A bejgli ugyancsak a hungarikumok felé kacsintgat, de hivatalosan csak várólistás. Oda se neki, ettől még úgy kezeli a közvélemény, mintha az lenne, nem véletlenül. Az sem véletlen, hogy karácsonykor esszük, hiszen a mákos és diós töltelékek fontos szimbólumokat rejtenek. A népi hiedelem szerint a diót rontás ellen használhatjuk, a mák pedig bőséget hoz a házhoz és megőrzi a jó egészséget.
A bejgli származását, nem túl nagy meglepetésre, homály fedi: egyes források örmény eredetről regélnek, a többség szerint viszont a középkori, 14. századi Sziléziában készült el a sütemény őse. Neve német eredetű (beugen=meghajlít), egykor patkó alakú, kelt tésztás kalács volt, hazánkba valószínűleg osztrák közvetítéssel érkezett, épp jókor: Magyarországon ugyanis a 19. század második felében kezdték német divat szerint ünnepelni a karácsonyt,
így az édesség használata hamar összekapcsolódott az ünneppel,
a reformkortól kezdve pedig fokozatosan felváltotta a hagyományos karácsonyi kalácsot. Czifray István 1830-ban megjelent Magyar nemzeti szakácskönyvében még „Posonyi finom mákos kaláts” néven fut.A végére egy kifejező idézet Magyar Elek nevezetes szakácskönyvéből, 1932-ből: „Készüljön bár omlós, avagy egyszerű kelt tésztából, legyen a tölteléke dúsabb vagy soványabb, mindig büszkesége a ház úrnőjének, akkor is, ha nem ő maga készítette, hanem a cukrásztól hozatta.”