„Közép-Ázsia a világ legnagyobb természetes erődje” – mondta egyszer Brzezinski. De milyen ez a világ közelről? A Migrációkutató Intézet közép-ázsiai útinaplójának első része következik!
Nyitókép: a Minar mecset Taskentben (fotó: Administration of Uzbekistan Mus / Anadolu Agency via AFP)
Írta: Vargha Márk, a Migrációkutató Intézet vezető elemzője
Bár a közép-ázsiai munkaerő a politikai nagy testvér Oroszországba és a kulturális nagy testvér Törökországba, no meg Európába is áramlik, s számos súlyos és mielőbb megoldandó probléma vár a térségre, rövid tanulmányutunkon meggyőződhettünk róla: Közép-Ázsia népei bizakodva néznek a jövőbe, miközben nagyvárosaik a magunkfajta fejlett országbeliek várakozásaira rácáfolva is élhetőnek tűnnek.
Kora hajnal helyett kora reggel érkezünk Üzbegisztán fővárosába, az 1966-ban egy 7,5-es erősségű földrengés lerombolta Taskentbe. Miután egy gázpalack miatt nem férnek be bőröndjeink a csomagtartóba, és így annak tetejét kisebb madzagolási mutatvánnyal rögzíti a sofőr, csakhamar kigördülünk az egyik nyolcsávos útra. A város építészete időutazásnak tűnik a szocializmusba és a posztszocializmusba, ugyanakkor a szembeötlő tisztaság és rend jól működő városgondnokságra engednek következtetni. Beljebb haladva a városba az élére vasaltság érzése nem múlik, sokkal inkább fokozódik. Feltűnik, hogy szinte az összes autó középkategóriás és frissen mosott. A néhol felfestett, néhol csupán képzeletbeli sávok közötti váltás általunk helyesnek gondolt módját pedig senki sem gyakorolja, mégis, maximálisan biztonságban érezzük magunkat a járműben. Mintha az egyetlen szabály az lenne: figyelj oda a többiekre! Ám ezt mindenki be is tartja.
A szállodai szobánk ablakából – no meg később, a láthatólag a város igazi büszkeségeként számon tartott tévétoronyból –
A Szovjetunió felbomlása után az ide települt külföldi gyárak ontották magukból az autókat. Mára a motorizáció olyan mértékűvé vált, hogy a katonás rendbe ültetett, dús lombú fák semlegesíteni nem, csak mérsékelni tudják a rossz levegőminőséget. De ahogy sok minden másban, 2016 óta ebben is érzékelhető némi nyitás a korszerű megoldások irányába. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet helyi irodája előtt meglepődve látjuk a kerékpársávot, odabent pedig megtudjuk, hogy a főváros vezetése 2018-ban maga kereste meg az EBESZ-t a projekt ötletével és az Üzbegisztáni Kerékpáros Szövetség már kisiskolások szemléletét is formálják.
A bezárkózó autokrácia egyébként Savkat Mirzijojev elnök 2016-os hivatalba lépésétől kezdve vált nyitottabbá a régió többi állama és a világ többi része, valamint megengedőbb az iszlám felé. (A vallás gyakorlása egyébként régió-szerte egyfajta reneszánszát éli.) Ma magyar állampolgárként vízumkötelezettség nélkül léphetünk be Üzbegisztánba, a szálláshely által kötelezően elvégzett regisztrációnkat igazoló papírt már nem kérik sehol, és a covid elleni oltásunkat igazoló kártyát is elfogadják. Mindazonáltal az előző elnököt, Iszlom Karimovot ma is kultikus tisztelet övezi.
A számos fontos kulturális emlék megtekintése – pompásabbnál pompásabb mecsetek, értékes szuvenírboltoknak helyet adó volt vallási iskola (medresze), a világ egyik legnagyobb Koránja – és a hatalmas Csorszu bazár bebarangolása mellett kötelező taskenti program a Karimov -emlékkiállítás is. Az elnök személyét és munkásságát bemutató és dicsőítő hatalmas múzeum még nem nyílt meg, ám fenyőkkel sűrűn beültetett, árnyas parkjában a rendőrök egy kisebb és szerény épület felé terelnek. Ebben az egyik teremben az elnök életének egyes jelenetei láthatók fotókon, egy kedves hölgy büszke angol nyelvű rövid magyarázataival kísérve, a másikban pedig Karimov kitüntetései, valamint az őt ábrázoló szobrok, grafikák és – sokszor abszurdan allegorikus – festmények.
