Itt a Semmi – megnéztük a botrányfilmet a nihilizmus gyermekeiről

A Semmi című filmet egy budapesti bevásárlóközpont mozijában néztem meg. Bevásárlóközpontba menni már önmagában is súlyos élmény. Vannak alig elviselhető és egyenesen elviselhetetlen bevásárlóközpontok, ez a mozi az utóbbi típusban volt. Még a mozi felé menet tettem egy rövid kitérőt a Fiumei úti sírkertbe. Szeretem a temetőket, és szégyen ide vagy oda, ebben a temetőben még soha nem jártam.

Borongtam egy jót a különféle titkos tanácsosok, katonatisztek és egyéb hajdan volt notabilitások kriptái között, majd néhány mocskos és elhanyagolt utcán átvágva megközelítettem a bevásárlóközpontot.

A mozipénztáros lány elnyújtott, éneklő hangon kívánt jó szórakozást a filmhez, már ebben is volt valami vérfagyasztó. A filmet eleve egy kisebb teremben vetítették, de így is csak néhányan ültek bent rajtam kívül. Egy négytagú család például, akik vödörnyi pattogatott kukoricákkal és kólákkal érkeztek, hogy aztán többé-kevésbé az egész filmet végigkuncogják.

Pedig – mondanom sem kell –

Minden kritikában leírják, hogy a Semmi eredetileg egy dán írónő, Janne Teller regénye, amit Dániában először betiltottak, aztán valamilyen rejtélyes módon mégis kötelező olvasmánnyá tettek az iskolákban.

A Semmi előzetese

A könyvet nem olvastam, de mindenkit biztosítani szeretnék arról, hogy nem is fogom elolvasni. Deresedő fejjel egyre inkább látom, hogy milyen rövid a számunkra kiszabott idő ezen az árnyékvilágon, és ebbe a nyúlfarknyi ittlétbe sajnos nem fér bele ez a regény.

Eleve ez az először betiltott, majd kötelezővé tett státusz elriasztja az embert. Másokat persze nyilván éppen ez vonz. Az Ulyssest is betiltották a megjelenése után, azt sem olvastam el, így hát némi cinizmussal azt mondhatom, hogy Janne Teller jó társaságba került.

Ha megkocogtatjuk őket, szépen konganak, mint az üres vizes hordó anyám kertjében.

Az üres vizes hordó alján sok minden összegyűlik egy idő után, és ez a sok minden hajlamos bebüdösödni. Így van ez az üres filmekkel is. Az ürességük alján van valami nyálkás, rétegzett mocsok. A hordóval ellentétben ezekből a filmekből nem lehet csak úgy kiborítani ezt az aljukon meggyűlt mocskot, egyszerűen azért, mert ez a matéria tartja össze őket, ez az úgynevezett művészi koncepció. Ha kiborítanánk, menne vele az egész film is, ami talán nem is lenne olyan végzetes lépés.

Vannak dolgok, amelyekre nincs égető szüksége a világnak, és akkor még finoman fogalmaztam. A Semmi című film is ilyen. Az még hagyján, hogy az elején egy fiú egyszer csak kivonul az iskolai óráról azzal, hogy ő rájött, nincs értelme semminek, ezért aztán annak sincs értelme, hogy bármit csináljon az ember.

A következő snittben már egy fán ülve látjuk, ahonnan

Ebben még van valami, amennyiben a fiút a korszellem inkarnációjának tekintjük. Eszünkbe juthat Kierkegaard is, elvégre Dániában vagyunk, és az ő híres mondatai arról, hogy bármit is teszünk, de akár annak a bárminek az ellenkezőjét is, mindenképp megbánjuk. Mindent és mindenképp meg fogsz bánni – mondja Kierkegaard, nincs mit tenni, ez már csak így van.

A film gyerekhősei olyanok, mint a zombik. Vagy inkább mintha robotok lennének. A hátterükről nem tudunk meg szinte semmit, de abban a kevésben sincs sok köszönet, amit megtudunk. A tölgyfán üldögélő gyerek apját látjuk egyszer-kétszer, amint cseppet sem életszerűen érdeklődik, hogy a drága fia ugyan mikor óhajt lejönni a fáról. Van még egy rendőr apuka, aki fél méterről nem veszi észre, hogy a kölykök az út szélén egy életnagyságú Krisztus-szobrot hurcolnak, alig rejtegetve. Illetve van még egy anyuka, akinek talán politikai ambíciói vannak, amit parodisztikus módon jelenít meg, és van egy „bevándorló hátterű” édesapa, aki egyetlen, rövid Korán-idézettel óhajtja helyre tenni spirituálisan a tévelygő kamaszokat.

