A magyar nyelv a mi legbensőbb hazánk, ne hagyjuk, hogy elrabolják tőlünk! – Balázs Géza a Mandinernek

„A liberálisok szép lassan ellopták, majd átértelmezték a fogalmainkat” – írja Nagy Ervin. Nagyjából egyetért ezzel a megállapítással? Hogyan kell értenünk ebben a kontextusban a lopás, illetve az átértelmezés szót?

Az ellenfélkritika helyett inkább társadalom- és nyelvkritika a feladatom. Mindenesetre a nyelvvel kapcsolatos legősibb, ma is élő hiedelem, hogy a szavaknak ereje – enyhébben fogalmazva: súlya – van; a nyelv cselekvések, tettek végrehajtására alkalmas. Ez a szómágia. Arisztotelésztől ismert, hogy a fogalomharc: létharc. A nyelv mágikus erejét a kezdetektől minden politikai irányzat és rendszer spontánul vagy tudatosan kihasználta. De ez egyeseknek jobban sikerült. A 20. századi tömegdiktatúrák pedig – segítségül hívva a születő tömegkommunikációt – tökéletes sikerre vitték.

A nyelvi manipuláció eredményeként jó néhány kifejezésünk fogalmi jelentése megfakult, esetleg megfordult, és ideológiai töltést kapott.

Vegyük példaként a nacionalizmus és a populizmus szavakat! A nacionalizmus eredetileg csak az adott nemzeti közösséggel való azonosulást kifejező meggyőződések és szimbólumok rendszerét jelentette. Aztán több lépcsőben szalonképtelenné vált, ezt a jelentést felvéve: a nemzeti közösség felsőbbrendűségének eszméje más nemzeti közösséggel szemben. A populizmus a 19. század végi amerikai farmermozgalom önmegnevezése volt, a magyar népi mozgalom emigránsai kezdték el terjeszteni és használni a teljesen pozitív „népiesség” értelemben. A rendszerváltozáskor vált a felelőtlen, ígérgető, demagóg politikai magatartás jelölőjévé, amit bárkire, de főleg az ellenfélre bármikor rá lehet sütni. Szintén a rendszerváltáskor lehetett megfigyelni, hogy

A rezsim is eredetileg kormányzati, uralmi rendszert jelent, csakhogy kapott egy pejoratív mellékjelentést, a mai idegen szavak szótárában már csak így szerepel: „(nem demokratikus) uralom (sokszor egy személyhez kötve)”. A szótár ezzel azt sugallja: személyi kultusz. És ezt kapta meg szinte azonnal az Antall-kormány.

A köznyelvben számos szó került ilyen kifordított helyzetbe, például a vidéki, a paraszt vált pozitívból gyakran negatív jelentésűvé; de a fordítottja is létezik: a korábban nem bántó – a hűlt, hűvös arckifejezésre utaló – hülye (hüle) szó egy időben bántóvá vált, de mára ismét vesztett az erejéből. A 20. század elején még volt hivatalos és nem sértő megnevezés: hülyeintézet.

Az átértelmezés lehet tudatos manipuláció eredménye, de fakadhat abból az általános lustaságból is, ami a mindennapi nyelvhasználatot jellemzi. Amit sokszor mondanak, ami divatos, annak elfogadjuk, jóváhagyjuk a jelentését. A lopás hivatalosan jogi kategória, de mint évek óta halljuk, ma már bármire mondható, ennek a jelentése is kitágult. Szerintem itt annyit jelent, mintha azt mondanám, hogy valaki ellopta a szívemet… Ebben a nem konkrét, hanem kitágult értelemben esetünkben annyit jelent a lopás, hogy

És akié a szókincs, azé a befolyás, a hatalom.

De mégis: mitől lehettek a fentebb említett „ellopott” szavak egykor „a mieink”?

El akartam kerülni a mi és ők szembeállítását, de úgy látszik, nem engedi. Az antropológia szerint az emberek eredendően, nyilván védelmi okból, „mi”-csoportban gondolkodnak, abban érzik jól magukat. Ebből kifolyólag viszont van szemben álló csoport is, az ők. Tehát ez egy ősi szembeállítás. A „mi”-csoportot eszmék, jelképek és persze a nyelv tartja össze. Minden csoportnak van saját nyelvi repertoárja. Ezek a mieink. Ha ezeket elveszik, átértelmezik, akkor a csoport identitása, összetartó ereje sérül. A mi és ők szembenállás alapszinten természetes, de ha felpiszkálják, ordas eszmék és bűnös cselekedetek fakadhatnak belőle.

Ugye ismerősek ezek a nagyon gyakran hallatott jelszavak: az állam nem jó gazda; a nemzet fogalma lejárt; gyanús, ha valaki magyarkodik. Megfigyelte, hogy csak a magyar szóból lehet ilyen pejoratív jelentésű igét képezni? Nincs oroszkodik, németkedik, amerikaikodik! Klasszikusainknál, Jókainál, Mikszáthnál, Krúdynál van lengyelkedik, de nem pejoratív értelemben. Azt jelenti, hogy a – lengyel politikai menekült – kisebb-nagyobb munkák fejében eltartást kap egy magyar kastélyban.

Ha úgy vesszük, akkor a magyar nyelvközösség jó néhány „,mi”-szavát elvették, átírták. Föltétlenül ilyen a nemzet és a magyar.

Egészen pontosan mi a tét? Milyen gyakorlati következményekkel járhat bizonyos szavak kisajátítása, átalakítása? Mire jó – napi szinten, illetve történelmi léptékben tekintve – egy erős „saját szó”?

