Állami finanszírozást a magánellátásba? – különös javaslattal állt elő az egészségügyi szakember

Eddig úton-útfélen azt lehetett hallani, szükség van az állami- és a magánegészségügyi ellátás szétválasztására. Az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény hatályba lépését követően pedig az látszik, nincs ez jól így, leginkább azért, mert a magánellátás bizonyos területeken „elszipkázza” az orvosokat az államitól. Miben látja Ön a problémát?

Onnan közelíteném meg a kérdést, hogy nincsen két párhuzamosan működtethető kapacitás az országban sem orvosokból, egészségügyi szakdolgozókból, sem eszközből, infrastruktúrából, így

Nagyobb probléma az, hogy nem egyértelmű a magán- és a közellátás viszonya. Azok a magyar biztosítottak, akik magánellátást vesznek igénybe, nem használják fel a befizetett járulékukat, ami azt jelenti, teljes áron veszik meg az ellátásukat, márpedig ez nem igazságos. Ahogy az sem igazságos, hogy egyes magántulajdonú szolgáltatók hozzájutnak a NEAK-finanszírozáshoz, mások nem, ami ugye a versenyt és így a szolgáltatások fejlődését is gátolja. Emellett a magánszolgáltatók nem érdekeltek abban, hogy olyan összetettebb beavatkozásokat is nyújtsanak, melynek tárgyi- és személyi feltételrendszere igen összetett és költséges. Ezeket az ellátásokat megfizetni a középosztály sem tudja, fizetőképes kereslet híján a magánellátók érthető módon nem építenek ki komplex infrastruktúrát, a legtöbb hasznot hozó beavatkozások révén profitot realizálnak, ami logikus és ésszerű részükről, de itt is, ha komplikáció lép fel, akkor a beteget az állami egészségügy látja el.

Hogyan lehetne ezt az ellentmondást és igazságtalanságot feloldani?

Megoldást kell találni a magán- és a közellátás transzparens, mindenki számára előnyös egymás mellett élésére, a normatív szabályozásokon alapuló verseny erősödésére, hiszen az szolgálja a betegek érdekeit. Erre volt javaslatom az úgynevezett szektorsemleges finanszírozás. Jelenleg a közellátást a NEAK finanszírozza, magánellátás alatt pedig jellemzően azt értjük, amikor a beteg az ellátás teljes költségét kifizeti. Szerintem az lenne a méltányos, ha a szolgáltató – legyen az magán vagy állami – amennyiben rendelkezik az ellátás nyújtásához szükséges tárgyi és személyi feltételekkel és az ellátáshoz szükséges engedélyekkel, akkor

Így a magánellátók a betegtől pénzt a tényleges beavatkozásért nem kérhetnének, csak esetleg a plusz, jelenleg is törvényben szabályozott kényelmi szolgáltatásokért – például külön szoba, háromfogásos menü – fizetne, az, aki az adott helyen akarja igénybe venni az ellátást. Ha így történne a finanszírozás, eltűnne a rendszer igazságtalansága, gyorsabban és több helyen férnének hozzá a betegek az ellátáshoz és még a verseny is nagyobb lenne. Jelzem, ezt a rendszert elsőként csak a fekvőbeteg ellátásban és a diagnosztikában vezetném csak be, ezek a területek azok, melyek drágák, nagy eszközigényűek és hosszúak a várólisták a közellátásban.

Igen ám, de így plusz ellátási igény generálódna a társadalombiztosítás felé. Bírná ezt a kassza?

Igen, ez a kulcskérdés! Meglátásom szerint sokkal üzemszerűbben, célzottabban és strukturáltabban kell ellenőrizni a társadalombiztosítás kifizetéseit. Ahol teljesítmény alapján fizetnek az egészségügyi ellátásokért – és minden hibája ellenére ez a világon legelterjedtebb finanszírozási módszer, az összes többi pazarlásra és alulteljesítésre késztet – ott az elszámolások ellenőrzésére a teljes kassza egy százalékát költik. Ha ezt megtennénk,

Egy évben 1880 milliárd forintot költünk közfinanszírozott ellátásokra, 565 milliárdot aktív fekvőbeteg-ellátásra, 31-et CT- és MRI-vizsgálatokra. Csak ez utóbbi kettő 10-15 százaléka nagyon is jól látható összeg. Ebből akár ki lehetne gazdálkodni a javaslatomban említett szektorsemleges finanszírozás költségigényét.

Ezzel az finanszírozással megérné a magánellátóknak az ellátás? Jelenleg a NEAK-finanszírozásnál és némi kényelmi szolgáltatásért kapott összegnél jóval több pénzt be tudnak vasalni a betegeken.

Valóban, ez így van, de úgy vélem, hogy ez a módszer valóban elindíthatná a versenyt, lenne olyan magánellátó, akinek ez megérné, hiszen ezzel akár plusz betegforgalmat generálna: például más, nem társadalombiztosítás által finanszírozott szolgáltatást is igénybe vehet nála a beteg. Ahogy említettem, a kulcs az ellenőrzés: annak kivédése, hogy a szolgáltatók több vagy összetettebb ellátást végezzenek, számoljanak el, ezzel generálva plusz bevételt.

