Történelmi léptékű elindulás történt a cigányság felzárkózásában – Káli-Horváth Kálmán a Mandinernek

Van egy verse, amiben csupa gyerekkori hányódás idéződik fel. Az utolsó sor mégis ez: „Mosolyogni tanít szép jelen.” Minden jóra fordult az életében?

Sikerült legyőzni az állami gondozotti indulást és a cigány származás hátrányát egyaránt. Boldog családi életem van, huzamosabb ideig kipróbálhattam magam tévésként a Duna Televízióban, vannak szép képzőművészeti és előadóművészi sikerek a hátam mögött, 2010-2015 között dolgoztam minisztériumban mint a társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárság sajtótitkárságának vezetője, majd a miniszteri kabinet tagjaként. A jelenben pedig a Budapesti Református Cigány Szakkollégium irányításában teljesedik ki hivatásom.

De hát az említett versben végig harc van, vissza kell parancsolnia a sok keserűséget…

Időről-időre előfordulhat, hogy megrohannak minket olyan emlékek, melyek megsebezték a lelkünket. A lírában van annak létjogosultsága, hogy ezeket is megszólaltassuk. Mégis: helyénvaló, hogy az érett felnőttségben jobbára

Persze ha nem fegyelmezett, edzett volna meg a múlt, ha nem sikerült volna győzni, nem biztos, hogy így gondolkoznék. Ma már azt is tudom: az alázat a legerősebb fegyver. Van még mit fejlődnöm ebben, de Balog Zoltántól e téren is sokat tanulhattam, egykori miniszteri, illetve lelkészi és püspöki minőségében egyaránt. 

Lesz még szó izgalmas életéről, de egyelőre folytassuk egy társadalmi vonatkozású kérdéssel. Küszöbön az újabb gazdasági világválság; nem tart-e attól, hogy rövidesen minden leomlik itthon, ami cigányintegráció terén az utóbbi 12 évben felépült? 

Az biztos, hogy van mit félteni. Történelmi léptékű elindulás történt a cigányság felzárkózásában, évtizedekkel a rendszerváltozás után. Erre külön is oda kell figyelni, nehogy még egyszer megtörténjen az, ami 1990-t követően…

Honnan jutott el a cigány kisebbség hová?

Jött a rendszerváltozás és kiderült: a szocializmusban csak látszatintegráció volt látszatmunkahelyekkel. Semmire nem lehetett menni a bújtatott munkanélküliség során vagy a segédmunkákban szerzett képességekkel a piacgazdaságban. A cigány emberek százezrei pillanatok alatt, sok időre kizuhantak a társadalomból. A Magyar Állam meg kivonult a cigány közösségek iránti felelősségvállalásból. Cserébe viszont azt mondta, csináljatok, amit akartok,

A nagy fordulat valóban a 2010-es kormány- és korszakváltás után jött el, amikor az állam egyszer csak újra elkezdte látni a cigány közösségeket.

A cigányság is láttatta magát, demográfiai növekedéssel, az elégedetlenség vészjeleivel.

Úgy van, nem csak azzal szembesültek az ország új vezetői, hogy világválság van és egyre kevesebb a munkahely, hanem azzal is: a cigányság által sűrűn lakott településeken kísért az éhséglázadás esélye. Mindenesetre az volt az odafordulás lényege:

Fölvette a harcot az állam a helyi cigány közösségek életét megnyomorító uzsorásokkal, büntetőeljárások is indultak. Ennél is fontosabb, hogy létrehozta korábbi előzményekből az egységes közfoglalkoztatási rendszer kibővített rendszerét, amely kezdeti, de nagyon is kézzel fogható beteljesítése volt annak az Orbán Viktor-i ígéretnek, hogy „senkit nem hagyunk az út szélén”…

Kezdetben azzal támadták a „közfogit”, hogy megalázó kényszermunka fabatkáért, majd meg azzal: akadályozza a visszatérést a munkaerőpiacra.

Valóban divat volt leszólni a közfoglalkozást, pedig az állam utat nyitott ezzel a legnagyobb etnikai kisebbség foglalkoztatása felé. Első lépésnek ez nagyon megfelelt. Pár év múlva az igaztalanul bíráló hangok lecsendesedtek, még a cigányság kormánypártisággal nem vádolható véleményformálói is kezdték józanul beismerni, hogy a romák jó része a közmunkának köszönhetően nem éhezik, kerül kenyér családjaik asztalára. Igen, a kormány a szükséglátás idején felkínált valamit, ami találkozott a szükséglettel. Túlélhetővé tette azt a nehéz időszakot.

