Amerikai tudathasadás – könyvet írt Csák János az Egyesült Államok mítoszairól és valóságáról

Nyitókép: Thomas Jefferson, az amerikai függetlenségi nyilatkozat atyjának ledöntött szobra Portlandben

Írta: Névai Gábor

Kilenc-tíz éves voltam. A kis budai utcában sűrű, nagy pelyhekben hullott a hó, bőven térdig ért már. Karácsony este volt, a tévében akkor ment le a Birodalom visszavág. Amikor leszaladtam a ház elé, természetesen Luke Skywalker képzelt lézerkardja volt a kezemben. Átsuhintottam a csenden. Nekem akkor és még sokáig ez volt Amerika. Valami édes, vágyott misztérium, ami csak jó lehet. „Álmaimban Amerika visszainteget, Álmaimban Amerika nem mondhat nemet” – szólt később a bugyuta, de végtelenül felszabadult sláger, a naiv kilencvenes évek legelején.

Az álom szétszakad

Mennyire tudatlanok és naivak voltunk! S bár idővel rájöttünk, hogy a tengerentúli óriás nem az, amit Hollywood közvetítésével láthatunk belőle, azért sok magyarban máig élnek vastag illúziók, tévhitek az Egyesült Államokkal kapcsolatban, sőt ebben a kérdésben is túl sok az érzelem, pro, akár kontra. Holott olyan idők jöttek el a világban, hogy ideje lenne távolságot tartani akár a saját érzelmeinktől is. Viszont az amerikai paradoxon mindig izgatja a gondolkodó embereket.

Lehet, hogy Csák Jánosnak már kevesebb ideje van elmélkedni, de a kulturális és innovációs miniszter csak idén lett „frontpolitikus”, korábban évtizedeken át üzletemberként (később nagykövetként) nyílt alkalma megismerni az angolszász világot, és ha már ott volt, velük dolgozott, kérdéseit és véleményét egy rövid kötetben összegezte.

Ám ez a könyv nem „megmondó” mű, nem nyilatkoztat ki megfellebbezhetetlen igazságokat, csak felvet olyan témákat, amelyek megkerülhetetlenek.

mert bizony valahogyan viszonyulni kell hozzá. Sokan például vágyakoznak rá. „Az amerikai géniusz elemi ereje abban mutatkozik meg, hogy az általa kínált javakra az emberek sokasága tekint a bekapcsolódás vágyával és reményével” – szögezi le már a legelején. Erre gondoljunk, ha az amerikaiak által is okozott sérelmeink jutnak eszünkbe – mert van egy pár, mi tagadás. De erről kicsit később.

Hová lett a demokrácia végső szakasza?

Csák János meg akarta érteni Amerika sikereinek hátterét – és abból a transzatlanti civilizáció jövőjének esélyeit:

Egyértelműen tisztázza az alapokat: az amerikai rend „lehetőségeket kínál mindenkinek, aki elfogadja a teljesítménykényszert és a haszonelvűséget”. Ugyanakkor azonnal felmerül az is, hogy „az amerikai géniusz drámája akörül forog, hogy mi is a szabadság célja? Ez a feszültség mutatkozik meg az ideáloknak gyakran ellentmondó gyakorlatban (…) és kognitív disszonanciában”.

Rögtön meg is érkeztünk ezzel az amerikai külpolitika egyik legnagyobb erkölcsi terhéhez. Izgalmas a szerző felvetése arról, hogy „a páratlan szabadság a kétezres években mintha elérte volna a korlátait. Az amerikaiaknak azzal kell szembenézniük, hogy vége a korlátlan növekedés és mobilitás időszakának, gyengül a társadalmi kohézió, romlik a közbiztonság, külföldön kudarcot vallanak a demokrácia-expedíciók.”

Sokkoló, ahogyan igaznak bizonyul az amerikaiakra is az, amit Pierre Manent francia tudós a saját népére mondott: „kimerültek, mindenekelőtt összezavarodtak és elveszettnek érzik magukat. Pedig nem ez volt az elképzelés. Úgy volt, hogy belépünk a demokrácia végső szakaszába, ahol egyre több és szisztematikusabban érvényesülő emberi jog uralkodik, meghaladjuk a nemzetek és a vallások korát, és a szabad individuumok súrlódásmentesen mozognak szerte a világban. Most pedig azt látjuk, hogy a vallási és más, kollektív kötődések nemcsak túlélnek, de különös intenzitással térnek vissza.”

Micsoda meglepetés!

A fene üssön a valóságba!