Tud esetleg körülbelüli arányt említeni, hogy mennyit fizet egy adott ellátásért a társadalombiztosítás és mennyit kérnek most a magánellátók?

Nézzük a térdprotézis-műtétet. Ennek ára a magánellátásban 2-3 millió forint között van, a NEAK  540-800 ezer forintot fizet érte. A beültetett protézis jellemzően már ugyanaz, az orvos és a szakdolgozó ugyanaz, a felhasznált fogyóanyagot ugyanannyiért veszik meg. Azaz, leginkább a kényelmet és a gyorsabb hozzáférést, a várólisták elkerülését fedezi a különbözet. A kényelmi szolgáltatásokért egyébként a hatályos törvény alapján minden közellátó is kérhetne plusz juttatást – például egyágyas szoba, speciális menü – csak a kórházak infrastruktúrája ezt nemigen teszi lehetővé. Ahogy mondtam, lehet, hogy lenne magánszolgáltató, akinek megérné egy ilyen rendszer, és talán csak

Ha jól tudom, most az is probléma, hogy a jelenlegi rendszer lehetővé teszi, hogy a magánszolgáltatók elvállalják a magas profit-tartalmú beavatkozásokat, de amint komplikáció, szövődmény lép fel, a beteget a kórház látja el, ezzel akár plusz terhet róva az állami szektorra.

Így van. Ezért is kötelező minden magánellátónak háttérszerződést kötnie olyan kórházzal, ahol van 30 percen belül elérhető intenzív osztály. Nem véletlen, hogy ezeknél a magánszolgáltatóknál jellemzően nincs 24 órás intenzív ellátás. Innentől kezdve pedig eleve kimaradnak a magánellátásból azok, akik rizikós betegek, idősebbek, vagy egyéb kockázatot jelenthetnek.

 „A magánegészségügy agresszív növekedése szétszakítja az egészségügyet, ellehetetlenítheti a közfinanszírozott egészségügyet” – nyilatkozta Kincses Gyula, a Magyar Orvosi Kamara elnöke a Private Health Forum rendezvényen a Portfolio beszámolója szerint. Mi a véleménye erről?

Egészen pontosan azt mondta elnök úr, hogy felmerülhet ez a veszély, de nem tudja szétszakítani, mert

Ennek oka pedig az, hogy nincs az összetettebb beavatkozások iránt fizetőképes kereslet volumenben, rendszerszinten. Még a járóbeteg-ellátásban csak-csak kifizetik az emberek a magánellátást, de a fekvőbeteg-ellátásban aligha. Szerintem éppen a fizetőképes kereslet hiánya miatt nem szakad szét az egészségügy, de maga a rendszer így rendkívül pazarló. Az a javaslat, amit felvetettem a jelenlegi jogszabályi környezetben is keresztülvihető. A magánellátó is kapja meg egyes területeken ellenőrzött és minőségbiztosított módon a NEAK-finanszírozást, a betegnek ne kelljen a beavatkozásért, csak csupán a kényelmi szolgáltatásért fizetnie. NEAK-finanszírozás esetében a beavatkozásért nem kérhet pénzt a magánellátó sem.

Többen pedzegették már, hogy a közellátást alkalmassá kell tenni ahhoz, hogy magánforrásokat is be tudjon fogadni. Mit gondol erről?

Nagyon nehéz kérdés, egyrészt a megfelelő infrastruktúra hiánya, másrészt a közellátás struktúrája miatt. Talán lehetséges, a plusz bevétel érdekeltté tehetné a kórházakat a fejlesztésekben, de előbb a transzparens viszonyokat kell megteremteni. Egyébként is, mi számít jelenleg magánellátónak és mi államinak?

A közellátás az, amikor a társadalombiztosító fizet, a magánellátás pedig, amikor a beteg. Nem?

Ez jól hangzik, de hogy definiáljuk például a magyar művese-ellátást, amire 25-30 milliárdot fizet ki évente a biztosító, és a szolgáltatók 85 százalékban magántulajdonban vannak? Vagy az lenne a magánellátó, akinek nincs NEAK-finanszírozása? De hát rengeteg magánellátó kap NEAK-finanszírozást (egynapos ellátók, diagnosztikai- és laborcégek). És azt a területet még nem is érintettük, amikor a NEAK-finanszírozás egy részéből magántulajdonú közreműködők nyújtanak ellátást. Tulajdonképpen

azaz, azt nem lehet tudni, ki, mikor és hogyan részesülhet(ett) NEAK-finanszírozásból. Összegezve, szerintem a szektorsemleges finanszírozással lehetne ezt a „vegyes” rendszert transzparenssé és méltányossá tenni úgy, hogy ennek elengedhetetlen eleme a szigorú ellenőrzés. A nemzeti kockázatközösség fenntartását az szolgálja, ha a betegek minél több helyen, minél gyorsabban és standard, magas színvonalon jutnak ellátáshoz, függetlenül a szolgáltató tulajdonviszonyától. A magán- és az állami egészségügy szigorú szétválasztása nem megoldás, akkor a népesség nagy többségének egészségügyhöz való hozzáférése még gyengébb és méltánytalanabb lenne.

Képek: Mátrai Dávid/Mandiner