Háború és béke

„Hogy a Fidesz (= Orbán-kormány = Orbán Viktor) az ukrajnai háborúban Oroszország sikerért szorít-e, arról lehetne ugyan vitázni, de nem érdemes. Elegendő beleolvasni/belehallgatni a párthívek mindennapi szellemi táplálékát adó, a fejlett világban példa nélkül álló módon centralizált – a képszerkesztéstől a címadáson át a szóhasználatig mindenben egyetlen akarathoz igazodó – média háborús vonatkozású anyagaiba, és a kérdés nem kérdés többé. Az akaratképző szisztéma középpontjában ülő személy nem egyszerűen a tétjeit tette föl Vlagyimir Putyin győzelmére, de a nyilvánosságba birtokolt összes erőforrását annak szolgálatába állította, hogy putyinista érzületűre állítsa át mindazokat, akik ebből a bőséges, bár korántsem tiszta forrásból merítenek.

Pedig a magyar kormányfővel – és persze Magyarországgal - nehezen történhetne annál nagyobb tragédia, mint ha az orosz elnök terve sikerül. Ennek a tervnek ugyanis nem az egyetlen eleme, de még csak nem is a kulcsa Ukrajna leigázása: az csak az előjáték. Maga Putyin adta írásba a nyugati világnak, hogy mit szeretne: nem csupán azt rögzítette, hogy vissza akarja fordítani az idő kerekét 1997 előttre (emlékeztetőül: a NATO-tagságunk 1999-re datálódik), hanem azt is, hogy minden eszközt legitimnek tart és használni fog ennek a célnak az elérésére. Márpedig ha mást nem is, annyit mindenképpen megmutatott az oroszok ukrajnai szereplése, hogy a »minden eszköz« fogalmát mennyire szélesen értelmezik.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy az orosz hadsereg összeszedi magát, az ukránoktól pedig nem csak a hadiszerencse pártol el, hanem – megvalósítva az orbáni óhajt – a nyugati világ is, beszüntetve a fegyverszállításokat. Mi történne abban a pillanatban, amikor a NATO-t, illetve a szövetség tagállamait nyíltan ellenségnek tekintő orosz hadak végigrohannának Ukrajnán, és felsorakoznának a magyar határon? Érvényesek lennének-e a továbbiakban az orbáni kommunikációnak azok a »békepárti« szólamai, amelyekben a »béke« és az »orosz győzelem« tökéletesen csereszabatos? Jó ötletnek látszana-e abban a helyzetben – visszamenőleg – a NATO gyengítése, Finnország csatlakozásának fékezése, Svédország belépésének megakadályozása, a kiterjedt magyarországi orosz kémtevékenység néha csendes, máskor tevőleges támogatása? Helyes stratégiai döntésnek éreznénk-e, hogy a nyugati tömbön belül az összes szomszédunkkal, továbbá a térség legerősebb katonai hatalmának számító Lengyelországgal is elmérgesítettük a kapcsolatunkat az orosz jóindulat érdekében?

Valójában néhány felnőttkorban is katonásdit játszó örök kamaszt leszámítva (sajnos a magyar kormányban is akad belőlük) senki sem szeretne háborúzni.”

Nyitókép: Muhammed Enes Yildirim / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP