Ahol valósággá vált az atomháború: riportunk Hirosimából

2023-ban Japán tölti be a legfejlettebb gazdaságú demokratikus országok (az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország, Kanada és Japán, illetve az Európai Unió) kormányközi politikai fórumának, a G7 csoport elnöki tisztét; az év folyamán egy tucat miniszteri szintű találkozóra kerül sor a távol-keleti szigetországban, ezek között is kiemelkedő eseménynek tervezik a rendezők a május 19. és 21. között megrendezendő hirosimai csúcstalálkozót.

Kisida Fumio japán miniszterelnök – akinek családja hirosimai származású, és több rokona életét vesztette az 1945-ös atomtámadásban – kormányával a háborús pusztítás jelképévé vált japán városban többek között

A kormányfő a találkozót üdvözlő beszédében figyelmeztette a világ vezetőit, hogy a nemzetközi közösség egy történelmi fordulóponthoz érkezett, hiszen a koronavírus-járvány és az ukrajnai háború megrengette a nemzetközi jogrend alapjait, illetve leszögezte: a G7-ek „elutasítják a status quo erőszakkal történő megváltoztatására irányuló bármilyen egyoldalú kísérletet, az atomfegyverek használatát, és továbbra is a jogállamiság elvére épülő világrend fenntartásában érdekeltek”.

Hirosima – a pusztulás városából a világbéke városa

Hirosima városa egy nemzetközi „békeváros” szeretne lenni, amely az 1945-ös borzalom mementóival, múzeumaival,

és ezzel a nukleáris fegyverek leszerelésének szükségességére.  

Amikor Juzaki Hidehikót 2009-ben Hirosima prefektúra kormányzójává választották, azzal a programmal indult neki első ciklusának, hogy vállalkozás- és befektetésösztönzéssel fellendíti a régió üzleti életét, illetve élére áll egy új, globális atomfegyver-mentesítésről szóló nemzetközi kezdeményezésnek. 2011-ben hívták életre a Hirosima a Világbékéért elnevezésű projektet, amelynek célja, hogy más államok tisztségviselőivel együttműködésben kidolgozzanak egy menetrendet a nukleáris fegyverek fokozatos leszerelésére.

A Mandiner a hirosimai önkormányzat épületében találkozott a kormányzóval. Az 57 éves, hirosimai születésű, az amerikai Stanford egyetemen közgazdasági diplomát szerzett szakember évekig a japán Külkereskedelmi és Ipari Minisztériumban dolgozott, majd a kormányzó Liberális Demokrata Párt (LDP) színeiben 2009-ben választották kormányzóvá, 14 éve áll a prefektúra élén. Mint lapunknak elmondta, nagyon sokat várnak a városukban rendezendő G7-csúcstalálkozótól, a világ vezetőinek személyesen akarják megmutatni az atombomba-támadás fizikai maradványait, a pusztítás részleteit, az emberi és történelmi aspektusait megörökítő emlékhelyeket és emlékmúzeumot, hogy a vezetők döntéseik előtt alaposan fontolják meg az azokból fakadó következményeket.

„Az ukrajnai háború és az észak-koreai fenyegetés idején

Azt üzeni, hogy milyen drámai következményei lehetnek a háborús eszkalációnak” – magyarázta Juzaki Hidehiko.

Mint ismert, 1945. augusztus 6-án egy amerikai bombázó ledobta a történelem első atombombáját egy emberek lakta településre, a 350 ezres regionális kormányzati, gazdasági és katonai központra, Hirosimára – 140 ezer lakos vesztette életét, az epicentrum két kilométeres körzetében minden élőlény felperzselődött és 50 ezer épület semmisült meg. A japán kormány, amely a szövetségesek 1945. július végi, fegyverletételre felszólító potsdami ultimátumát a hirosimai pusztítás előtt és után is visszautasította, az augusztus 9-i nagaszaki atomtámadás után végül 15-én kapitulált – szörnyű áron.

Juzaki Hidehiko szerint a háborúk során rengeteg irracionális helyzet adódik, az ukrajnai háború is ilyen, eszkaláció esetén bármi megtörténhet. „Elrettentő ellentámadási képességekkel az államoknak rendelkezniük kell, de nukleáris elrettentő képességekkel nem szabadna,

nincs garancia arra, hogy nem használják újra” – fogalmazott a Mandinernek a japán politikus.

A hirosimai kormányzó kérdésünkre azt is elmondta, hogy májusban Hirosimába várják a G7-vezetőkön kívül Vlagyimir Putyin orosz elnököt is, az áldozatok emlékmúzeumát és az atomfegyver-leszerelés menetrendjét neki is meg akarják mutatni.

A megsemmisülés és az újraépülés mementói

Aki Hirosimába látogat, az számolhat egy kisebb traumával – hasonlóan ahhoz, ahogy ez történik az Auschwitzba látogatókkal is – ezt a párhuzamot a Hirosimai Béke Emlékmúzeum (Hiroshima Peace Memorial Museum) kiállításának megtekintése okozta kisebb sokk elmúltával vetettük fel az intézmény igazgatóhelyettesének. A tárlatot nekünk végigmutató, kifogástalan eleganciájú és modorú idős úr, Toja Tosihiro erre csak annyit válaszolt gondterhelten: ezt a szomorú párhuzamot már többen mondták neki.

ezt a mérhetetlen borzalmat a japánokra jellemző kulturáltsággal, visszafogottsággal tárja a látogató elé, nem tompítva az események élét, de nem is terhelve a pusztítás észbontó részleteivel az érdeklődőt.

