Felelős-e Marx a marxizmus bűneiért?

Érdekfeszítő új könyvet adott ki a Múlt és Jövő kiadó: Shlomo Avineri izraeli történész és politológus munkája Karl Marxról szól, mely a neves kutató régi témájának számít. Avineri korábban írt Hegelről, Moses Hessről és Herzlről is: mivel ő maga a szocialista cionizmus irányvonalának veterán képviselője Izraelben, így elmondható, hogy Herzlről szóló legutóbbi, magyarul is megjelent könyvét követően ismét egyik nagy kedvencét vette elő. 

Marx és Engels munkái együttesen 50 kötetet tesznek ki, melyekből csak a levelezés tizenkettőt tesz ki, így nem túl meglepő módon a kötet hatalmas forrásanyagra épül, nem egyszerű olvasmány. De talán pont ez a lényege is: mint Avineri zárszavában írja, hasznos megismerni Marx gondolkodását, éppen a politikai vitákban lehet gondolatait a legjobban felhasználni. A szerző is felidézi kedves emlékét, amikor még izraeli diplomataként egy szovjet diplomatát tudott kioktatni arról, hogy már Marx is megírta 1854-ben, hogy Jeruzsálem zsidó többségű település volt már a muszlim időkben is.

Marx hatását a szerző szerint fontos látni nemcsak a politika, de az élet más részein is:

ráadásul ezt nemcsak a politika szférájában kell vizsgálni, hanem a humán gondolkodás, kutatás és nyilvános beszéd legkülönbözőbb területein is.” Ugyanakkor hatását nem szabad eltúlozni sem. Ellentétben Marx jóslatával, a kapitalizmus, bár jellege megváltozott, de nem bukott meg, az állami beavatkozások mára elfogadottak világszerte, a dolgozók jogait széles körben védik. „Törvényileg szabályozzák a munkaórák számát, a nők és a gyermekek munkáját; a munkanélküli segély, a beteg- és nyugdíjbiztosítás, a fizetett szabadság és más jóléti intézkedések jelentős előrelépést hoztak. Ma már nem igaz, hogy a proletariátus csak a láncait veszítheti” – ismeri be Avineri.

Az izraeli történész részletes kritikával illeti Marx jóslatainak Oroszország-béli lakmusztesztjét. Mint rámutat, egyrészt a cári rendszer összeomlását előidéző forradalom az első világháború vesztes országában valósult meg. „Ez nem egy uralkodó osztály elleni népi felkelés volt, melyet ráadásul a forradalmárok kicsiny csoportja, nem pedig a proletariátus vezetett.” Ráadásul – mint rámutat – ez a forradalom egy premodern, iparosodás előtti országban zajlott, ahol a proletariátus gyenge volt, viszont a nagyszámú parasztságot egyáltalán nem sikerült radikalizálni. Erőszakkal kollektivizálták a paraszti birtokokat, és az ötéves tervek alapján megkezdték az erőltetett iparosítást. „A káosz és a szélsőséges kényszerítő intézkedések utat nyitottak a sztálini terrornak;

Mindazonáltal elgondolkodtató Avineri megállapítása, miszerint csakis „ebből” – azaz a paraszti ellenállásból – fakadt volna „az orosz forradalom elnyomó jellege, amit tovább súlyosbított az a tény, hogy a bolsevikok épp az ellenkezőjét tették, mint amit Marx a szocialista forradalmi kormányoknak javasolt.” Talán nem fogadták meg Marx minden tanácsát, de másokban bizonyosan hallgattak rá. 

„Forradalmi tanításainak követői közül sokan végzetes módon megfeledkeztek arról, hogy

