Áldatlan állapotok a repülőtereken
A helyzet a nyár közepére a főbb gyűjtő-elosztó központokban kezelhetetlenné vált, naponta estek el olyan ikonikus repülőterek, mint az amszterdami Schiphol, a londoni Heathrow, vagy a legnagyobb németországi légikikötő, Frankfurt. A légikikötőkbe érkező tömeget a létszámhiány mellett egyszerűen képtelenek voltak kiszolgálni, így
gyakorivá vált az a jelenség is, hogy akár abban az esetben is lekéshette valaki a járatát, ha már 3 órával a menetrend szerinti indulása előtt megérkezett a repülőtérre.
A helyzetet csak tovább rontotta, hogy a német nemzeti légifuvarozó dolgozói éppen most jutottak arra a felismerésre, hogy munkájukért bizony magasabb bért érdemelnének. A tárgyalások nem minden esetben vezettek eredményre, ezért a nyári főszezon közepén a német repülőterek életét többször is a sztrájkok lehetetlenítették el. Kétségtelen, a munkavállalók most voltak a legjobb tárgyalási pozícióban, ez azonban aligha jelentett vigaszt a földön maradt utasok tízezreinek.
Káoszról és frusztrációról számolnak be azok az utasok is, akik a Mandinernek meséltek nyári „élményeikről”. Van köztük olyan, aki az Egyesült Államokból repült haza két (egy amerikai és egy európai) átszállással, de élete leghosszabb napját nem szívesen élné újra. Mint mondja, a kiszámíthatatlanság és az információhiány jellemezte mindkét átszállását, nem lehetett tudni, indulnak-e egyáltalán a járatok és vajon vele tarthatnak-e bőröndjei is.
És ha már csomagok: gyakran fordult elő, hogy az utasok ugyan elindulhattak, bőröndjeik azonban nem voltak ilyen szerencsések. Az amerikai United például utasok nélkül is hazareptetett gépet azért, hogy a korábban hazautazó amerikaiak Európában maradt bőröndjeit végre valaki elfuvarozza számukra. A Daily Mail videója például a Londonban gazdátlanul maradt bőröndhegyekről tudósít, kissé szürreális látványt nyújtva.
Lépéskényszer
A repülőterek aztán léptek. Előbb csak toldozták-foltozták a rendszert, igyekeztek gyorsan reagálni apró hibákra. Frankfurtban például középvezetők és irodai alkalmazottak álltak be olyan munkakörökbe, amelyekhez nem volt szükség speciális képzésekre, például sofőrködtek, vagy pakoltak, a német kormány pedig felgyorsította a török vendégmunkások munkavállaláshoz szükséges ügyintézését, hogy enyhítse a helyzetet. Több repülőtér is azt kérte a légitársaságoktól, hogy meghatározott napokra, vagy hétvégékre ne értékesítsen már több jegyet, akkor sem, ha maradtak még szabad ülések a fedélzeteiken, hogy ne váljon teljesen kezelhetetlenné a helyzet. Amszterdam és a legnagyobb londoni reptér végül úgy döntött, átvágja a gordiuszi csomót és létszámkorlátozást vezet be – előbb átmeneti, majd tartós jelleggel. Ennek lényege az, hogy a légikikötő maximalizálja a fogadható utasok napi létszámát, amelyen felül egyetlen embert sem engednek be a terminálok területére.
A Schiphol esetében ez a szám 70 ezer körüli (havonta változik), Heathrow százezer utas után „zár be”.