Aki Kodály nyomdokaiban jár – Szabó Dénes karnagy mesél különleges életéről

Interjú: Torda Sztella

Visszatérve alma materembe, a Nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolába, a beszélgetőpartnerem Szabó Dénes, Kossuth-díjas, Nemzet Művésze címmel kitüntetett karnagy. Három éven át tanított ének-zenéből, nyolc éven át énekeltem az ő vezénylete alatt az általa alapított Nyíregyházi Cantemus Kórusban. A kórust 2012-ben a kiemelt minősítésű zeneművészeti együttesek kategóriájából a legmagasabb minősítésűvé, Nemzeti Együttessé nyilvánították.

Életéről és munkásságáról kérdeztük az idehaza és határainkon túl is ismert művészt!

***

A kezdetek: család és értékek

„Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út, de mi azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken.” Ez az idézet a Nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola névadójától származik.

Szabó Dénesben

Nem volt kérdés számára, hogy van jó zene, és van rossz zene. Egy református lelkész ötgyermekes, polgári családjában született negyedik gyermekként 1947. március 6-án Makón. Az idősebb testvéreit beíratták zongorázni, minőségi zenét tanultak. Azonban ő klarinéttal kezdte a zenetanulást. Gyakorolni kevésbé szeretett, mert sokkal jobban szerette a mozgással kapcsolatos tevékenységeket. „Jó volt a többiekkel, hála Istennek okosak voltak, ügyesek voltak – egy ilyen családban felnőni az egy főnyeremény” – összegzi életútjának indulását.

Csodálta a földműveléssel foglalkozó makói parasztembereket gyermekkorában. Megkérdezték tőle, hogy mi lesz, ha nagy lesz? Erre akkor azt válaszolta, hogy egyéni paraszt. Nagy derültség követte a választ, így a későbbiekben kerülte az erre a kérdésre való válaszadást. „Folyamatosan nőtt bennem a tudatosság, hogy én nem tudom, mi leszek. Egy dolog nem: általános iskolai énektanár nem leszek, ebben teljesen biztos voltam.” Az általános iskolai énektanára ugyanis nem szolgált jó példával.

1956-ot követően következett be döntő változás az életében. A 8. osztály után való továbbtanulását erős klerikális beállítottsága miatt nem támogatták, azonban édesapja közbenjárásának köszönhetően felvették a József Attila Gimnáziumba. Amikor az idősebb nővérét sehová nem engedték továbbtanulni, édesapja úgy döntött, hogy Makóból elég volt. Beíratta Szegedre a zeneművészeti szakközépiskolába, a Tömörkény Gimnáziumba, ahol fuvolát tanult. „Ez egy fantasztikus döntés volt a család részéről” – nyugtázta a döntést Szabó Dénes. Nem volt nehéz a beilleszkedés, mindenki szerette őt és a különleges diáksapkáját. „Ezek csodálatos évek voltak, nagyon sokat tanultam az ottani emberektől: Matuz Istvántól és Onczay Csabától, akik később szintén Kossuth-díjasok lettek. Teljesen szabad életet éltünk, ami nagyon nagy dolog volt. Sokat köszönhetek ennek az időszaknak.”

A karnagy számára

hogy az ember tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. A legidősebb családtagjai is mind értéket közvetítő emberek voltak, soha nem a könnyebb irányt választották. Az, hogy ebben a közegben nőtt fel, nagy tanulóiskola volt, és mindmáig meghatározza a gondolkodását.

Eleve elrendelés

Szabó Dénes azt is elmeséli, hogyan vezetett az útja Nyíregyházára. Ehhez kapcsolódva a református múltját és az eleve elrendelést említeti: ki volt jelölve a sorsa. Szegeden szeretett volna főiskolára járni, azonban ott megszüntették a képzést, így Miskolcra kellett mennie, ahova fel is vették. „Nagyon megviselt, hogy oda kell menni, de rájöttem, hogy én hiába tiltakozom, még a minisztériumhoz is elmentem, hogy engedjenek vissza Szegedre, de azt mondták, hogy erre nincs lehetőség. Hát odakerültem. Miért kellett volna tiltakoznom? Nem értem, miért hadakozok én mindig az Úristennel, ő tudja, majd ő megmondja, hogyan van.”

