„A mélységbe, s innen a magasságba” – 125 éve született Tamási Áron

Nyitófotó: Tamási Áron 1963-ban Budapesten | fotó: Fortepan/Hunyadi József

Interjúalanyunk Cs. Nagy Ibolya (1946) irodalomtörténész, kritikus, a Debreceni Egyetem kiadójának volt vezetője.

*

Tamási Áronnak nem csupán a történetei, de élete is bővelkedett kalandokban. Az 1920-as években Amerikában dolgozott, négyszer nősült, a politikába is belekóstolt, végül Budapesten halt meg. Valóban az a kalandvágyó parasztfiú volt, akinek alakja az Ábel-trilógiában is kirajzolódik?

Ifjan talán igen, később inkább kíváncsi, nyitott, intellektuális és életélményekre mindig fogékony ember volt, „kalandokból” kevesebbel is beérte volna. Akik személyesen ismerték, elegáns, vonzó modorú, tartásos és

ez utóbbi képesség hősei gondolkodás- és beszédmódjára, általában székely közösségére is jellemző. Maradhatott volna „parasztfiú” is, de kilencéves korában a rokoni házban elcsent kétcsövű pisztoly felrobban a kezében, s összeroncsolja bal keze egyik ujját: így az életfogytig való paraszti-gazdálkodói munkára alkalmatlanná vált. Ezt a szerepet, a szokásrend alapján öccsének, az ugyancsak okos, tehetséges Tamási Gáspárnak kellett átvennie.

A háborút is megjárta...

Igen, a gyulafehérvári nagyprépost nagybácsi segítségével 1910-ben a székelyudvarhelyi gimnáziumba kerül, de a „Nagy Háború” megszakítja a gondatlan diákéveket. 1916-ban, lelkes önkéntesként diák-katonának jelentkezik, besorozzák, s 1917-ben már Hajdúdorogon készül (képezik) a haza védelmére; egy évre rá pedig a véres ütközetben, a piavei csatatéren van. Felnőttként másképp mutatja magát a hajdani, hős kamasz-elhatározás: „A háború veszedelmekkel teli, rettentő izgalmakat ígért. Elmentem hát oda is, hogy magam alkossak véleményt róluk. [...]

[...] És nem kellett senkitől sem kérdeznem, hogy milyen is volt a háború. Tudtam.”

És a háború után?

Hadiérettségi után Kolozsvárra kerül, előbb jogra iratkozik, de „román nyelven nem akartam bíró lenni”, ezért a kereskedelmi akadémiát végzi el (1922). Munkát is kap, egy elbeszélésével díjat is nyer, helye lesz az alakuló-formálódó erdélyi szellemi életben, ám: „Nagy ürességet éreztem magam körül, s közben valami titkos vágy sugárzott bennem ismeretlen cél felé. [...] Gondoltam, felcsapok matróznak, beállok az idegenlégióba, vagy elmegyek az Északi sarkra”. Amerika lesz az Északi sark, tíz évet akar ott maradni, nyelvet tanulni, pénzt keresni, de 1926-ban már újra Kolozsváron van.

„minden mozog, vibrál, mindenütt tömeg, hatalmas házak, […] kifosztva és kifárasztva futsz haza, és vágyódol egy kis álom után, melyben vannak mezők és zöld fák, van öröm és lélek, és van minden, ami itt nincs”.

Az Ábel-trilógia bőven megmutatja ennek a Farkaslakától Kolozsvárig, a „városig”, majd Amerikától vissza a szülőföldig tartó útnak a személyes, önéletrajzi elemeit is. Budapestre 1944-ben nem a kíváncsiság, a kalandvágy hajtja, hanem a kényszer, a szükség: „sírt az őszi reggel, amikor kifelé jöttem Kolozsvár városából”, írta. A Trianonban elvett, 1940-től Magyarországhoz tartozó Észak-Erdély a háború végén ismét Románia államrésze lesz, Tamási e második román világ elől menekül. Budapest ostromát Bajor Gizi villájában vészeli át.

Tamásinak négy felesége volt.

Négyszer nősült, igen. Az első társ, Holitzer Ezsébet jelenteti meg Tamásinak az Amerikából hazaküldött novelláit (Lélekindulás, 1925); a második, Salgó Magdolna az 1934-es Énekes madár című dráma Magdójának a modellalakja, a harmadik, Basilides Aliz 1949-ben lesz az író felesége, diáklányként, s a jelentős korkülönbség is oka lehetett a válásnak: de

Bokor Ágotával 1965-ben házasodnak meg, 1966 májusában az író már halott. Ágota odaadó társa, támasza, a Vadrózsa ága című utolsó életrajzi regényt, vallomást neki diktálja tollba, már a kórházi ágyon Tamási.  

Tamási Áron szülőháza Farkaslakán

A politikával hogy állt az író?

Politikai szerepvállalása valójában közéleti szerepvállalás, hiszen politikai funkciója, tisztsége  nem volt: de felelősséget azért a közösségért, melynek  szülötte, tagja volt, mindenkor érzett, s tisztességgel tett is értük mindvégig. Hatalmas publicisztikai életműve van, a két világháború közötti romániai kisebbségi létezés szinte kronologikus története megrajzolható a cikkei alapján: benne a Trianon után lassan magára találó, e létezés sajátos voltára, lehetőségeire, társadalmi-szellemi-kulturális viszonyainak jobbítására, „felnövesztésére”  koncentráló, de  mindig értékalapon szemlélt,  kisebbségi magyar irodalmi törekvések története is.

kudarcosabb, mert tiltásokkal teli. 1956 decemberében írja meg a Gond és hitvallás című írói nyilatkozatot, melyet az írószövetség tagjai közös nyilatkozataként fogadnak el, s melynek kezdő sorai ikonikus mondatokká lettek: „Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt”, s melyet, a „nemzeti függetlenség” reményét, „véressé” a „szovjet fegyverek” tettek.

Hogyan lehet összefoglalni, hogyan lehet megközelíteni a székely író művészetének és gondolkodásának a lényegét? Melyek az alapkövek, melyek a fő irányok?

Szemléleti, eszmei értelemben nagyon egyszerű a válasz, Tamási maga fogalmazza meg: „Aki sorsában és vérségileg hozzátartozik egy néphez, nem érzi jól magát, csak otthon […] egy helyen meg kell állni, meg kell kapaszkodni, és

Tamási számára Erdély, a Székelyföld, Farkaslaka volt az otthon, az „egy hely”, ez a környezet, ennek alakjai az író műveinek helyszínei, figurái; itt és őket terelgeti, műfaj-függetlenül mindig a jó, a jobb felé. Ezt menti át az irodalom teremtett világába: valóságában és hagyományaiban, kultúrájában, hitvilágában, gondolkodásmódjában, nyelvében.

Poétikai értelemben bonyolultabb a kép. A Lélekindulás már jelezte az irodalomtörténészek, kritikusok számára, hogy új próza- és drámapoétika tűnt fel az irodalmi térben, s szembesültek azzal a gonddal, hogy miképpen is írható le teoretikusan, esztétikai, fogalmi nyelven ez az új nyelvezet.

archaikus, pogány szokáselemek és a székelység társadalmi, egzisztenciális életének a tényei, népiesség és modernség „stílusforradalma” ez az írói világ. Többszólamúság, stílus-polifónia jellemzi, műfajvegyítés, egyik kritikusa szerint e világ „állandósága a változékonyság”.

Tamási írásait áthatja a székelység és a szűkebb szülőföldje iránti szeretet. Képes volt a művész patriotizmusában és hazaszeretetében is egyetemes maradni?

Egyetemes például a kolumbiai Márquez kolonialista „tájképű”, mágikus realista regényvilága, vagy a spanyol Lorca népi szürrealizmusa? Az olasz-francia Jean Giono hegyi embereinek sorsa, akik mintha „földön járó Zeuszok” volnának (Illyés Gyula), s akikhez, amely írói beszédmódhoz a Tamási-művilág poétikai-szemléleti karaktere, minden egyedisége-egyszerisége  mellett sokban hasonlítható? Vagy például a minden ízében a magyar paraszti világot megjelenítő Móricz Árvácskájának gyermeki tragédiája? Persze, hogy egyetemes.

Miként az Énekes madár szerelmespárjának tisztasága is, vagy az első dráma, az Ősvigasztalás ősi hitvilági elemei, a hagyományőrzés erkölcse, bátorsága; azután az Ördögölő Józsiás figyelmeztetése: emberformában is megjelenhet az ördög, jónak is mutathatja magát a rossz.

s éppenséggel ezek a legegyetemesebb emberi érzelmek közül valók. Esztétikai értékké a műteremtés minősége tehet bármely műtémát.

Tamási Áron síremléke Farkaslakán (Szervátiusz Jenő és Tibor műve)

Hol keressük az Ábel-trilógia helyét a magyar irodalomtörténetben?

Ábel nevelődési útját egy kisebbségi, székely fiú járja, de tapasztalásai a felnőtté válás általános jegyeit is mutatják. Ábel „egy népi figura”, aki „mítosz és zsáner egyszerre” (Babits). Műfaji összevetése világirodalmi vagy magyar fejlődésregényekkel, utóbbira csak a két legismertebb példát, Móricz: Légy jó mindhaláig, vagy Ottlik Géza: Iskola a határon című műveit említve, célszerűtlen.

Már a regény első – utalásos - mondata jelzi, hogy e műben  Ábel útját  a kisebbségi létezés törvényei és lehetőségei határozzák meg : „Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé…”. Tamási vallomása szerint: „Sok emberből, sok sorsból állt össze ez a figura. Belőlem is van benne. De életének eseményeit, humorát, tapasztalatait nem egyetlen emberről mintáztam.”

A székelység, az erdélyiség sajátságos, egyedi sorstényezőinek bemutatásán túl, e mellett,

Kár, hogy a mi szépnek és egyszerűnek gondolt anyanyelvünk társtalan és nehéz nyelv: ez általában gátja a szorgosabb fordítói munkának.