Ukrajnai háború: de mi is a végső cél?

Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész

Bár még maguk a katonák és a hadtörténészek is szeretnének hinni Immanuel Kant filozófus örök békéjében, a szervezett erőszak, azaz a háború végigkíséri az emberiség történelmét. 

Az úgynevezett „katonai horizont” megjelenésével, azaz az állandó hadiállapotot felváltó háború és béke kettősségével sem változtak a célok, amelyekért háborúkat indítottak. Erőforrások, területek, szent helyek, kereskedelmi útvonalak és az ezekhez tartozó létfontosságú földrajzi helyszínek birtoklásáért folytak az őskor, az ókor és a középkor háborúi. A fentieken túl némileg ritkábban csaptak össze a felek olyan elvont dolgokért, mint a függetlenség vagy a főhatalom. A 18. századra az ideológia, elsősorban az önrendelkezés eszméje, egyre több konfliktusban kapott szerepet, hogy azután a francia forradalom és az azt követő napóleoni háborúk elhozzák a nemzeti ébredést és felszabadító háborúk sorát. 

Ezzel némileg párhuzamosan az európai határok megmerevedésével és a kontinensen létrejött nemzetállamokkal a küzdelmek egyre inkább két típusra váltak szét:

Az egyre inkább az ipari kapacitás és a szervezettség által eldöntött, a 19. század második felétől jellemző háborúk mellett évszázadok óta jelen voltak a kortársak által is megkülönböztetett másodlagos összecsapások a helyi, bennszülött lakossággal. 

Jól jellemzi ezt a kettősséget, az alábbi két történet. Arthur Wellesley, Wellington későbbi hercege 1803-ban az indiai Assaye mellett egy több mint tízszeres erőfölényben lévő, franciák által kiképzett és támogatott indiai sereget vert szét. Győzelméért megkapta a „szipoj” tábornok jelzőt, amely öt évig akadályozta az előrejutásban, ugyanis a felsőbb vezetés úgy gondolta, hogy az ezen a területen elért sikerei miatt alkalmatlan az európai hadszíntéren európai seregek vezetésére. 

A másik történet az expanzív, másképp dum-dum lőszerekről szól, amelyeket a modern világ első fegyverzet korlátozási konferenciáján, a hágain 1899-ben betiltottak az aláíró felek közötti konfliktusokban. Ez a kikötés „értelemszerűen” nem vonatkozott a gyarmati háborúkra, ahol a másik hadviselő fél nem volt, nem lehetett a megállapodás aláírója. 
Fentiekből kitűnik, hogy a két háborútípus szabályai már korán elváltak egymástól, úgy a katonai, mind a politikai vezetés gondolkodásában. Mivel a hagyományos államok közötti háború hivatalosan is tabu, azaz tilos, úgy tűnik a gyarmati háborúkra jellemző gondolkodás lett a meghatározó. De egy kicsit előre szaladtam.

Az első, de különösképpen a második világháború pusztítása nyomán

A korlátozás alól egyedül az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása adhatott felmentést. Ez persze nem akadályozta meg az olyan helyi konfliktusok kirobbanását, mint az arab-izraeli háborúk vagy a vietnámi háború azonban jelentősen lerövidítette és korlátozta a fegyveres összecsapások földrajzi és időbeni kiterjedését. A másik tényező, amely jelentősen csökkentette a háborúk számát, az atomfegyverek elterjedése. Legidevágóbb példa a megalakulásuk óta ellenséges Pakisztán és India esete, amelyek között megszűntek a rendszeresen fellángoló háborúk, amióta mindketten nukleáris fegyverekre tettek szert.

Fentieket azért kellett számba venni, mert ezen tényezők ismerete nélkül nehéz megérteni a globalizáció, azaz a hidegháború utáni kor háborúit és fegyveres konfliktusait. Különösen azokat, amelyekben az USA és a NATO, azaz a nagybetűs Nyugat részt vett. Érdekes, hogy az 1991 előtti amerikai beavatkozások nagy része, pontosan a vietnámi háború sokkja miatt, korlátozottnak és sikeresnek bizonyult. Akár az 1983-as grenadai, az 1986-os líbai, vagy az 1989-es panamai katonai akciók, mind elérték a céljukat. Mivel az Egyesült Államok megalakulása óta hivatalosan gyarmatosításellenes állásponton van, ezeket nem lehet gyarmati háborúknak nevezni, azonban a korábbi korok hasonló összecsapásainak legtöbb jellemzőjével bírnak. 

A Szovjetunió felbomlásával és a kommunizmus összeomlásával azonban

A kérdésre viszonylag hamar meg is érkezett a válasz: a Szomáliában kirobbant társadalmi és biztonsági válságra adott reagálva az USA vezetésével megindult egy nagyméretű humanitárius akció, az ENSZ fennhatósága alatt. 

A gazdag és erős államok felelősségét alapul vevő, később Responsibility to Protect (R2P) nevet kapott elv alapján megindult hadművelet azonban az elejétől súlyos problémákkal küzdött. A Black Hawk Down (Sólyom végveszélyben) című filmben bemutatott események kitűnően ábrázolják a katonai erő önkéntesen vállalt korlátozásai okozta nehézségeket egy olyan ellenféllel szemben, amely semmilyen szabályt nem tart magára érvényesnek. 

A civilek közé bújó fegyveresek, az utánpótlási vonalak elleni támadások, a lakosság segítsége az ellenséges felderítésben és hasonló, általában a gerillahadviseléssel társított problémákra egy modern és a háború nyugati szabályai szerint harcoló hadseregnek nincsenek eszközei. Vagy legalábbis olyan eszközei, amelyek megfelelnének az egyre pacifistábbá és az emberi jogokra érzékenyebbé váló közvéleménynek. Ugyanis a háborúban pont ez utóbbi kettő szűnik meg, utóbbi akár a harcoló felek kifejezett szándékai ellenére. 

Irakhoz és Afganisztánhoz. A fenti, geopolitikailag viszonylag jelentéktelen országokra elfecsérelt óriási mennyiségű erőforrás, az általuk jelentett problémára koncentrált figyelem, és ezek ellenére bekövetkező kudarcok jelentős mértékben hozzájárultaka Nyugat katonai és diplomáciai befolyásának érzékelhető csökkenéséhez. Ez utóbbi az Oroszország elleni szankciókat megszavazó államok alacsony számában nyilvánult meg nemrég, meglehetősen érezhetően. 

Véleményem szerint rendszerszintű problémákra utal, hogy mindkét beavatkozás esetén hosszú időnek kellett eltelnie, amire egyáltalán felmerült, hogy mégis mi a célja ezeknek a műveleteknek. Egész pontosan mi a politikai célja? Mert

A hagyományos hadüzenet-hadműveletek-békekötés ciklust nyilván nem lehetett a két megbuktatott radikális rendszer képviselőivel lezárni. De mindkét országban viszonylag hamar létrejött egy átmeneti kormányzat, amely képes lehetett volna átvenni a megszálló erők biztonsági, közigazgatási és egyéb állami feladatait. De nem így történt.

Ez lenne az úgynevezett exit strategy, azaz a reális végső cél, amely eléréséért az egész hadművelet elindul. És itt van a kutya elásva. Ha ezeket nem lehet nyilvánosságra hozni, nem lehet róluk vitatkozni, az nagyon komoly kérdéseket vet fel egy demokráciában. Átláthatóság, elszámoltathatóság és a többi.

De még ennél is súlyosabb gond, ha nincsenek vagy nem reálisak ezek a célok. Beszédes módon az iraki hadművelet az Iraqi Freedom azaz Iraki Szabadság, míg az afganisztáni az Enduring Freedom, azaz Tartós Szabadság neveket kapták.

Fentiek alapján joggal merül fel a kérdés: mi a reális cél az orosz-ukrán háborúba való nyugati beavatkozással? Komolyan gondolhatja bárki, hogy az orosz vezetést meg lehet buktatni a szankciókkal? COCOM-listákra senki sem emlékszik?

Természetesen a szabadságáért küzdőket erkölcsi kötelességünk lehetőségeink határáig támogatni. De a történelemben nem találtam egyetlen olyan szabadságharcot sem, amely a gyengébb felet támogató ország tönkremenetelével ért volna véget.

Ráadásul a korábbiakból kiindulva még az az eretnek, sőt rémisztő gondolat is felmerül az egyszeri elemzőben, hogy valaki az afganisztáni Tartós Szabadságéhoz hasonlóan megvalósítható célokat tűzött ki elénk.

Hogy is mondta Pürrhosz? „Még egy ilyen győzelem és végleg elvesztünk!”

Nyitókép: STR / PRESS-SERVICE OF COMMANDER-IN-CHIEF OF THE UKRAINIAN ARMED FORCES / AFP