A bekerített parkból kilépve saját bőrünkön is érezhetjük az állam tekintélyét, amikor annak képviseletében a díszes kapuban álló rendőr, látva, hogy a taxialkalmazás elindítása telefonunkon többször is kudarcba fullad,
Jól esik, hogy nem kell további perceket a tűző napon töltenünk (a 36 fok árnyékban alacsony páratartalom mellett sem esik jól, és még szerencsénk is van, hogy lemaradtunk a minden nyáron hetekig tartó 44 fokos, saját nevet viselő hőhullámról), mégis furcsán érezzük magunkat. Hálánkat csak szavakkal tudjuk kifejezni, mivel alkalmi fuvarosunk nem hajlandó pénzt elfogadni.
Már csak emlékeinkben élnek a januári zavargások, amikor az üzemanyagár-emelkedés ellen tiltakozók elfoglalták Kazahsztán volt fővárosa, Almati repülőterét. Itt landolunk, a fenséges Tien-San hegység északi szélén; tükörsima, sok száz muskátlis ládától szegélyezett úton, kávézók és éttermek mentén robogunk a városközpontba. A távolban halványan kéklenek csak a hegyek, hiszen a szmog itt sem kicsi.
sokkal inkább Kisinyovra hasonlít, mintsem Taskentre. Taskentnél emberléptékűbbnek tűnik, bár az itteni városi kertészek munkája itt észrevehetően kevésbé precíz, mint az üzbégeké.
Almati a három város közül az egyetlen, melynek kiemelt magyar vonatkozása is van: itt nyugszik ugyanis Mándoky Kongur István (1944-1992) professzor. A kun gyökereinek tényétől már kiskorában megmámorosodott elhivatott tudós legfontosabb kutatási témája a magyarországi kunok eredete és közép-ázsiai rokonsága volt. Ezen kívül a magyar őstörténet magyar-baskír vonatkozásai és a dobrudzsai tatárok is érdekelték, utóbbi volt doktori disszertációjának témája is. A magyarok és kazahok rokonságának emlegetése Almatiban portásoktól, taxisofőröktől, pincérektől napi és jóleső tapasztalatunk volt. Csillogó szemmel emlegetik Budapestet, s tudják: Budából és Pestből áll, s nem keverendő össze Bukaresttel.
Kazahsztán helyzete migrációs szempontból különlegesnek mondható Közép-Ázsiában:
hagyományosan Oroszország után és Törökországot megelőzve a tőle délre fekvő valamennyi állam polgára képviselteti magát az alacsonyan képzett vendégmunkástömegben (mezőgazdaság, kiskereskedelem, építőipar). Az általuk indított átutalások a covid-járvány előtti években nagy növekedésében. Valószínűleg a kiáramló pénzek összege a hivatalosnál is magasabb lehet, egy kutatás szerint ugyanis például a megkérdezett kirgiz munkások közel háromnegyede azt válaszolta, hogy családtagokon vagy barátokon keresztül küldött pénzt haza, vagy maga vitte át a határon; az üzbégeknek viszont csak a negyede nyilatkozott így, melynek hátterében a jóval szigorúbb vámellenőrzés állhat. (Megjegyzendő, hogy a magasan kvalifikált kazahok is kivándorolnak, őket szintén pótolni kell.)
Az Almati és a kirgiz főváros közötti mindössze 25 perces repülőúton az ablakból a Tien-Sanban gyönyörködni van csak idő, az ételfelszolgálást is mellőzik. Alig hihető, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire más világba csöppen az ember: hol vannak már a térköves járdák, a menő gépkocsik, a zöld gyep! Bádogviskók, rozsdás öreg csotrogányok és por. S persze mindennél sűrűbb szmog, ami fátyolként takarja el az óriási hegyeket.
– annak ellenére is, hogy Biskekben az „Ázsia Svájca” jelzős szerkezet a legkevésbé sem állja meg a helyét, azt nyilván elképesztő természeti látnivalói miatt érdemelte ki a térség egyetlen demokratikus berendezkedésű országa.
Utóbbi tényre emlékeztet minket a bevándorlásügyért is felelős munkaügyi miniszter is, aki ezt „tudják, önök a legjobb helyen járnak, mert itt a legszabadabb a levegővétel” fordulattal hozza tudomásunkra. Néhány órával a szívélyes hangulatú találkozót megelőzően a város főteréről sűrű füstöt eregető gyárkémények láttán meg sem fordul a fejünkben, hogy szavait ne átvitt értelemben, hanem szó szerint vegyük. Igaz, ebben a fiatal demokráciában vannak felfordulások, nem is túl ritkán. Legutóbb, éppen két éve például az istenadta nép meglehetősen furcsán tekintett a kormánypárt kiugró választási eredményére, no meg arra, hogy tizenhárom ellenzéki párt közül csupán egy érte el az 1%-os parlamenti küszöböt. A tömegdemonstrációk nyomán a vasárnapi választás eredményét már kedden megsemmisítették. A zavargásokban félezren is megsérültek, ám ez a kisebb forradalom jóval kevésbé volt tragikus kimenetelű, mint a tíz évvel korábbi, amikor az akkori elnök a tömegbe lövetett, melynek következtében több tucat tüntető vesztette életét. Ők most a Biskektől fél órára, az Atyák Sírja nevű emlékműkomplexum területén vannak eltemetve, néhány méterre csupán a minden bizonnyal leghíresebb kirgiztől, a mélyen tisztelt Csingiz Ajtmatov írótól.
