Kevés az igazi hős – Pákh Tibor halálára

„Bizonyára igazért is alig hal meg valaki; ám a jóért talán csak meg merne halni valaki. Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.” (Róm 5:7-8)

***

Amikor munkában kialvatlan napok után néha összetört érzésekkel kelek hajnalban, a házban sötét, csend, a gyerekek alszanak, szinte mindig eszembe jut, hogy meg tudtak volna-e törni... 10 éves korom óta foglalkoztat 1956, sok történetet olvastam róla, és mindig beleképzeltem magam a meghurcoltak helyzetébe. Ha egy penészes pincehelyiségben ébrednék összetörve, vallatás előtt, a házban sötét, csend, meddig bírnám?

Sokszor átgondoltam már ezt, és tudom: nem sokáig. Érzem. Amikor Szász Béla, Pákh Tibor és mások emlékezéseit olvasom, mindig megcsap az iszonyat, de egyúttal egy mindent átható kérdés is: hogyan tudták végigcsinálni? Miféle önfegyelem, vasszigor, eltökéltség kell ahhoz, hogy a teljes fizikai és lelki kiszolgáltatottságban, terrorban önmaga tudjon maradni az ember?

Egészen tegnapig közöttünk járt egy olyan ember, aki ezt megtette. Pákh Tibor 97 évesen is jó tartású férfi maradt – ezt azonnal észrevettem, amikor tavaly ősszel meglátogattam, és először találkoztam vele személyesen. Igazából ez volt az első benyomásom, amikor ajtót nyitott – hajlott volt a kora, de nem a háta. Megragadó, hogy egy lelki tulajdonság miként tud a fizikai megjelenésben is megmutatkozni.

Tizenkét évvel ezelőtt kerestem először telefonon, egy televíziós műsorba hívtam, hiszen a politikai pszichiátria témájában ő volt az a személy, aki belülről mindent látott: öt éven át száz elektro-, illetve inzulinsokkot adtak neki, hogy politikai nézeteinek feladására kényszerítsék. Elmondhatta volna, hogy amíg a külvilág már legvidámabb barakként nevezte Magyarországot, addig

De nem jött, nem mondta el; bizalmatlan volt, nem akart leülni egy másik vendéggel, félt, hogy megmásítják a szavait.

Amikor 2021. október végén felkerestem az egyik pilisi település idősotthonában, szerény, de barátságos apartmanjában, emlékezett rám, mutatta nagyon régi mobiltelefonján a számomat – már évek óta nem élt. Pákh Tibort nehéz volt megközelíteni, mint egy nagyvadat. Több hívás és még több magyarázkodás kellett, hogy meggyőzzem, miért lenne fontos találkoznunk, miért lenne fontos, ha adna egy nagy interjút, amelyben összegzi az életét. Amikor leültünk, láttam a tekintetében a gyanakvást.

Arra kértem, hogy 4-5 mondatos válaszokat adjon minden kérdésre, mert sok lesz, és az újságban terjedelmi korlátok vannak, sajnos nem egy múzeum számára készítem az oral history életinterjút. Biccentett, majd az első kérdésemre egy napra lebontott eseménysort kezdett felmondani 1945-ből. Kivert a víz. Tudtam, hogy bármit mondok, az ő szabályai szerint fogunk tehát játszani, ahogy azt is, hogy ez egy kivételes helyzet: személyes életével a következő két órában a magyar történelem egy borzalmakkal, de hősiességgel teli szakasza fog feltárulkozni előttem egy szemtanú szájából.

Világos volt, hogy ez az ember a szenvedésekben, a szovjet kényszermunkatáborokban, a magyar kommunista rendszer börtöneiben, majd a „puha” (vele kemény) diktatúra éveiben

és bármilyen helyzetben bármikor fel tudta mondani a sérelmeket, igazából egy konstans vádbeszédet a kommunista rendszer ellen.

