Az elmúlt években az Európai Unió és Kína viszonya mélypontra került, ennek két fő oka volt. Az egyik, hogy az Európai Parlament 2021-ben nem szavazta meg a kínai befektetéseket szavatoló kétoldalú szerződést, miután a kínai hatóságok szankciókat vetettek ki uniós tisztségviselőkre azt követően, hogy az EU gazdasági büntetőintézkedésekkel sújtott olyan kínai hivatalnokokat, akik részt vettek az ujgur kisebbség jogfosztásában; az egyezmény jobb védelmet ígért volna az uniós piacnak, és modernebb szabályozást tett volna lehetővé a kínai gazdasági életben, elsősorban a szellemi tulajdon, a szabadalmi jogvédelem terén.
A másik ok, hogy Kína nem ítélte el az orosz agressziót az ukrajnai háború során,
az orosz energiahordozók felvásárlásával és a burkolt fegyverzeti támogatással Oroszországot segítő hatalommá vált ebben a konfliktusban.
Kína és Oroszország tavaly február elején, a háború kirobbanása előtt stratégiai együttműködési megállapodást kötött egymással, amelyet egyértelműen az amerikai hegemónia gyengítésére, egy új, többpólusú világrend előmozdítására kötöttek. Ezzel a lépéssel az Egyesült Államok első számú szövetségese, az EU a polarizált helyzet egyik, nyugati pólusára került, a Kínával való harmadikutas gazdasági együttműködés zavartalansága megszűnt.
A kínai vizit előtt mind Macron, mind Von der Leyen telefonon konzultált Joe Biden amerikai elnökkel. Az európai diplomácia nem teljesen független, a háborús viszonyok a diplomáciai függőségeket kicsit pőrébben mutatják meg, mint egy háborúmentes időszakban, amikor az érdekképviselet mozgatórugói kevésbé látszódnak, az események jobban a színfalak mögött maradnak.