És most nem is beszélek az osztályfőnökről, akihez képest Gizi néni, hajdani, megboldogult alkoholista tanárom maga volt a megtestesült határozottság és következetesség. Gizi néniről annyit kell itt tudni, hogy nagyjából mindenre csak annyit mondott, hogy nem tudom. Az osztályfőnök még ennyit sem mond, csak kétségbeesett arccal ordítozik néha, aminek persze semmiféle következménye nincs.

és vannak a kamaszgyerekek, akik önmaguknak, egymásnak és a fán ülő haverjuknak szeretnék bebizonyítani, hogy igenis van értelme az életüknek.

Ez a bizonyítási folyamat kezdetben bájosnak tűnik, de később egyre inkább elfajul.

Nem szerencsés efféle írásokban szpojlerezni, most mégis megteszem, mert ha nem tenném, nem lenne érthető, mi a problémám ezzel a filmmel. Szóval az élet értelmének keresése, a dolgok jelentőségének kutatása olyan ügyletekben csúcsosodik ki, mint például az egyik lány nemrég meghalt öccsének exhumálása, a Krisztus-szobor ellopása a helyi templomból, a csapathoz került, Csipkerózsika nevű kutya fejének levágása, egy lány szüzességének elvétele egy ránézésre tizenkét éves gyerek által, és egy gitárosi ambíciókat dédelgető fiú kezének megcsonkítása.

Alapos kutatás ez, nem vitás, sikere már az első pillanatoktól kezdve egyértelműnek látszik.

és akkor még nem beszéltem arról, mi lesz a fán kontempláló prófétával, de ezt már tényleg nem szeretném elárulni. A fentiekből talán már sejthető, hogy nem részesül a hosszú és boldog élet kegyelmében. Itt nem hogy fiatalkorúak börtöne nincs, de egyenesen az ellenkezője van, hiába bizonygatja a film végén az egyik lány, hogy talán helytelenül cselekedtek, a karakán osztályfőnök lepisszegi, hogy rosszul közelíti meg a dolgokat, nincs itt semmi látnivaló.

Nekem Dániáról az utolsó élményem az, hogy onnan származott az előző autónk, aminek a tengeri levegő alattomosan szétrohasztotta az alvázát (ez legyen az én bajom), de ez a friss Dánia-élmény a legenyhébben szólva sem volt képes felülírni eddigi tapasztalataimat. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy felbukkan itt erős kritika is, már ami a kortárs képzőművészeten élősködő galeristák minden határon túlmenő gátlástalanságát illeti.

Mert rejtélyes módon egyszer csak megjelenik egy idősödő Peggy Guggenheim-klón a tetthelyen, megszemléli a levágott kutyafejből, a Krisztus-szoborból, a defloreálás véres bélyegét magán viselő női fehérneműből és a korhadó gyerekkoporsóból álló halmot,

bármennyibe is kerül.

Kamaszaink tehát, bár maguk sem tudtak róla, sajátságos felnőtté válásuk még sajátságosabb relikviáiból akaratukon kívül egy csodás installációt alkottak. Kissé hasonlót ahhoz, amit egy másik dán (nahát, itt mindenhol dánok bukkannak fel!) rendező, Lars von Trier álmodott meg A ház, amit Jack épített című filmjében. Igaz, ott az a bizonyos installáció jéggé fagyott holttestekből állt, itt pedig csak egy árva, oszladozó gyerekholttesttel kell beérnünk, az is a koporsóban van, ezért sajnos nem láthatjuk. 

Talán bennem van a hiba, ezt is készséggel elismerem, de fel nem tudom fogni, mire volt jó ez az egész.

Legfeljebb arra, hogy ismét konstatálhassuk:

Illetve nem is valamerre, hanem egyenesen a semmibe.

És akkor most nem beszélek arról, hogy milyen érzés volt a film után jó negyed órát tévelyegni a bevásárlóközpont labirintusában, mert nem találtam a kijáratot.