Mert kicsit emlékeztetett volna – önmagában – a szocializmusra, amikor az volt a kimondatlan elv, hogy elég, ha a cigánytömegek betanított munkások… De a kormány nem állt itt meg, utat nyitott e rétegeknek a nyílt munkaerőpiac felé. Törődött a megélhetésen túl a másik céllal is: azért dolgozz, hogy a gyereked középiskolába, egyetemre, főiskolára kerüljön. Felkarolta a tanodahálózatot, általános, középiskolai és felsőoktatási ösztöndíjat hirdetett, támogatta a roma szakkollégiumok elindulását, megerősödését.

Elég hatékonynak látja a tanulás sokfajta ösztönzését?

Beindult egyfajta precedensteremtés. Nem kell ott megrekedned, ahol a szüleid, megvannak az utak, a lehetőségek, a támogató közeg, csak oda kell neked is tenned magad – ezt üzeni sok kiváló cigány fiatal példája. Annak a szülő-, nagyszülő nemzedéknek is üzen, akiket munkahelyük elvesztésével és kilátástalanság-érzettel sújtott a rendszerváltás, akik szörnyű kötött pályán mozogtak, determináltnak látták a saját és az utódaik életét. Mert ők utóbb egy résen át ki tudtak kandikálni,

és több életlehetősége lesz. Ez visszahatott rájuk, önbecsülést, tetterőt, reményt adott nekik is. Egyre több hátrányos helyzetű faluban nem megy csodaszámba, hogy valaki lediplomázott, első generációs értelmiségivé vált. 

Most mégis fölmerül, hogy azok, akik el tudtak helyezkedni, majd ismét munkanélküliek lehetnek, illetve hogy akár a továbbtanulás lehetőségének alapjai is meginognak…

Ha egy ilyen nehezen felélesztett hitben csalatkozás történik, az nagyon tartós kiábrándultsággal, fásultsággal jár. Azzal igazolttá válik a motivációt kioltó, korábbi keserű hozzáállás és ezzel megint gyakorlattá válik, annak minden feszültségével. Ehhez járul az egyéneket és közösségeket pusztító, vacak drogok csapdája. Ezért fontos, hogy ezt fölismerjék a döntéshozók a háború okozta „hét szűk esztendő” közepette is. Egyszerre mindenkivel nem tudnának csodát tenni, de a cigányság legkiszolgáltatottabb rétegének aktuális életállapotát szem előtt kell tartani, meg kell akadályozni, hogy tovább romoljon.

A válság szele előtt érződött, hogy a kormány nem szeretné újra felduzzasztani a közfoglalkoztatotti létszámot. Ön szerint ha tényleg befagyna a gazdaság, felül kellene ezt vizsgálni?

Normál körülmények között, illetve olyan konjunktúra idején, mint ami mondjuk 2015-től a koronavírus-járvány jelentkezéséig mutatkozott, csak egyetérteni lehet azzal, ha az állam az elsődleges munkaerőpiacra terel mindenkit, aki erre alkalmas. De ha nem normális állapot uralkodik el, ha például az építőipar felvevő-kapacitása szűkül és onnan megint kezdenek kihullani a szakma nélküli, de betanított munkát jól elsajátító cigányok, akkor vissza kell nyúlni ahhoz, ami egyszer már életmentőnek bizonyult, meg kell erősíteni ismét a közfoglalkoztatást. Esetleg bekövetkező szükséghelyzetről beszélek, amikor nem lehet érdemibb munkát felajánlani, viszont az energia- és egyéb árak nőnek, a pénz meg ráadásul tovább romlik… Ilyenkor szerintem segítenie kell az államnak, hogy segítsünk megtartani az emberek visszaszerzett emberi méltóságát.

Elég ehhez megfoltozni majd a védőhálót?

Ugyanígy fontos, hogy az integráció kiépült intézményhálózata is maradjon, beleértve annak „húzóágazatát”, a tanulásösztönzés egész rendszerét. Sőt: ne csak megmaradjanak ezek az intézmények, egészen a szakkollégiumokig, de

Hogy továbbra is betölthessék hivatásukat. Bontakozhasson ki, működhessen befektetésként ezután is az értelmiségi létre hivatott cigány fiatalok minden jó képessége.

Amikor az ön kibontakozása volt soron, voltak ilyen intézményesített lehetőségek a cigány fiatalok előtt?

