A kötet címe azért A háromszólamú vers, mert a magyar vers hangzásszerkezete három hangképzési szint (alapintonáció, emelkedő, ereszkedő) alapján épül fel. A szerző úgy érvel, hogy a háromszólamúság időtartam, hangerő és hangmagasság szerint érvényesül, mert minden egyes szótagot jellemez mind a hosszúság (hosszú vagy rövid), mind a dinamikus vagy nem dinamikus hangerőhangsúly (illetve ezek relatív hiánya) és dallamhangsúlyok (emelkedő, ereszkedő).
Mindezeket figyelembe véve azzal is számolni kell, hogy a verssorok kommunikációs üzenetek, értelmi-ritmikai egységet alkotnak. A megfelelő előadásban a vers minden összetevőjének megformálandónak kell lennie az időtartam, az értelmi hangsúly és a metrikai hangsúly vonatkozásában. Az értelmi hangsúly jelentés-megerősítő, miközben metrikai hangsúlyok az értelmileg nem hangsúlyos szótagokon is keletkeznek, az ütem vagy versláb, a félsor vagy verstag zenei nyomatékaként.
A szerző kiemeli a közismert tényt, hogy időmértékes verselésben a hanghosszúságot illetően a kiejtés, a hangzás számít, nem az íráskép. Aki ezt nem ismeri, és még kevésbé a szótagok egyezményes hosszúságát, illetve a dallamhangsúlyokat, az az időmértékes verselésben nem érzi a szöveg ritmusát.
A dallamhangsúlyt a hangerő és a szótaghosszúság mellett nyilvánvalóan meghatározza a hangmagasság, ez biztosítja a sorok differenciált lüktetését. Ehhez hozzájárul még a hangminőség, a hangszín. Az utóbbi tulajdonság az alapja a rímelésnek és az egyes hangok hangfestő hatásának (rím, végrím, betűrím, alliteráció, hangfestés). Itt azt is fontos kiemelni, hogy a rím ritmustényező is lehet, mert a hang és a szótag ismétlődése egyaránt részt vehet a ritmikai tagolásban. Amelyik verstípusban rendszerszerű ritmikus tényező a rímelés, az már négyszólamú. Minden magyar vers azonban, versrendszertől függetlenül háromszólamú (hanghosszúság, hangerő, hangmagasság, illetve a három hangsúly szerint: hangerő, emelkedő, ereszkedő).
A szótaghosszúság és az értelmi hangsúly alapján a szerző nyomatékjelölési variációkat mutat be. Nézzünk erre néhány példát: ti tá (pl. az „után” névutó), TI tá vagy ti tá (pl. a „hazám” főnév), ti TÁ vagy ti tá (a ház álszintagma, ez a felállás csak szószerkezetben fordul elő), TÁ tá vagy tá tá (pl. az „állás” főnév), vagy tá tá (pl. a „lévén” névutó) stb.