Így is lett. Miskolcon újra találkozott azzal a lánnyal, akit egy évvel azelőtt Budapesten látott. Ő is fuvolás volt és együtt jártak órákra.

Azonban a főiskola elvégzése után nem ő választhatta ki, hová szeretne menni. Nyíregyházáról kapott egy levelet, hogy a 4. Számú Általános Iskolában énektanárt keresnek. A felesége, Ágnes a zeneiskolában szolfézst, míg ő az általános iskolában éneket kezdett el tanítani. A főiskolán tanári diplomát is kapott. Nem volt nehéz az általános iskolai énektanítás kezdete, mert a gyerekekkel jól szót tudott érteni. „De hogy valamit elérjen az ember egy osztályban, ahol van 25-30 gyerek, hát az nem volt egyszerű penzum, de ahogy szokták mondani – talán Hemingway mondja Az öreg halászban –, az ember nem arra születik, hogy legyőzzék. Hát soha nem gondoltam, hogy nekem föl kéne adni a harcot.”

A csoda megszületése

Szabó Dénes a Cantemus Kórus megalakulásával kapcsolatban először a Kodály-módszert említi. Szerinte a legfontosabb tételei közé tartozik a kórusban való éneklés. Ez egy filozófia, egy átgondolt életmódnak a Bibliája vagy alkotmánya, amelynek vannak alapvető törvényei. „Az alap törvények egyike, hogy kell közösségben, kórusban énekelni, mert az a társadalmi szolidaritásnak a gyakorló pályája. Ott meg lehet tanulni, hogy ahogy a három testőrben Dumas megfogalmazza: mindenki egyért, egy mindenkiért! Ezt Kodály ragyogóan elmondta. És azok a gyerekek, akik a kórusban ezt megtanulják, utána sokkal hasznosabb tagjai a közösségnek és a társadalomnak.”

Szabó Dénes csak tette a dolgát: tanított órán és küzdött a kóruspróbán. Ebben az iskolában természetes volt, hogy a gyerekek kórusban énekeltek, és másképpen gondolkodtak, mint a többiek. A kezükbe lehetett adni a Kodály-módszerrel azt, hogy felfogják a többszólamú művek nagyszerűségét.

„Amikor a Forr a világ bús tengere ó magyar kánont – nagyon nehéz kánon – elénekelték, akkor ők ugyanúgy katarzis áldozatai lettek, mint ahogy a vezénylő, amikor hallja, hogy ez megszületik. A zene önmagában elintézte ezt a dolgot.” 1973-ban már a város, 1974-ben a megye legjobb énekkara, 1975-ben pedig már az éneklő ifjúságnak, az országos mozgalomnak is a csúcsára jutottak. Ettől kezdve bekerültek a köztudatba, a zenei nevelés és a kórusmozgalom első vonalába. Azon kellett még gondolkodniuk, hogy mikor kapnak nevet. Szabó Dénesnek és az énekkarosoknak is nagyon tetszett az 1978-as versenyre írt Bárdos-kórusmű, a Cantemus (Énekelj). Egyszavas elnevezés, az egész világ érti, ezért fölvették a Cantemus nevet. Ezután nem volt megállás. Az énekkar számos nemzetközi verseny nagydíjasa, első díjazottja és közönségdíjasa lett az elmúlt évtizedek során.

– köztük e sorok írója is –, és szinte minden énekkari próbán hallották azt a legendás mondatot, hogy ,,Mindig van jobb megoldás!”.

Szabó Dénes a katarzis megszületésének titkáról a következő gondolatokat meséli: „Alapvetően ha valaki érti ezt a görög kifejezést – a katarzis szót –, az egy nagyon jó dolog. A hétköznapokat abszolút meghaladó csodálatos lelki élmény, amely akár még az ember gondolkodását is megváltoztathatja. Belemar a lélekbe, és ahogy a görögök mondják, azt megragadja, és jó irányba átalakítja. Rendezett lelkűvé teszi az embert – Platónt idéztem szabadon. Ahhoz, hogy ez létrejöjjön – mert magától nem jön létre –, ahhoz sok mindent kell tenni.” Először is meg kellett keresnie azt a zeneművet és azt a zeneszerzőt, aki tud katartikus művet komponálni. Fel kellett készítenie a gyerekeket arra, hogy el tudják énekelni, és akkor ebből egy magasabb lelki élmény, katarzis születik meg. Énekkarban ez nem egyszerű dolog, mert sok embernek kell egyszerre gondolkodnia.