Állami gondozottként a késő Kádár-korban Berkeszen jártam általános iskolába, ahol nyolcadik osztályban nekünk, a kastélyotthon cigány lakóinak csak névlegesen tették fel a kérdést, merre akarunk tovább tanulni. Nem egyengették az utunkat még csak a középiskola vagy éppen a művészeti oktatás felé sem. Futószalagon vittek minket a tiszadobi gyermekvárosba, ahol mi csak szakmunkások lehettünk. Így volt az olcsóbb. Én jobb híján a szobafestő szakmát választottam, az mégiscsak pemzli… Ezt kissé ironikusan azért mondom, mert akkor már nagyon mocorgott bennem a képzőművészeti elhivatottság.

Miért kellett állami gondozásban nevelkednie?

Nyolcan voltunk testvérek – ez ’75-ben is nehéz kenyér volt –, ráadásul apám-anyám alkoholista volt. Én voltam a legkisebb gyermek. Már kezdetben sem a szüleim neveltek, hanem – két éves koromig – az egyik nővérem. A cigánytelepen úgy adtak kézről-kézre az asszonyok, akiknek akkoriban csecsemőjük volt. Így jutottam anyatejhez,

Ez akár úgy is felfogható, hogy azért él, mert a cigánysoron eldajkálták jóérzésű cigány asszonyok?

Akár ezt is lehet mondani. Emlékem erről nincsen, én ezt csak mások elmondásából tudom, ám ez az „anyatejszerződés” elég volt ahhoz, hogy később beépítsem identitásomba a cigányságot, és a velük való közösségvállalást. Megtehettem volna, hogy eljátszom a messziről jött idegent vagy az egzotikus magyart, építve a saját karriert, de nem így történt. Tudatosan oda gyökereztettem magamat kulturálisan, ha már én is – szó szerint – annak a közösségnek az anyatejét szívtam. Jelképerejűnek vettem ezt… Mindenesetre két éves lehettem, amikor a gyámügy közbelépett, és idejekorán kiemeltek ebből a családi környezetből.

Semmire nem emlékszik a vér szerinti családban töltött időkből?

A baktalórántházai óvodaotthonban és a berkeszi nevelőotthonban eszmélkedtem. De kilenc-tíz évesen egy nyarat otthon, Tiszakóródon tölthettem. Olyan közegbe kerültem, ami nem funkcionált családként, sőt. A nyomor és a szétesettség olyan pokoli bugyra fogadott, amiből nincs kilátás, emberi méltóság. És persze éheztem…

Ezt a „közjátékot” idézi fel a már említett versében így: „Éhem volt a szóra. / Koplaltam. Tányéromon semmi. / Fűt faltam.”?

Pontosan. Attól a nyártól számítom, hogy felnőttem. Nyár végén, amikor hála Istennek, visszakerültem az intézetbe, levontam a következtetést: bár az állami gondozásban kevés lehetőség és eszköz van a felemelkedésre, de mégiscsak van. Azokat kell nekem megragadnom. Utólag Isten gondviselését látom abban, hogy annak a nyári hazalátogatásnak a tanulságával elkerülhettem az önsajnálatot. Mert ha a hátrányaimhoz még az önsajnálat mocsara is társult volna, nem tudtam volna megharcolni az élet kihívásait.

Amit elért, önerőből érte el?

Ez így nem igaz. Szükségem volt például a szeretetre. Csak egy példa: volt egy nevelőtanárnő, Havasiné Edit néni Berkeszen, akiről kiderült: a dajkája a dédnagymamám volt. Családtagként szeretett és bátorított, nyomon követte a fejlődésemet. Sokkal később egy szépprózában megköszöntem neki, amit értem tett, szerencsére még életben találta. Ebből is következett, hogy

Ezt az írásomat olvastam fel. Minden nevelői visszaigazolás számított, kezdve az egyik alsó tagozatos tanárnőn, aki tudatosította bennem, van valami többlet abban, ahogy egy olvasókönyvi olvasmány rajzos illusztrálását házi feladatként megoldottam… A tiszadobi gyermekvárosban, kamaszként a szobafestő szakmai tanárom, Dovák Miklós lehetőséget biztosított arra, hogy a telkén szervezett nyári képzőművészeti alkotótáborban egy nagy tehetségű állami gondozott barátommal, mint művészpalánták részt vehessünk, iparművészetis hallgatók között. De nemcsak nemes lelkületű felnőttek segítségéről volt szó. Az én esetemben Isten az, aki már a megtérésem előtt gondoskodott arról, hogy ne tipikus reakciókat adjak az eszközhiányos, kevés perspektívát ígérő állami gondozotti létre. 

Mik lettek volna a tipikus reakciók?

