vagyunk vele: a mi nyelvünk túlnyomórészt toldalékoló (agglutináló) és egyben élhangsúlyos. Épp ilyen nyelv nem létezik a környezetünkben, legalábbis számottevő versirodalommal bíró nem. A magyarban a hangsúly mindig az első szótagra esik, s a magyar nyelv és ezáltal a magyar vers is döntően ereszkedő hanglejtésű, szószerkezetek és a mondat szintjén is. Illetve a különböző szótagszámú szavak és szókapcsolatok egyazon ütésre, ugyanannyi időtartam alatt történő ejtésével alakult ki a tagoló verselés. Az ütemkiegyenlítődés ezen elvét még Négyesy László írta le 1887-ben.

A kötetben olvashatunk a 70, az 50 és a 100 százalékos szabályról, nevezetesen arról, hogy a vers ritmikájának 70 százalékban (kerekített minősített többségében) mintaszerűnek kell lennie, a mintasorokhoz pedig illeszkedő és illeszthető sorok kapcsolódnak, a 100 százalékos szabály alapján. A nyomatékkapcsoláshoz elegendő az 50 százalék, főleg az érzékeny ütemekben. A felosztásból az is kiderül, hogy nem illeszthető és aritmikus sorok is léteznek. Végül a szerző megállapítja, hogy az időtartam, a hangerő és a hangmagasság alapvető ritmustényező az időmértékes és a hangsúlyos verselésben egyaránt, a rímelő verselésben a hangszín is.

A fent említett ismeretek alapján Deák-Sárosi László áttekinti a klasszikus időmértékes verselést, beleértve a leoninust (a rímes időmértékeset), a hangsúlyos típusú verseléseket, mint a tagolót, az ütemezőt, a szótagszámlálót és a rímes prózát, illetve a két fő versrendszer találkozását a szimultán, a kevert és az ötvözött típusúban. Az említett versrendszerek a magyar nyelv karakterére épülnek, érdekességként azonban olvashatunk a keleti nyelvek dallamlejtéses verseléséről vagy a germán és orosz hangsúlyszámláló verselésről is.

A háromszólamú vers további részében az egyes verselések, verstípusok illusztrálása történik különböző szerzők teljes verseinek vagy hosszabb versrészleteinek bemutatása segítségével. A hangsúlyos versek egyes típusait olyan versek metrikai elemzése révén ismerhetjük meg, mint az Ómagyar Mária-siralom (13. sz.), Arany János Rege a csodaszarvasról vagy Kölcsey Himnusza, de a szerző néhány típust saját versein keresztül szemléltet (Sziszüphosz, A szem zenéje, Lehel szótár II.). Az időmértékes verselési típusokkal foglalkozó fejezetben találkozunk a klasszikus időmértékes verslábak és kólonok táblázatával, a többi mellett a szapphói sor és versszak felépítésével, ritmusának zene gyökerű magyarázatával; illetve számos, létező vagy lehetséges, még a verstan szerelmeseinek is kevésbé ismert megoldásokkal, mint pld. a tribrachis és molosszus kombinációjával. A műélvezet mellett meg is érthetjük olyan, a verstanban korábban félremagyarázott művek ritmikáját, mint Petőfi Sándor Szeptember végén (ami lírai daktilus, alkmani leoninus, nem pedig anapesztus), Babits Mozgófénykép (ami pedig az arisztophanészi sor magyar változata).

A könyv figyelemre méltó része a rím meghatározásával foglalkozó fejezete, a rím versbéli funkcióinak részletezésével, a rímek minőség szerinti hangzásának vizsgálatával a tiszta rímektől a szabados asszonáncig.

Természetesen az átvett versformák sem maradnak ki a bemutatásból, elemzésből: a szonett, a stanca, az Anyegin-strófa, a ballada, a limerick és mások. Zárófejezetében a szerző a korai (középkori) ír hangsúlyos verselést mutatja be a magyar verstanban való hasznosíthatóság szempontjából.

A verstani monográfia hangzó Példatárat tartalmaz, a verstani szakirodalom történetében először, amelyben a szerző 66 klasszikus magyar, általa metrikailag elemzett verset tesz közzé jeles előadók tolmácsolásában. A hangzó Példatár előnye, hogy ingyenesen elérhető az Országos Széchényi Könyvtár felületein és a szerző honlapján.

A háromszólamú vers lenyűgözően részletes, logikailag tökéletesen felépített, a verstan minden problémájára gazdagon illusztrált példákkal, azok aprólékos elemzésével reagál. A könyvet méltán nevezhetjük a versek iránt érdeklődők és gyakorló költők, magyartanárok és tanulók, előadóművészek és színinövendékek bibliájának.

A szerző irodalomtörténész