Az egész élete egy nagy felkiáltó jel volt. A jelenlétével, a tekintetével, a szavaival, a magatartásával hosszú évtizedeken át tüske volt Kádárék oldalában. Élő lelkiismeret – csak abba, ahogy minden évben március 15-én és október 23-án csak kilépett az utcára, egy egész pártállami infrastruktúa beleremegett.

1956 után börtönbe zárták, elmebeteggé nyilvánították, a ’70-es, ‘80-as években állandó rendőri felügyelet alatt tartották, munkavállalását akadályozták, a nemzeti ünnepeket rendszeresen „megkocsikáztatták” (hogy ne legyen szem előtt, civil ruhás rendőrök ezeken a napokon gyakorlatilag elrabolták, és a Dunakanyarban autóztak vele, míg beesteledett.).

Pákh Tibor politikai fogoly volt, nemcsak 1963-ig, hanem egészen 1989-ig. A bontakozó ellenzék legendás alakja lett, de nem csatlakozott egyik szekértáborhoz sem, magányos farkas maradt – sem a népiek, sem az urbánus, későbbi SZDSZ-es kör nem tudta saját csapatához vonzani. Krassó Györgyben bízott talán csak egyedül, őt a börtönből ismerte, nyilván ezért. Nem politizált,

– neki elég volt, ha a magyar valóság olyanra alakult, hogy a kommunizmus megítélésére végre a helyére került, a gyilkosokat gyilkosnak, az áldozatokat áldozatnak nevezte a történelmi megítélés. Mégis, talán éppen ezért az utolsó pillanatig elégedetlen maradt, ugyanis soha nem érezte, hogy a kommunizmus bűneit valaha jóvá lehet tenni.

Mi volt a legrosszabb a megtorlásban? – kérdeztem tőle. Kicsit elgondolkodott, és azt válaszolta: azt volt a legnehezebb elviselni, hogy a hosszú börtönévek alatt a rendszer a bent lévő férfiaktól elidegenítette a családtagjaikat.

a kortárscsoport megvetése miatt egy idő után elkezdték szégyellni apjukat, elidegenedtek tőlük. A még gyerek nélküli fiatal feleségeket pedig egy idő után elkezdte mardosni a gondolat: mire kijön a férjük, biológiai okokból már nem lehet gyermekük. Hét-nyolc évvel az elítélés után kezdtek érkezni a fájdalmas üzenetek a rácsok mögé, a feleségek nem bírták, elváltak, új életet kezdtek. „Az én kedves feleségem megvárt. Gondold el, milyen asszony volt, hogy ezt vállalta” – tette hozzá fátyolos tekintettel Tibor bácsi, majd odabökött a lépcső alatt álló szekrényre: több tucat játékbaba sorakozott ott a polcokon, szép, kézimunkás ruhákban. A felesége varrta nagy műgonddal a ruhákat, és gondjukat viselte a játékoknak – mire kijött a börtönből az ura, nem születhetett már gyermekük...

Végül, neki is feltettem azt a kérdést, amelyet magam számára is gyakran: Hogyan lehet, hogy nem tudták megtörni? Ekkor Tibor bácsi elmosolyodott, és jelentőségteljesen az ég felé mutatott a mutatóujjával. Hívő ember volt. Úgy sejtem, minden reggel misére járt, mert akárhányszor hívtam, reggel tíz előtt elérhetetlen volt, és

Biztos vagyok benne, hogy most is Vele van, és Isten „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések 21:4)

A magam részéről azt tanultam meg Pákh Tibortól, hogy ha némely hajnalokon összetört érzésekkel kelek majd, hálát adjak, hogy nem kell a kínzók kezébe kerülnöm, a hétköznapok harcaiban pedig hű tudjak maradni magamhoz, hogy majd 97 évesen olyan egyenes derékkal és jó lelkiismerettel tudjak felállni a karosszékből, ahogyan ő. Kedves Tibor bácsi, köszönöm, hogy találkoztunk. Nyugodj békében!

--

fotó: Földházi Árpád