Származási közösségem, a cigányság körében sokat lehet hallani azt a lehúzó ál-életbölcsességet, hogy „Neked tízszer, százszor, vagy ezerszer többet kell tenned ugyanazért az eredményért, elismerésért, mint a nem cigánynak.” Szerencsére a kereszténnyé válásom korábban történt és védőoltásként hatott ez ellen a pesszimista, pont hogy nem az önbecsülés útjára segítő, inkább béklyózó szemlélet ellen. Így örülök annak is, hogy előbb tértem meg, mint hogy a származási közösségemhez odataláltam. Hogy csak

De még ott tartunk, hogy Istennek is köze volt a nem tipikus reakciókhoz.

Én már azt is Istennek tulajdonítom, hogy nem törődtem bele a kilátástalanságba, amit ígért az állami gondozotti múlt és a magamra hagyatottság. De van még egy konkrét példám. Ugyanazon a nyáron, amikor az említett képzőművészeti sátortáborozás történt, voltam másik táborban is. Előzőleg arra gyűjtöttem következetesen a zsebpénzemet, hogy oda eljussak. Fiatal felnőtt voltam már, épp lezárulóban volt az állami gondozott életforma. Rám nehezedett, hogy miután ki kell majd mennem az életbe, és egyedül leszek, mint az ujjam, nem mindegy, hogyan folytatom az életem. Tudnom kell hát, van-e Isten vagy nem. Azt már előzőleg eldöntöttem, hogy amivel ijesztegettek meg fegyelmeztek, letromfoltak minket, hogy belőlünk csak vécépucoló, hajléktalan vagy börtöntöltelék lehet, hát azt el szeretném kerülni... Érvényesülni akartam, de valahogy átláttam egy dilemmát. Ha van Isten,

Ez esetben nem mindegy, mit tehetek! De ha nincs Isten, akkor szabad vagyok bármire, arra is, hogy az életszínvonal érdekében mondjuk be is törjek.

Hoppá! Ez hajaz József Attila soraira, a Nincsen apám című versből: „Tiszta szívvel betörök, / ha kell embert is ölök.” Persze ez érthető a sors hasonlósága miatt, és mert korábban viharos erejű József Attila-előadóesteket adott…

Bizony volt párhuzam az én életem és József Attiláé között, hiszen ő volt az, akit gyerekkorában – amint felidézi egy másik versében –„idegenben löknek vernek”. De a lényeg, hogy az istenkérdés végére akartam járni. Így vitt az utam egy keresztény ifjúsági táborba.

ami a tábor végeztével nagyon nyugtalanított. Kérésemre megengedték, hogy a következő turnusra is elmehessek, immár ingyen. Ott már tudtam jobban figyelni, de mégsem tértem meg a táborban. Viszont kaptam tőlük egy Bibliát – ezt látja most az asztalon, csak újra kellett köttetnem. A hazaúton is ezt olvastam, és ekkor nagy békességem lett, az otthonban pedig több társamtól olyan visszajelzést kaptam, hogy jó értelemben megváltoztam, sokkal több bennem a szeretet, a türelem, nem vagyok már cinikus. Korábban egyébként próbáltam jó ember lenni, de az sem ment önerőből. Most megtapasztaltam, hogy a kereszténység nem erőltetett szabálybetartás, tudunk Isten kezében formálódni, más lesz az érzésvilágunk, gondolkodásmódunk, szavaink, cselekedeteink, az egész életünk.

Ez volt az „újjászületés”, amiről Jézus beszél a Bibliában?

Lélekben mindenképpen, de erről nem tehettem. Ez ajándék volt. Nem tudtam szeretetlenül viselkedni. Abban az időben éjjel-nappal olvastam a Szentírást, nem egyszer a közös étkezéseket is kihagytam, annyira lekötött. Megtérésemet tudatilag utólag ahhoz kapcsolom, mikor erre az igére bukkantam a 27-ik zsoltárban:

Azóta úgy gondolhatok Istenre, mint apámra. Aki szeret engem és én jóságáért, hálától túlcsordulva meg akarok neki felelni. A családja részévé váltam azzal, hogy elfogadtam magamra nézve ezt a mondatot. Ez az ige volt a szívig ható, megújító érintés, ettől kezdve alapidentitásom része lett a mennyei állampolgárságom. Nem voltam már árva, nem azt éreztem, hogy egyedül kell küzdenem erőmet meghaladó akadályokkal.

„Ne nézz vissza!” című új könyvében mégis az a megfogalmazás bukkan föl, hogy „megölni a sorsot”. 