Három kaszt és három jelmondat

Csák János idézi Arisztotelészt, aki szerint a lakosságnak három osztálya van. A nagyon gazdagok, a nagyon szegények és a középosztály. „Utóbbi hallgat legkönnyebben a józan észre”: ebben a halmazban a legkisebb a fennhéjázás vagy az irigység.

Az Egyesült Államok nagypecsétjén három jelmondat együtt fejezi ki az amerikai küldetést: (1.) A sokaságból egységbe rendeződő nép (2) a korok új rendjét hozza létre a (3.) a Gondviselés áldásával. De mi a rend és a szabadság viszonya? Ez is nagyon amerikai kérdés. John Winthrop 1630-ban mondott szavai ma sem vesztettek aktualitásukból: „Létezik egyfajta romlott szabadság, amely az állatok és az emberek körében egyáltalán elterjedt. Lényege, hogy mindazt megtegyük, ami jólesik. Ez a szabadság nem ismer semmilyen tekintélyt, leráz magáról minden szabályt, ellensége az igazságnak és a békének. De van egyfajta polgári és erkölcsi szabadság, amelynek ereje az összetartásban rejlik, és amelyet magának a hatalomnak is feladata óvni.”

Mert vigyáztak rá, régebben. „Amerikában sikerült valamiképpen egymásba olvasztani és csodálatosan összeötvözni a vallás és a szabadság szellemét” – írja egy helyütt Alexis de Tocqueville.

A szerző szerint azonban a 19-20. századra a nyereségvágy, a haszonelvűség dominanciája lett jellemzőbb Amerikában. Mint Max Weber is észrevette, Amerika „elszakadt George Washington által elengedhetetlennek tartott vallási és erkölcsi alapoktól és a gépies megkövülés felé tart”.

Az amerikai képmutatás

Egyszerre „aha”-élmény és amerikai mozaik kirakásával ér fel észrevenni azt, hogy az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb kudarca, a demokrácia-exportnak nevezett, agresszív, ideologikus kampány nem mostanában kezdődött. Woodrow Wilson, akinek regnálása alatt következett be a trianoni katasztrófa, 1914-ben úgy érvelt, hogy „a világban a jó és a rossz harca zajlik, és Amerika feladata az, hogy szembeszállva az önző és autokrata uralmakkal, érvényt szerezzen a béke és az igazságosság elveinek a világban.” Ismerős lemez. Sőt, a szavakban elszánt amerikai elnök az önigazgatás fontosságát sem felejtette el hangsúlyozni.

Nagy kár, hogy ezeket a szövegeket saját tárgyalódelegátusai sem vették komolyan, amikor megfosztottak több millió, tömbben élő magyart mai határaink túloldalain, hogy 1918-tól békéhez, igazságossághoz és önrendelkezéshez jussanak.

„A csillagos-sávos lobogó nemcsak Amerika, de az egész emberiség zászlaja lesz.” Azért erről még esetleg Dél-Amerika, Ázsia és Afrika népeit is kérdezzék meg.

Arról nem is szólva, hogy miként Csák János írja, „Wilson hogyan volt képes összeegyeztetni a jogfosztott feketékkel és indiánokkal szembeni igazságtalanságok ténye és a kijelentések közötti ellentmondást? Hiszen az őslakos indiánok és a behurcolt feketék a XX. század végéig nem részesültek a többi amerikaival azonos jogokban. A kirekesztés annak ellenére sem oldódott, hogy számosan vettek részt népeik áttérítésében a fehér életmódra, és sokan áldozták fel életüket Amerika háborúiban.”

Joggal mutat rá a térdelési téboly előzményeire: „az egyes társadalmi csoportok egyéni és kollektív kirekesztésének feldolgozása mindmáig nem jutott nyugvópontra az amerikai társadalomban”. Ezért kellene másoknak (például nekünk) megalázkodni egy-egy futballmeccs előtt. S itt bizony már az erkölcsi alapokat mossa alá a sok bűn. A „Thomas Jefferson”-problémát Dr. Samuel Johnson vetette fel akként, miszerint

Tényleg, hogyan? Csák felidézi, hogy Jefferson személyes életében nem követte a rabszolgaságot elítélő meggyőződést, adta-vette őket, élete során több mint 600 rabszolgája volt, nem szabadította fel őket még 1782 után sem, amikor ezt már Virginia állam törvényei lehetővé tették számára.

Igen, nehéz lehet megbirkózni annak a lelki terhével, hogy „az amerikaiakat senki és semmi nem kényszerítette rabszolgák importjára. Filozófiai, erkölcsi és vallási aggályaikat félretéve szabad akaratukból, anyagi haszonszerzés céljából döntöttek úgy, hogy fenntartják az ember ember általi birtoklásának intézményét.”