Szilárd értékrend

A karnagy útmutatása által egy olyan értékrend és szemléletmód alakulhatott ki az énekesekben, ami mai napig meghatározhatja az életüket. A mai tizenévesek generációjához és a neveléshez, értékek továbbadásához kapcsolódva szerinte van egy olyan irányzat, miszerint a tanár ne szóljon bele semmibe, csak adja le az anyagot.

nagyon veszélyesnek és hazugnak tartja. Minden gyerek kezében ott van a mobiltelefon, a különböző alkalmazásokkal. Ezek igényt formálnak arra, hogy ők neveljék a gyerekeket, méghozzá cenzúra nélkül.

Szerinte van erős egy törekvés, hogy kivegyék a tanár, de még inkább a szülő kezéből a gyereknevelést. „Ilyen agresszív ideológiai nyomást egész életemben nem éltem meg. Én ismerem, éltem a kommunizmus idején. Ott is megvolt ez az idegen ideológiai nyomás. Tiltakoztunk is a magunk módján, de ennyire agresszív nem volt, és ennyire életellenes végképp nem volt. Hogy én bemenjek a terembe, művészetet tanítsak úgy, hogy közben nem nevelek. Ez nem lehetséges.”

Szabó Dénes szerint

Vannak olyan erkölcsi normák, amiket nem szabadna átlépni. „Elképedve látom, hogy a fő csapásvonal az, hogy nincs pozitív és nincs negatív. Akkor mi van? Az egész világ, a világegyetem alapvetően erre a két pólusra épül. Hogy van az, hogy ezt most minden energiával megpróbálják megszüntetni? És az élettől és az univerzumtól teljesen elrugaszkodva valami hagymázas gondolat mellett, erőből megpróbálják a világot átalakítani. Kinek az érdeke, miért az érdeke? Hol benne az ember? Mit várunk el tőle?”

A karnagy az értékrendjét nem presszionálta, hanem bizonyos alapelvekhez tartotta magát. Mindig a rábízott gyerekek javát nézte. Véleménye szerint a pedagógus csak abból indulhat ki, hogy a gyereknek minél jobb legyen. Vallja: minden megszületett gyermek 100 százalékban önző, és Kodály ezért is forszírozza a közösségben való éneklést. Nekünk a társadalomban az a dolgunk, hogy ahogy növünk föl, ezt az elementáris és eleve önző magatartásunkat kezdjük lefaragni. Ha ezt jól megcsináljuk, akkor megértjük, hogy a boldogságunk a másik emberben van kódolva. A tanár, amikor bemegy az osztályba, folyamatosan adnia kell. Ha szigorú és nagyon követel, akkor is szeretni fogják, mert a tanár ad, és a sok átadott szeretetből vissza is sugároz valamennyi.

„Egyesít minket jellem és eszme, fel hát a tettre!” – szól az énekkar jelmondata, egy kis madrigál befejező sora. Ez az egyik alapköve Szabó Dénes munkásságának és az énekkarnak is. Nagyon hisz ebben a gondolatban, jónak tartja, azonban szerinte a mai világban ez nem divatos. Úgy látja: a liberalizmus teljesen elvesztette a kontrollt. Most csak abban gondolkodik, hogy az egyén mindenek fölött. Azonban ha két ember van a földön, már nem lehet erről szó – mert ott van a másik is. Ezért szerinte ez a fajta erőszakos egyénfelszabadítási törekvés alapvetően nem használható.

és el is várjuk, hogy az egyéni tehetség a közösséget is szolgálja.

Az énekkar életében pedig, ha nem tanulják azt meg, hogy egyesít minket jellem és eszme, akkor a csoda soha nem születik meg. Azt gondolja, hogy akkor jó ember egy társadalomban, ha mindenki irányába megadja azt a lehetőséget, hogy átéljék a közös teljesítménynek az élményét, mert az megsokszorozódik. Bárdos tanár urat idézve azt mondja, hogy

A közös jó teljesítménynek megduplázódik az öröme. Ezért a Cantemus himnuszának most is aktuálisnak kell lennie, mert Szabó Dénes vallja és hiszi, hogy ez vezet jobb és boldogabb irányba.