– állítja Avineri, de soraival bizonyosan nem értene egyet maga Marx, aki a Neue Rheinische Zeitung 1848. november 7-i számában azt írta, hogy „(...) az ellenforradalom kannibalizmusa fogja meggyőzni a nemzeteket arról, hogy a régi társadalom gyilkos, halálos kínjait és az új társadalom véres születési kínját csak egyféleképpen lehet lerövidíteni, leegyszerűsíteni és koncentrálni, ez pedig a forradalmi terror.” A Neue Rheinische Zeitungot nem túl meglepő módon erőszakra való buzdítása miatt többször betiltották. Ennek apropóján Marx ezt írta 1849. május 19-én, a korabeli „kapitalista” rendőrségnek címezve: „Nincs részvétünk irántatok, és nem kérünk részvétet tőletek. Amikor ránk kerül a sor, nem fogunk kifogásokat keresni a terrorra.” Kollégája, Engels pedig így írt 1849. február 15-én ugyanezen lapban: „(...) a történelemben semmi sem érhető el erőszak és kérlelhetetlen könyörtelenség nélkül”. Meglepő tehát, hogy Lenin összegyűjtött munkáinak 26. kötetében ezt a sort olvassuk?

Spekulánsok alatt itt persze a maradék ételüket rejtegető szerencsétlen parasztokat kell érteni. 

Avineri hosszasan bizonygatja a zsidó háttér hatását Marxra: ezt az izraeli történész voltaképpen olyan fontosnak tartja, hogy mindjárt az első fejezetet ennek a kérdésnek szenteli. Azt sikeresen bebizonyítja, hogy Marx egyik lányának volt zsidó identitása, és aprólékosan levezeti, hány rabbi felmenője volt Marxnak, és végül hogyan tértek át szülei a keresztény hitre (hathatós állami nyomás mellett). A szerző könyvének 40. oldalától egészen a 49. oldalig bizonygatja, hogy Marx Zsidókérdésről c. írása nem antiszemita, öngyűlölő jellegű szöveg.

A hidegháború idején az antimarxisták szívesen nevezték Marxot antiszemitának, sőt »öngyűlölő zsidónak«, ezzel kényelmetlen helyzetbe hozva a szocialistákat és főleg a zsidó származású szocialistákat. A Zsidókérdésről teljes héber fordítása csupán 1965-ben jelent meg. A két rész közti áthidalhatatlan szakadék könnyen vezethet kognitív disszonanciához és félreértelmezéshez. Ezeket kizárólag a szöveg mindkét felének együttes, kritikus és alapos olvasatával lehet elkerülni.”

Avineri fő érve, hogy Marx írásaiban nem utasította el a zsidók emancipációját, mely álláspontot a szerző az antiszemiták fő érveként azonosítana. Ez azonban érdektelen számunkra, és nem cáfolja meg a Marx szövegével szembeni kritikákat, hiszen megannyi szerző ismert, aki nem akarta eltörölni a zsidó emancipációt, mégis antiszemita volt, vagy annak tartották, ráadásul Avineri szellemi hátországa, a cionizmus sem feltétlenül tekintett rózsás szemüvegen keresztül az emancipáció korszakára. Hallgassuk meg például az Avineri által egyébként nagyra tartott és kutatott Moses Hesst, aki elő-cionista könyvében, a Róma és Jeruzsálemben (1862) így ír: „Se reform, se kikeresztelkedés, se műveltség, sem emancipáció nem nyitja meg a német zsidó előtt teljesen a társadalmi élet kapuit.” Hogy a cionista klasszikusoknál maradjunk, idézhetjük Jakov Klacin 1914-es állásfoglalását is: „(...) mi nem akarunk többé az emancipáció hídján átmenni, ha a hídpénz a nemzeti önfeladásunk.” 

Ez így nyilván nem igaz, ráadásul válságokat élő világunkban egyre többen idéznek Marxot, és egyre kevesebben mondjuk Milton Friedmant. Avineri munkája alapos és olvasmányos összefoglaló, talán szükségszerűen mentes a kalandozásoktól és csapongásoktól, bár az olvasó néha a kritikai élt is hiányolhatja. Noha Heller Ágnes egy helyütt azt írta, hogy „a Marxról feltett kérdések soha nem voltak azonosak a marxizmus kapcsán felvetett kérdésekkel”, Avineri könyvét forgatva azért mégis csak arra juthat az olvasó, hogy a marxizmusnak volt némi köze Marxhoz – és a marxisták tetteinek a marxizmushoz. 

Shlomo Avineri: Karl Marx. Filozófia és forradalom. Bp., Múlt és Jövő, 2022. 167 oldal.

Fotó: Pixabay