Egy motivációs szándékkal is megírt elmélkedésemből való az a megállapítás, hogy meg kell ölni a sorsot. Sarkítás ez persze. Nem a valódi sorsunkról beszélek ott, hanem egy látszólagos elrendelésről, arról, hogy

Állítom: formálhatjuk az életünket olyanná, amilyen magától értetődően lehetne, vagy amilyenre igényünk lehetne, ha szerencsésebb közegbe születünk. A könyvből az is kiderül: nem vihettem volna végbe nagy változásokat az életemben, ha nincs Isten. Ő, aki engem lelki értelemben örökbe fogadott, adja hozzá a megtértségemben a felhajtóerőt.

Az, hogy mindkét kisgyermekük örökbe fogadott, nem valami különleges kompenzációja annak, hogy ön egykor szó szerint is árva volt?

Biztos, hogy a sorsomban gyökerezik, abban, hogy nem élhettem vér szerinti családban. Berkeszen töltött gyerekkoromban megfogalmazódott bennem: nem gyerekeknek való ez a világ. Ez lett belőle: másutt világra jött gyermekek mentése. Lehetnének vér szerinti gyermekeink is, nincs, nem volt biológiai akadálya. De előbbre sorolódott a másik út, mivel megtapasztaltuk, milyen, gyermekként, messze nem ideális körülmények között nevelkedni. Mindkét örökbe fogadott gyermekünk esetében megálmodtam, hogy

Ez a tudatalattim brutális visszajelzése volt az apai szeretet erejéről a szívemben. Nem számít, hogy nem vér szerint vagyunk összekötve, ha a szíveink ennyire egymás mellkasában dobognak. Nincs annál nagyobb ajándék, hogy osztozunk az életünkön.

 Felesége is pont így akarta?

Igen.

Annak az utolsó esélye szokott lenni az örökbefogadás, aki családban nő fel és szeretne gyereket, de biológiai akadálya van.

Nálunk fordítva történt, nekem és feleségemnek, aki szintén eltöltött pár évet állami gondozásban, ez volt a természetes. Már kamaszkori összekerülésünkkor, a GYIVI-ben így álmodtuk meg, ezt döntöttük el. Csak idő kérdése volt, hogy beváltsuk. Úgy is mondhatnám, húsz év alatt hordtuk ki őket. Bízom abban, hogy az együtt töltött földi időben, amíg a földön vagyok és apjuk lehetek, lecsorog az a tapasztalatom hozzájuk, hogy meg lehet ölni a sorsot. Ugyanakkor nekik legyen csak az a természetes, hogy szeretve vannak és családban. Egyaránt gyönyörködöm azokban az adottságokban, amiket a vér szerinti szülők génjeiből hoztak, meg azokban is, amiket belőlünk épült, épül beléjük a szeretet által. Úgy gondolom,

Mert az nem az ösztönökbe, hanem a lélekbe íródik bele.

Gyanús, hogy ez a „nem vér szerinti család” gondolat bukkan föl jelenlegi munkájában is. De nincs ebben ott – paradox módon – a vér szava is? Hiszen a Budapesti Református Cigány Szakkollégium élén áll immár hatodik éve.

Nem a vér szaváról van szó, hanem arról, hol hasznosulnak legjobban életem tapasztalatai. Meg kellett érni erre a komoly felelősségvállalásra, elköteleződésre. Építgethettem volna tovább a tévés, szigorúan szakmai, nem etnikumhoz kötött, vagy éppen a hivatalnoki karrieremet, de egy idő után mégis feszített a közvetlen tudásmegosztás vágya, visszamenni – egészen a személyességig – a népem közé, és visszaadni valamit az eredeti sorsközösségemben osztozóknak, a nehéz sorsúaknak abból, amit én kaptam a gondviselés során. Ráadásul az is passzolt a szakkollégiumi igazgatói álláshoz, hogy mindig is közösséget szerveztem magam köré, például állami gondozottakból a free-presszionista kortárs művészeti csoportot.

Hogyan van jelen az egyetemistái között?

Bent a roma szakkollégium falai közt élek, lát 30 fiatal az esendőségeimmel és erősségeimmel együtt. Azokra a defektekre, szocializációs problémákra pedig, amik az ő részükről itt előjönnek, úgy tudok tekinteni, mint amilyenekkel valaha magamon szembesültem. Úgy tudok eléjük tartani egy magas mércét, hogy én magam hitelesítem az általam bejárt úttal, hogy lehet és érdemes azt követni, keresztény emberi méltóságukra ébredve.

Képek: Ficsor Márton