Óriási vízkincse van, azt mégis mintha Taskentben és az üzbég gyapotföldeken locsolnák el, a biskeki rózsatövek és fűszálak pedig szomjaznak. Az utak mindenfelé kitűnően járhatók, de a járdák minősége sok helyen egészen kriminális. A három ország közül itt a legmagasabb a termékenységi ráta, mégis rettenetes állapotú és felszereltségű játszótereken játszanak a gyermekek. Itt találkozni a legkevesebb orosszal, mégis ez a kommunikáció fő nyelve, a nemzeti nyelv használatát szinte erőltetni kell. Piacgazdaság épült ki és barátság honol a Nyugattal (jó ideig amerikai katonai támaszpont is volt itt, elsősorban Afganisztán közelsége okán), mégis: a szimbólumok közt lépten-nyomon felbukkan a sarló-kalapács. A főváros szívében, Lenin hatalmas, egész alakos szobra pedig kormányzati épület felé mutatja az utat – nem messze a bronzba öntött Marx–Engels párostól.
Mégis, Biskek a legátláthatóbb városnak bizonyult a három közül, ahol az előzőekhez hasonlóan lehet autentikusan, finomat enni (csak egyetlen lóhúsos fogás van az étlapokon, így hamar megdől az ezzel kapcsolatos sztereotípia is), felhőtlenül szórakozni (akár szovjet stílusban épült fürdőről, akár kézműves söröket kínáló romkocsmáról, akár toronyházban működő nyugatias diszkóklubról van szó, nem lehet csalódni), és persze felfedezőutakra indulni. Itt nemcsak a természet rejt izgalmakat: látogatásunk csúcspontja a helyi, pár tízezer fős, ám dinamikusan növekvő létszámú kínai eredetű kisebbség, a dungánok megismerése volt. Az asszonyok – akik közül sokan negyvenes éveik végén nagyanyákká, hatvanas éveik végén dédanyákká lettek – megindító nyitottsággal fordultak az addig még sosem látott magyar nemzet tagjai felé. Minden bizonnyal mi voltunk az első hazánkfiai, akik hivatalosan kapcsolatot létesítettek a hagyományait hűen őrző, mezőgazdasággal foglalkozó minoritással.
A világ leghíresebb amerikai nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski mondta:
Ez az erőd – melynek sok és sokféle lakója van, akik féltek a Szovjetunió felbomlásától – a bezárkózás évtizedei után egyre inkább magára talál, és egyre inkább a független államiságokra alapozva, partnerségben keresi a jobb jövő felé vezető utat. Nagyhatalmak – Oroszország, Kína és Irán – szorításában ez óvatosan egyensúlyozó politikai lépések megtételét igényli. Rövid, csupán a felszínt karistoló tanulmányutunk arról győzött meg minket, hogy ebben a helyzetben, a keleti nyitás politikájával összhangban Magyarország számára nemcsak a gazdaság, hanem az oktatás, a tudomány és a kultúra területén olyan lehetőségek tárulhatnak fel, melyeknek a következő évtizedekben való kiaknázása nemcsak lehetőség, hanem egyben kötelesség is.
Folytatjuk!
Olyan uniós tagállam csak egy van, ahol ellenzéki vezető lehet az, aki attól világosodott meg, hogy már nem tölthet be a házastársára/barátaira tekintettel vezető állásokat.
A legendás vitorlázóval a Velencei-tó partján ültünk le beszélgetni az óceánról, a hitről, a kegyelmi pillanatokról és arról, hogy mire talált rá egy francia kisvárosban. Interjúnk.
A horvátok ígérete szerint néhány éven belül „egyenes út” vezethet Dubrovnikba is Magyarországról.
Befejeződtek a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér felújításai, a személyautóknak külön parkolót hoztak létre a termináltól pár perc sétára.
Új vízumrendeletet lengettek be Trumpék.
Az űrkutatásért felelős kormánybiztos beszélt erről őszintén.
Amíg mi, magyarok kényszeresen méricskéljük az országunkat a külföldhöz, sok külföldi úgy szeret minket, ahogy vagyunk. Rajcsányi Gellért írása.
Önvédelmi fegyvert pedig csak rejtve lehet hordani.