Minden szónak van konnotációja, azaz hozzáadott, leginkább érzelmi jelentése. Ezt a konnotációt a használat, egy-egy jelentős személyiség nagy mértékben befolyásolja.

Ha kiforgatják, kiüresítik, bepiszkítják, túlhasználják a szavakat, akkor elveszik az adott szó lelkét.

A szavak jelentésváltozása egyébként természetes folyamat. De a 20. században, különösen a tömegkommunikáció, az informatika hatására kiéleződött, felgyorsult a nyelvi harc. Óriási arányú szóerózió, szókészleti csere zajlik. Hogy mi a tét? A nyelv alapvetően hagyományos természetű. Ha a jelentések elbizonytalanodnak, mert valamire ráfogják, hogy azt nem úgy kell érteni, nem szabad mondani, akkor kommunikációs gátakat emelünk, ezek pedig

A személyiség válságának számos jelét tapasztaljuk a mindennapokban.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy manapság a tekintély az a fogalom, amely ellen a legkomolyabb támadások indulnak, sőt, valamiképpen a (bal)liberális térfél minden mozdulata, akciója, újítása stb. magában foglalja a középpont(iság), lényeg(iség) – és az ezekre épülő nagy rendszerek, például a vallások – lejáratásának szándékát. Mi lehet ennek az oka? Mi ez a már-már elemi rettegés a tekintély fogalmával-valóságával szemben?

A hatalomvágy, bírvágy az emberi természetből fakad. Az eltúlzott, szinte beteges haladáseszmével találkozva mérhetetlen gőggel, kevélységgel, fensőségi érzéssel, egyúttal mások lenézésével, a hagyományok elvetésével párosul. A konzervatív értékrend ezzel szemben elfogadja a hagyományos értékeket, a társadalmi hierarchia fontosságát, az érdemelvűséget és a megfelelő fokú tekintélyt, és a közösséget is figyelembe véve képes az önkorlátozásra.

holott nincs természetesebb és ezért környezetbarátabb, autonómabb életmód a hagyományos vidéki gazdálkodásnál.

A tekintély és rend fogalmának kiüresítése talán valamiféle személyes sértettségből, megbántottságból, sikertelenségből vagy túlérzékenységből fakadhat. Rendőr szavunk mennyire jól kifejező: őrzi a rendet. S milyen erőteljes támadásnak van kitéve a rendőrség. No meg a pedagógus és az orvos is. Ezért van az, hogy mára a tanárok eszköztelenné váltak, az orvosok pedig ezrével gyártják a papírokat önmaguk védelmében.

Az egyházellenes támadások mélyén szintén a gőg és talán valamiféle frusztráció rejlik. Talán egyesek irigylik azt, hogy a hittel bíró emberek magabiztosabbak, van támaszuk, jobban meg tudnak birkózni a problémákkal. Számomra úgy tűnik, mintha a társadalom – a polisz – önmagát számolná fel.

Hogyan történhet meg a szavak-fogalmak régi, eredeti értelmének visszaadása? Könyvek, tévéműsorok révén? Nem reménytelen vállalkozás ez? Egyelőre úgy tűnik, hogy a kultúra óriási része – a Netflixtől kezdve a gyerekműsorokon át egészen a kortárs szépirodalom világáig – az „új jelentéseket” sulykolja, ismeri el egyedül helyesnek.

Én a rendszerváltás óta állom a nyelvművelésre szórt akadémiai átkokat, ezért nagy meglepetés számomra, hogy most filozófusok, politológusok hívják fel a figyelmet a kibillent jelentések, nyelv helyreállítására.

A magyar nyelvművelés régóta figyelmeztet a szavak pontos jelentésének használatára. Önmagában jó, ha erről beszélünk, ha felhívjuk a figyelmet arra, hogy mint minden, a nyelv elemei is változnak, sőt külső, manipulációs erő miatt is megváltozhatnak, jelentések megfordulhatnak. A világ nem az alapos megfontoltság, átgondoltság felé halad, de folyamatosan fel kell hívni a figyelmet arra, hogy szükséges a dolgok végiggondolása, például az eredet keresése, és nem kell bedőlni a hangoskodóknak. Nekünk, magyaroknak még egy komoly okunk van arra, amiért folyamatosan gondolkodni kell anyanyelvünkön, és gondoskodni, ápolni kell nyelvhasználatunkat. A liberális nyelvészek az ápolás szótól agybajt kapnak, ezért tudatosan használom.

Nem jobb vagy több más nyelvnél, viszont az egyetlen, ami csak a miénk, ráadásul régi, összeköt a legtávolabbi múltunkkal, szerintem még Ázsiával is; benne van a történelem, és többek szerint egy sajátos, magyar gondolkodásmód. Ismétlem, valószínűleg minden anyanyelv ilyen, nekünk viszont a magyar: régi, választékos, gazdag, kreatív – ismerjük meg jobban, gondolkodjunk rajta bátran! Legyen közös ügy, polisz-ügy az anyanyelv és az anyanyelvi kultúra.

Ez lenne az én modern nyelvművelésem, nyelvstratégiám alapgondolata. A cselekvési programot pedig már több mint húsz éve megírtam. Kezdeti lépésként sok vonzó, akár játékos anyanyelvi programra, azután pedig tudatos nyelvvédelemre lenne szükség. Hogy például

mikor szinte minden idegen nevet engedélyeznek. Mert ez is előfordul a Széchenyi nyelvi gondolatától messze került Akadémián.

***

(A nyitóképként használt fotót Balázs Géza bocsátotta rendelkezésünkre)