Adott egy elég jó alapötlet, de a megvalósítás inkább hasonlít egy laza geghalmazra, mint egy viccesen tálalt, koherens sztorira: megnéztük A hónap dolgozóját!
Kedden a Balaton igen-igen hideg volt, legalábbis meglehetősen elszoktunk mi már a huszonkét fokos víztől. Az ember az ilyesmit először a lábujjával teszteli, aztán a bokájával – még mindig nagyon rossz –, kilép, majd vissza, még mindig igen kellemetlen, nem baj, majd, ha hirtelen megmártózik nyakig, biztos jobb lesz. Nem lesz jobb, sőt (a tenger nem ilyen demokratikus, a hullámok meg a kavicssáv általában elintézi a dolgot), még mindig ugyanolyan rossz.
Tartozom egy vallomással: sosem szerettem igazán a francia vígjátékokat. Azt a fajta bumfordi bájt, amit mondjuk a Louis de Funès vagy a Pierre Richard és Gerard Depardieu-féle filmek, esetleg az Éretlenek vagy a Jöttünk, láttunk, visszamennénk jelenített meg,
ezt követően felhasználásuk az adekvát helyzetben való idézgetés, csúcsjelenetek visszanézése és a tévében néha meglátva és ottragadva a szekunder szégyenérzet területére szorítkozott, persze jókora nosztalgiafaktorral.
De kezdjük az érthetetlen módon az angol címverzióból fordított A hónap dolgozója című film jó részeivel: valóban tartalmaz humoros jeleneteket, ez elvitathatatlan. Amikor a kutyaütő közalkalmazott, Vincent a kecsua törzsnek próbálja elmagyarázni a tizenharmadik havi fizetés lényegét (egy nyíllal két pekari malac leterítésével), amikor bringával bemegy a hivatalba, vagy amikor végighalad a honváltás miatti kulturális sokk fázisain, pontosabban az első hármon (mézeshetek, kulturális sokk, lassú felépítkezés), vagy ahogyan a svéd naturalizmus és szivárvány-mozaikcsalád is megkapja a magáét, az ember, ha nem is nevet, de kiszusszant az orrán egy kis levegőt.
A film előzetese
Meg aztán maga az alapötlet is elég jó: Vincent-ünk (Jérome Commandeur) egy francia kisvárosban, Limoges-ban tengeti mindennapjait, nagybátyja nyomdokaiba lépve lopva a napot és éldegélve az adófizetők pénzén, meg olykor némi korrupciós fürjön és szarvasgombán,
Adott egy elszánt ellenfél, az átszervezést pedánsan lebonyolító, előléptetésért törtető Isabelle (Pascale Arbillot), aki változatos eszközökkel, leginkább a lehető legrosszabb helyekre való áthelyezéssel próbálja felmondásra bírni Vincent-t, akit egyrészt a szélsőbaloldali munkakerülő szakszervezeti vezér Michel (Christian Clavier, na tessék) bujtogat ellenállásra, másrészt a fagyos Grönlandon a svéd kutatóval, Evával (Laetitia Dosch) kibontakozó szerelem zökkent ki ebből a furcsa párviadalból.
Mindebből kiindulva azt mondanám, bár jó lenne ez a film. Bár ábrázolná a könnyed ripacskodásokon túl egy csepp mélységgel a mindenható íróasztalok fiókos oldalain ülőket, és nem hagyná meg őket darabosan mozgó statisztának az egész történetben! S ha még ez nem is fért bele, bár kapott volna egy kicsit több időt a kibontakozásra a főszereplő.
A közalkalmazotti világ szociológiája millióegy sokkal találóbb humoros jelenetre, cizelláltabb kritikára adott volna lehetőséget – ehelyett egy kis helyzetismerettel még azt is mondhatnánk,
elvégre miközben mi a társalgóban konyakozó közszolgákon kuncogunk, éppen 120 ezer embert építenek le a francia közszolgálati szektorban.
Bár lennének egy kicsit kevésbé repetitív módon bumfordiak a poénok, vagy legalább gyakrabban mernének kilépni a legegyügyűbb irónia árnyékából (adott szereplő azt mondja, nem lesz rossz idő, a következő snittben zuhog az eső; és így tovább), ami még elsőre is csak mérsékelten vicces, sokadszorra viszont már bosszantó.
Vagy bárcsak láttam volna az egészet 12 évesen. Akkor mind a négy hímvesszős poénon őszintén nevettem volna (leharapja egy jegesmedve, összezúzza egy kő a folyómederben, továbbá ott a spermaminta-vétel jegesmedvétől és krokodiltól), nem zavarna annyira, hogy nyolcvanöt percnyi gegelést próbáltak ráizzadni egy történetszálra, nem érezném olyan furcsán feleslegesnek a kisgyerekek és őslakók szájába adott bölcsességeket, és nem zavarna az egész képregénylogika, amit egyetlen lépés választ el attól, hogy a szereplők a nézők felé kifordulva elmotyogják, hogy „na, most aztán ezt jól megkeserüli”, aztán gonoszul kuncogjanak.
(„Limoges-ban rögtön elintéztem volna!”, esetleg: „Nem segíthetek, hiszen szabadságon vagyok!”), és az egész film kivakarhatatlanul olyan, mintha legkésőbb a kilencvenes években forgatták volna. Így belegondolva, talán ez a faktor is erős.
Aki szerette a cikk elején felemlegetett úgynevezett klasszikusokat, annak bátran ajánlható ez a film, nem fog csalódni.
Persze nem a szó politikai, hanem szellemi értelmében. Angolként valahogy otthonosan mozog a világ bármely tetszőleges pontján. Ilyesmire mi, magyarok soha nem voltunk és nem is leszünk képesek. Győrffy Ákos írása.
A Nemzeti Filmintézet elnökével az előző hat év stratégiai fejlesztéseit értékeltük a Budapesten forgó világklasszis alkotásoktól a magyar Oscarokon át a hazai filmes termésig.
A La Croix szerint már csak néhány vezető ellenzi Ukrajna EU-csatlakozását.
Hoppon fognak maradni azok a nézők, akik az előzetes alapján harsány és abszurd vígjátékra számítanak, akik viszont szeretnének elmerülni az izlandi táj szépségében, jobb programot aligha találnának.
Az Elle Fanning főszereplésével készült Margo bajban van tökéletes példája annak, hogy lehet megtölteni tartalommal egy nem túl nívós bestsellert.
Topligás csapathoz kerülhet.
A sport világában nem fogadták egyöntetű lelkesedéssel a lehetséges kinevezést.
A volt helyettes államtitkár kifejtette, fizetésének hat havi összege jár neki juttatásként, amit elvár Magyar Pétertől, hogy kifizessen.