Persze rabszolgaság közben máshol is létezett a világban. „Csakhogy ellentétben a spanyol gyakorlattal, az amerikai törvények a rabszolgát nem a személy, hanem a tárgy kategóriába sorolták. S mint ilyenek, ezek az emberek semmiféle joggal nem rendelkeztek. Ennek alapján az amerikai anglikán egyház hosszú ideig elutasította a feketék megkeresztelését és tiltott volt a feketék taníttatása és gyülekezése is, továbbá mivel a rabszolgaság és a faj átfedte egymást, a már felszabadult feketéken is rajtamaradt az alsóbbrendűség bélyege, és a szabad fehér és a fekete rabszolga mulatt gyermeke is rabszolga-státuszba született a bőrszíne miatt.”

Az indiánok gyászos vége

Történelmi léptékben nagyon frissek ezek az emlékek. Hiába törölték el a rabszolgaságot a függetlenségi nyilatkozat után majdnem száz évvel, 1865-ben, a gyakorlatban szegregációt alkalmaztak még egy évszázadon keresztül. Csák emlékeztet arra, hogy bizony nemcsak a feketék jártak pórul, hanem az indiánok is. Nekik a pusztulás jutott. „A legnagyobb vesztesek a cserokik lettek, akik már jóideje fehér szokások szerint éltek, áttértek a földművelésre is. A fehér oktatási rendszert vezették be és még napilapjuk is volt, sőt, az alkotmányra felesküdve harcoltak az amerikai zászló alatt. De ez sem bizonyult elegendőnek a kegyelemhez: az indiánokkal szemben a fehérek mindent szerződést megszegtek, felrúgtak és becsapták őket, ahogy csak lehetett. Így szorították ki az őslakosokat saját szülőföldjükről és természetes életterükből.”

Nem érdemes tehát visszavonulni. Az indiánok még húzták egy darabig, de aztán erőforrásaik felélése után feladták a harcot. 1877-ben egy indián vezető így összegezte tapasztalatait: „Ugyanazok a törvények legyenek érvényesek mindenkire. Sok fehér főnöktől megkérdeztem: honnan van joguk megmondani az indiánnak, hogy ne mozduljon onnan, ahová ők telepítik, miközben a fehér ember oda megy, ahova akar, senki nem tudott válaszolni. Fajtámat bűnözőként kezelik, mindenhonnan tovább üldözik vagy lelövik, mint az állatot. Csak annyit kérünk, hogy elismerjék, hogy emberek vagyunk.”

Kevesen tudják, de

1924-ben kapta meg minden indián az állampolgárságot, a választójogot viszont csak 1965-ben (!), míg a bírósághoz csak 1968 óta fordulhatnak. Ezért a disznóságért is nekünk kellene térdelnünk?

1855-ben Lincoln így fakadt ki: „az amerikai nemzet úgy indult, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett. Aztán egyszer csak úgy olvassuk ezt, hogy kivéve a négereket, a külföldieket és a katolikusokat. Ennek hallatán kedvem lenne olyan helyre emigrálni, ahol legalább nem tettetik, hogy szeretik a szabadságot. Például Oroszországba, ahol a despotizmust tiszta anyagból öntötték, nem keveredik bele semmiféle álszentség.”

Nem mi mondtuk. Azt sem, amit Thomas Jefferson: „reszketek a hazámért, ha arra gondolok, hogy Isten igazságos és az igazságossága nem szunnyadhat örökké.”

Csák János (fotó: Mandiner / Földházi Árpád)

Ahogyan a szélsőbalos agresszió hatalomra jut

A szerző idéz az európai polgári hagyományok és a konzervativizmus elszánt ellenségét, Herbert Marcuse-t. aki„Represszív tolerancia” című, 1965-ös (tehát még az 1968-as őrjöngések előtt, és nyilván azt is részben megalapozó) dolgozatából is.

A mai uszító szövegek előképeit szinte mind fellelhetjük benne: „a szolgaságot szolgáló dolgok és eszmék nem hangoztathatóak, bizonyos politikai megoldások nem vethetőek fel. Bizonyos magatartások nem engedhetőek meg. Meg kell vonni a szólási és gyülekezési szabadságot azoktól, akik a fegyverkezés, sovinizmus, faji vagy vallási diszkrimináció talaján állnak vagy ellenzik a közszolgáltatások kiterjesztését. Intoleranciát kell gyakorolni bizonyos gondolatokkal, véleményekkel, szavakkal és végül magát konzervatívnak nevező politikai jobboldallal szemben. A kulcs az oktatási rendszerben rejlik.”