Mégis, a halál ezer arcát látva, a megsemmisülés technológiai méreteivel szembesülve kissé szédülve léptünk ki az épületből a szabad ég alá, hogy mintegy negyedórás sétával elérjük a régi belváros legépebben megmaradt épületét, az 1915-ben épült ipari kiállítócsarnok torzóját, majd onnan két utcányira az atomtámadás epicentrumának helyén felállított emlékoszlopot.

Hátborzongató élmény. Hirosima üvegablakai az év eleji napsütésben szépen csillognak, felhőkarcolói, közlekedése, barátságos folyópartjai egy vitális metropolisz képét mutatják – miközben egy 140 ezres nekropolisz húzódik a felszín alatt, a föld mélyrétegeiben.

Az atomtámadásnak súlyos egészségügyi hatásai voltak, tízezrek haltak meg hónapokkal, évekkel később is a sugárzás következtében kialakult szövődményekben, betegségekben.

bár hatása idővel gyengül a családok, a társadalom emlékezetében. A túlélők az évtizedek alatt újjáépítették a várost, és bár az infrastruktúrát, a vízellátást, a közlekedést nehéz volt újraindítani, gyorsan helyreállt az élet. És végül hosszútávon győzött a halál felett.

Akik szemtől szembe látták az atombombát

Jahata Teruko, az atomtámadás egyik túlélője, a Hiroshima Peace Culture Foundation munkatársa. A 84 éves előzékeny, mosolygós hölggyel a Hirosimai Áldozatok Emlékhelyén (Hiroshima National Peace Memorial Hall) találkoztunk, azon a helyen, ahol az atombomba-támadás összes felkutatott áldozatának neve elolvasható, illetve – ha fennmaradt – fotója megnézhető.

nem a részletekről, inkább a tragédia mibenlétéről és a tanulságokról, és azt is konkrét céllal: amíg élnek, addig akarják minél több embernek elmondani azt, mennyire fontos a béke, és azt, hogy egy ilyen emberi drámának még egyszer nem szabad megtörténnie. 

Ilyen aktivista Jahata Teruko is, aki a Mandinernek is készséggel elmesélte személyes történetét. Nyolc éves volt az események idején, házuk két és fél kilométerre helyezkedett el a bekövetkezett robbanás epicentrumától, vagyis már abban a kijjebb eső zónában, ahol az atombomba ereje nem tarolt le mindent. 1945. augusztus 6., reggel 8 óra 15 perc volt.

„Napsütéses reggel volt. Mivel nem volt légiriadó, kiléptem a házunk udvarára. Ekkor egy vakító kékes-fehéres villámlás hasított át az égen, majd azt

– mesélte nekünk a túlélő. A szörnyű robbanást követően az első ijedtség után konstatálták, hogy a családjuknak a házban tartózkodó mind a nyolc tagja életben van, csupán néhányuknak voltak vágott sebei, ahogy a szétrobbanó ablakok, üvegajtók szilánkjai megsebesítették őket.

Mint a hölgy elmondta, később magas lázuk lett, hiszen – mint később kiderült – sugárfertőzést kaptak, évekkel később pedig a szüleinek és az öccsének szívproblémái lettek a sugárdózis következményeként, ahogy legjobb barátnője is évekkel később 25 évesen leukémiában hunyt el.

Nem tudták, hogy nukleáris sugárzás van, a rádióban ugyanis csak annyit mondtak be, hogy a tokiói kormányzat szerint az ellenség „új típusú bombát dobott le”. Füst és por lepte el a környéket, az emberek jajgattak, kiabáltak mindenhol, a család pedig a detonációt követően az újabb bombázástól félve azonnal elhagyta a házat, és a hegyek felé kezdett menekülni. A 8 éves Teruko

„egy megégett testű katona pedig ott feküdt az úton, és azt kiabálta, hogy adjanak neki vizet” – idézte fel a borzalmat a hölgy.

Ahogy a hegyekbe tartottak, hogy a rokonoknál szálljanak meg, fekete eső kezdett esni – akkor még nem tudták, hogy ez radioaktív eső, ami az atombomba légköri hatása miatt kezdett hullani. Később sérülésükkel egy elsősegély-állomásra mentek, ahol rengeteg vérző, sikoltozó ember feküdt; annyi sebesült volt, hogy az egészségügyi alkalmazottak nem tudtak mindenkit ellátni. „Förtelmes bűz volt, mert egészségügyi okokból, a járványveszély miatt elkezdték elégetni a halottakat” – tette hozzá a hirosimai túlélő, aki azzal zárta emlékeinek felidézését, hogy a következő napokat, heteket a környékbeli emberek a házak romjai között töltötték, ott aludtak, egész napjuk azzal telt, hogy ivóvizet és élelmet kerestek a városban, de az élet viszonylag gyorsan visszaállt a régi kerékvágásba.

„Elképesztő túlélő- és alkalmazkodó-képességről tettek tanúbizonyságot a város lakosai” – mondta a Mandinernek Juzaki Hidehiko, Hirosima prefektúra kormányzója, aki szerint mivel a tragikus múltat már nem lehet megváltoztatni, inkább

évek óta olyan befektetőbarát, energiatakarékossági gazdasági, illetve életminőséget javító társadalmi programokat vezetnek be, amelyek révén rövidtávon el szeretnék érni, hogy a régió hivatalos szlogenje ne csak szó, de valóság legyen: „Hirosima – Japán legélhetőbb prefektúrája”.

Nyitókép: Az atombomba pusztítása Hirosima belvárosában a becsapódás epicentrumánál néhány nappal a támadás után – panorámafotó a hirosimai emlékmúzeum központi kiállítótermében

Fotók: Maráczi Tamás