A leggyakrabban hangoztatott vádak egyebek mellett a beavatkozás egyoldalúságához, nemzetközi jogilag aggályos jellegéhez, az emberi, illetve anyagi áldozatokhoz, a térség kiéleződő vallási-felekezeti konfliktusaihoz, illetve általános destabilizálódásához kapcsolódtak.
Ahelyett, hogy bővebben belemennénk e helyen e bírálatok tárgyának részleteibe, megrendítő felidézni azt, hogy
a világ egyik vezető orvostudományi folyóirata, a Lancet 2006-os becslése szerint csak a konfliktus alig több mint első három évében több mint 654 ezren hunytak el a háború következményeként.
Mindez egy olyan konfliktus eredményeként történt, amely nemcsak emberi, hanem anyagi áldozatokkal is járt az „elkövető” részéről is, hiszen annak pénzügyi összköltségét a pártatlan amerikai kongresszusi költségvetési hivatal (CBO) horribilis, 1,9 billió (ezermilliárd) dollár körüli összegre becsülte.
Még súlyosabb az összkép, ha a konfliktus közvetett következményeivel kalkulálunk. Az ISIS számára akarva-akaratlanul is biztosított táptalajon az elszabaduló pokol Szíriára is tovagyűrűzött, aminek önmagában is drámai következményei lettek, a tömeges migrációs szövődményeiről nem is beszélve. Ehhez hozzátehetjük, hogy a régóta lappangó felekezeti konfliktusok fellángolása akkoriban nem állt meg Iraknál és Szíriánál, hanem ugyanúgy külső geopolitikai sokk indította be Libanonban, Jemenben és Bahreinben is, amint arra a szingapúri diplomata Kishore Mahbubani is rámutatott.
Latorállamok és lator nagyhatalmak?
Hosszasan lehetne még sorolni, hogy mi ment végbe a közel-keleti országokban az invázió folyományaként, anélkül, hogy az ember idealizálni akarná az iraki rezsimet, amelynek zsarnoki mivoltára már szintén többen rámutattak világszerte, elég, ha csak Drábik Jánosra vagy Václav Havelre gondolunk.
A beavatkozás egyéb, inkább vélt, mint valós validitású okok és ürügyek mellett részben a neokonok azon elképzelésének volt a következménye, hogy Irak ideális hely a demokráciateremtésre
a térségben, és innen kiindulva terjeszteni lehet a demokráciát a Közel-Keleten. E vízió lényege, hogy a fennálló közel-keleti rezsimek eltávolítása előkészíti a talajt a demokráciának, ami nyomán, ismét Brzezinski szavaival élve, „szárba szökken a szabadság.” E folyamatoknak úgy kellett lezajlania, hogy – és ez napjainkra már-már történettudományi közhely – eközben mindvégig kérdéses volt azok hitele is. Hiszen hosszú-hosszú hagyománya van az antidemokratikus rendszereknek való amerikai nagyhatalmi „udvarlásnak” éppúgy, mint az állami terror és a különböző, véres puccsok XX-XXI. századi, taktikai támogatásának geostratégiai érdekekből, diplomáciai vagy titkosszolgálati manőverekkel. E spektrum szerteágazó és széles, Szaddámtól Pinocheten és Szuhartón át Reza Pahlaviig oda, majd Szaúd-Arábiától Vietnámon és Guatemalán át vissza Irakig.