Elismerések és nemzetközi fogadtatás

Szabó Dénes munkáját az öt évtizedes pályafutása alatt elismerték Kossuth-díjjal, Liszt Ferenc-díjjal, Bartók- Pásztory díjjal, Príma díjjal, Magyar Örökség díjjal, valamint a Nemzet Művésze címmel is kitüntették.

Azonban a díjak sorában kitűnik a japán állam által 2017-ben adományozott ,,A felkelő nap arany és ezüst sugarainak rendje” kitüntetés. Ez az egyik legmegtisztelőbb és legnagyobb becsben tartott japán állami kitüntetés, amit a császár nevében adományoznak. Ehhez a japán díjhoz kapcsolódóan a karnagy a japán embereket méltatva vezette fel a gondolatait. Szerinte nagyon alaposak, megfontoltak és tiszteletre méltóak. Huszonöt évig újra és újra megjelent a Cantemus kóruscsalád valamelyik egysége Japánban, és nagyon sikeres volt.

Ennek hatására Japánból nagyon sokan jöttek Nyíregyházára, hogy lássák a Cantemus csodáját. Szabó Dénes szerint szerencséjük van, mert két elhivatott ember, Fukiko Gotoda és Sumio Gotoda találta ki ezt. Azt látták, hogy Japán gazdagodhat abból, ha találkozik a nyíregyházi csodával és a Cantemusszal, ezért előterjesztették ezt a díjat, ami óriási meglepetés volt. A japán nagykövet által Nyíregyházán átadott oklevél bizonyítja: Japán számára mekkora ajándék volt az, hogy éveken keresztül oda vitték és átadták önzetlenül azt, amit tudtak. A japánok ide is eljöttek, megtanulták, hogyan kell vezényelni, a zene titkát nézni, tanítani, beleláttak az egész Cantemus-világba. A Kodály-módszerről már tudtak, de annak a speciális megvalósulását szívesen tanulmányozták.

„Most is úgy emlékszem rá, hogy folyamatban van, hogy az ősz folyamán ismét egy igen nagy létszámú csoport, talán 60 fő fog ide érkezni Japánból, akik itt ezt a magyar csodát, ezt a nyíregyházi csodát akarják látni. És az benne a különleges, hogy diákok is jönnek, nem csak tanárok. A diákok művészeti iskolába járnak: akik képzőművészettel foglalkoznak, azok Rómába és Firenzébe mennek, akik zenével foglalkoznak, azok meg Nyíregyházára jönnek. És azt gondolom, hogyha ezt így egymás mellé rakjuk, akkor igazán megértjük, hogy miért is tüntetett ki bennünket a japán császár.”

maradéktalanul tudjuk szeretni a másikat. Meglátása szerint más népeknek a még nem megromlott, ősi lelkületüket kifejező régi dalaik pontosan olyan minőségűek, mint a mieink, csak másképpen. De a végeredmény ugyanaz, mert a katarzist éppúgy létrehozza a japán népdal is. „Alapvetően mindig azok a művek maradnak meg a közös találkozásunkkor, ahol a gyökerek a legmélyebbek, ahol a tiszta forrás megtalálható. Ezek nagyon hamar a másik ember lelkében is rezonálnak.”

A magyar kórusmuzsika pozitív nemzetközi fogadtatásához kapcsolódóan Szabó Dénes először a japán turnékat emeli ki, majd a keleti emberek általi meleg fogadtatásról beszél. „Szerintem istenkáromlás lassan, amit mondok, de mostanában mindig keleten melegebb az emberek szíve. Nagyon furcsa. Távoli kultúra, sok mindenben nem hasonlít a miénkhez, és mégis mindig ott a szívélyesebb és a barátságosabb a dolog. A másik irányba – nem mondtam ki az irányt – nem globális fölmelegedés van, hanem globális lehűlés.” Már húsz évvel ezelőtt is mondta, hogy abban az irányban mindig jobb. És a gyerekek is mondták, amikor családoknál voltak elszállásolva, hogy olyan furcsa, mintha itt nem szeretnék őket, ellentétben a másik iránnyal. Olyan kedvesek voltak, és amikor hozzájuk jönnek, ők is ezt tapasztalják, tehát valami keleti melegség azért mégiscsak ott van a lelkük mélyén.

A magyar kóruskultúra szolgálatában

Szabó Dénes szerint a világ még mindig úgy gondolja, hogy Magyarország kórusnagyhatalom. Nagyon irigylik és próbálják a Kodály-módszert aktualizálni. A magyar kóruséneklés uralkodó volt a világban. Ez a tendencia azonban törést szenvedett Kodály halála után. Most már talán egy kézen is fölsorolhatók azok a fáklyavivők, akik ezt a kodályi elveken alapuló énekkari mozgalmat, énekkari színvonalat még tartják. Folyamatosan tűntek el a vidéki fellegvárak. A világ még az előbbieket gondolja, azonban ők már tudják, hogy hullámvölgy van.

A karnagy a magyar kórusmuzsika jövőjével kapcsolatban pesszimista. Ennek egyik oka a már sokszor említett egyén és közösség problémája. De az oktatásban lévő egyik legfőbb, mélyebb gyökerű gondot is említette. Az iskola elvesztette a társadalomban a kiemelt szerepét, megbecsültségét.

Kikerült a magyar közgondolkodásból, pedig a kodályi életműnek lehet, hogy még fontosabb oldala, mint maga a zeneszerzési oldala.”

Szabó Dénes szerint az énekkarban való éneklés az egy magasabb rendű emberi magatartást, az említett közösségi gondolkodást igényli. Ehhez azonban kellene a kodályi utánpótlás. A magasabb rendű emberi életforma irányába való törekvésnek ez a hiánya a jelenlegi tendencia szerint el fog veszni.

Úgy látja: Kodálynak nagyon jó gondolatai vannak evvel kapcsolatban: „Mélyebb zenei műveltség mindig csak ott fejlődött, ahol ének volt az alapja. A hangszer a kevesek, kiváltságosak dolga. Az emberi hang, a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer lehet csak általános, sokakra kiterjedő zenekultúra termő talaja.” Ha a műveltségből hiányzik a zenei rész, az bizony félkarúvá válik. Magyarországon Kodály előtt ez jellemző volt, utána pedig megint oda tartunk, hogy ez így legyen. Ezért nem optimista, sok tényező mutatja azt, hogy

A magyar kultúra értékeinek továbbadásával kapcsolatban a karnagy a Bibliát és a Tízparancsolatot említette meg. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Egy tanár, ha bemegy az osztályba, akkor a gyerekeket jobban kell, hogy szeresse, mint saját magát. Nehéz ezt mostanában mondania, de a szeretet parancsa ott van. A pedagógus nem tehet mást, mint hogy minden nap próbálkozik azzal, hogyan tudja a rábízottakat szeretni. Legyen út egyik embertől a másikig. A jó pedagógus szerinte ezt meg tudja csinálni, és egy titokzatos közvetítő vonalon ki tudja építeni ezt a hálózatot. Azt tanácsolja, hogy építsék ki ezeket a szeretetvonalakat a másik irányába. Keressék a lehetőséget: ő emiatt szerethető, ő amiatt szerethető.

Szabó Dénes fordítva gondolkodik, mint az emberek többsége. Amikor meghallja a karrier szót, az mindig nagyon bántja, szerinte az önzésre utaló dolog. Ha valaki kívülről szemléli a pályáját, mondhatja rá, hogy micsoda karriert futott be, ha végignéz a számos díjon és kitüntetésen. Azonban soha nem ezek motiválták. Visszatekintve öt évtizedes pályafutására

Nem vált önmagáért valóvá a tevékenysége. Nem ingott meg, nem szállt a fejébe a dicsőség. „Mindig csak azt tudtam, hogy tovább kell csinálni, szolgának kell lenni, mert jobb adni, mint kapni. Mennél inkább sok embernek tudok örömet okozni, az az én lelki nyugalmamnak jót tesz. Tiszta lélekkel megtettem. Nem magamért, hanem másokért. Büszke lehetek arra is, hogy nem mentem el Nyíregyházáról. Nem kellett megalkudnom. Nem kellett köpönyeget cserélnem. Most sem gondolok mást, mint hatvan évvel ezelőtt.”

Interjúfotók: Ficsor Márton / Mandiner