„A nyelvet is meg kell változtatni” – írja Marcuse. „Mert a szavak értelme mereven stabil.” És az nem jó, túl közel van a valósághoz, csak kellene valami kommunista újítás – tehetjük hozzá mi. Hagyjuk-e a nyelvünket megváltoztatni a régi és új, de mindig ámokfutó marxisták kénye-kedve szerint? Ez korunk igazi kérdése.

Csák János így ír a Marcuse-iskola követőiről: „Ma is azt hiszik, hogy az ember érzékenyítéssel és kényszerítéssel tökéletesíthető, meggyőződésük, hogy az emberi természet átalakítása és a szebb jövő olyan távlatokat nyithat az emberiség történetében, amelyet nem hátráltathatnak sem múltbéli tapasztalatok, érvek, bölcsességek, vagy a következetesség logikai követelménye, sem pedig az esetleges következmények és károk.”

Csakhogy hatalmasat változott a helyzet:

„A balliberális értelmiség és a Demokrata Párt lényegében mind céljaiban mind módszereiben marxista irányban halad. A Marcuse-programban partnerek a közösségi média technokrácia irányítói, az egyetemek, a közoktatás, a jogi elit, az erőszakos szobordöntögetők és flash mobok.”

S itt jön a lényeg: partnerek az önfeladó republikánusok is. „A konzervatívoknak ugyanis egyre szűkebb terük marad arra, hogy az önazonoságuk feladása nélkül további engedményeket tegyenek a radikális marxistáknak. A régi korok bevált taktikái, elvonulás egy tisztásra a vadonban, visszavonulás egy kolostorba, elrejtőzés a borospincébe vagy valamilyen konzervatív rezervátum már nem hatékony válasz. Az önfeladás zsákutca.”

A szerzővel nehéz lenne vitatkozni: az indiánok példája elég meggyőző. Ennyi rettenetes teher mellett csoda-e hogy minket is csalárd módon szabadsággal hitegettek 1956-ban a Szabad Európa hullámhosszán? Eszközök voltunk, ahogyan a második világháború minden áldozata is. Ilyen a politika – ezen sajnos nem sértődhetünk meg, csak ne játsszák el, hogy erkölcsileg tiszták, mert az nem igaz. Exportálják inkább a demokráciát és a múlttal való szembenézést kicsit inkább maguknak. De a szívünket és különösen az eszünket az amerikaiak előtt nem zárhatjuk be, már csak azért sem, mert

Velük sorstársak vagyunk.

Útelágazódás előtt

De úgy általában nincsenek jó híreink Amerikából és Amerikáról: „az oktatási rendszer eljutott odáig mára, hogy eltörlik azt az emberi diskurzushoz szükséges elemi alapelvet, miszerint a vitában tiszteletben kell tartani a partner emberi méltóságát.” Az elnyomók leszármazottainak minősített hallgatókat naponta alázzák meg az ősök vélt és valós bűnei miatt. Erőteljesen támadják azt az alkotmányos alapelvet is, hogy a szülők joga rendelkeznie gyermekeik oktatásáról és neveléséről.

Orwell 1984-es víziója fokról fokra teljesedik ki a kétezerhúszas évek Amerikájában. A mai belső konfliktusok kapcsán Csák János elgondolkodik azon, hogy a tengerentúli szuperhatalom történetében már volt példa reguláris erőkkel folytatott nyílt erőszakra a polgárháború idején, amelyet hosszú hidegháború előzött meg. Ennek csúcspontja a déli államok unióból való kiválása és a konföderációs államszövetség megalapítása volt. Ráadásul az Egyesült Államok fennmaradásával kapcsolatban már korábban is léteztek kételyek.

Csák szerint tulajdonképpen egy államszövetséget felbontó szétválás esetén válna nyilvánvalóvá, hogy a konzervatív amerikai géniusz vagy a balliberális marxista világszemlélet által kínált életvilág és társadalomszervezési mód képes-e tartósan biztosítani az emberi jókat az állampolgárok számára.

Nem bizony, és ez kis kötet – minden kisebb gyengesége, például néhol szerkesztetlensége vagy kevés személyes élmény közlése mellett – megerősíthet bennünket ebben. Sőt, felnyitja szemünket azon összefüggések észrevételéhez, amelyeken a napi hírek láttán nem gondolkodunk el, holott azok okai a történelem mély kútjában mind megtalálhatóak. És abból a kútból iszik mindenki a világon.

Csák János Zoltán: Az amerikai géniusz

Kiadó: MCC Press Kft. 2022