Református melegesküvők Skóciában is – szexuáletikai válság a Nyugat történelmi egyházaiban

Mi történik itt? A Church of Scotland (Kirk) nevű nemzeti skót egyházban, immár lehetséges az egynemű párok esküvője? Hát nem a Magyarországi Református Egyház társegyházáról van szó?

Egyházunknak jó néhány „testvéregyháza” van; ez az egyik. Nem véletlenül: a skót kálvinizmus életre hívója John Knox volt, Kálvin tanítványa. Eredetileg ugyanazokat a tanokat vallják, mint mi, csak más hitvallási iratot fogadtak el. Míg mi a Heidelbergi Kátét és a II. Helvét Hitvallást, ők a későbbi, 1640-es években íródott Wesminsterit. A skót reformátusok egyházkormányzati modellje picit más, mint a miénk, náluk jobban érvényesül a zsinat-presbiteri rendszer, nálunk a gyülekezetek – részben a rendi társadalom örökségeként, részben történelmi-gyakorlati szempontok miatt – betagolódnak püspökök, esperesek alá is. A lényeg azonban, hogy a két egyház között valóban régmúltra visszanyúló együttműködés és barátság van. Ezért felőlünk nézve kétszeresen szomorú az a pár napos fejlemény, hogy

Ugyanakkor a folyamat nem most kezdődött.

No igen: ön már 2014-ben leírta egy emlékezetes tanulmánya címében, „Volt egyszer egy skót református egyház…”

Akkor még nem adhattak össze meleg párokat. De már 2009-ben harc robbant ki azért, hogy gyakorló homoszexuálisok is betölthessenek lelkészi állást. Abban az évben az

A tartományi zsinat egy része fellebbezett, mondván eleve hogyan merülhet fel, hogy házasságon kívüli nemi életet folytató személyt hívnak meg lelkipásztornak, de végül, bár az eset nagy vitát kavart egyházon belül és kívül, a Skót Egyház Közgyűlése, tehát legfőbb döntéshozó szerve nagy többséggel jóváhagyta Rennie kinevezését. Ám a meleg lelkészek tömeges kinevezését ekkor még nem engedélyezték, ennyiben fenntartották a status quo-t.

Próbálták teológiailag indokolni az indokolhatatlant?

Elképesztő, de nem előzte meg teológiai kiértékelés. Csak egy úgymond társadalmi normaváltozás nyomásának engedő politikai döntés született – az egyházban. Utána viszont a Church of Scotland felső vezetése megbízott egy teológusokból álló bizottságot, hogy vizsgálják ki az egész kérdéskört. Tehát csak azután, miután a precedens értékű eset kijelölte a teológiai vizsgálódás kimenetelének irányát.

hiszen tüntetések zajlottak „Adam and Eve not Adam and Steve” feliratú táblákkal és pólókkal. A teológusi bizottság 2013-ban – mikor máskor, mint pünkösdkor! – szégyenteljesen kétértelmű kommünikét adott ki. Lehet előre tanulni belőle… A kommünikében a bizottság kinyilvánította, nem horgonyoz le egyik álláspont mellett sem. A hitvalló álláspontot tradicionalistának nevezi, amivel azt sugallja, ez egyszerűen a régi álláspont; a másikat revizionistának mondja. Erre következik a furcsa süketelés: csak opciókat, lehetőségeket néztek meg, a döntést azonban rábízzák a zsinatra. A zsinat aztán úgymond „történelmi” döntést hozott: szavakban megerősítette az egyház idevágó tanítását, ugyanakkor lehetőséget adott az egyes presbitériumoknak, hogy eltérjenek ettől, ha akarják. Magyarán ettől kezdve bárhol az egyházban megválaszthatók lelkésznek aktív melegek is.

A döntés szó elé tett történelmi jelző hivalkodás lehetett a Skót Egyház részéről?

Arra hivatkoztak, hogy ezzel a békét és az egyház egységét sikerült megőrizniük egy új helyzetben. Holott ez hamis béke, mert e döntés után majd elkezdik az új módi elfogadására kondicionálni az ellenálló maradékot…

Sikerülhet ez?

A lelkészek és egyházi alkalmazásban lévő más szolgálók egy része úgy gondolkozhat a fokozódó nyomás alatt, hogy a saját, illetve a családja egzisztenciáját kockáztatja, ha meggyőződése szerint cselekszik. Vannak tehát, akik szemet hunynak és hozzászoknak a jelenséghez. De azért is

mert ezt a teológiailag nagyon is mély értelmű fogalmat – a békét, ami sohasem az igazsággal szemben valósul meg, különben csak hamis béke –, kijátszották pont a bibliai értelemben vett igazsággal szemben. Hiszen a Szentírás mindenütt elítélendően szól a homoszexuális életformáról, bűnnek nevezi azt. A döntés mégis történelmi, olyan értelemben, hogy egy eklézsia ilyen képtelenül tudott megnyilvánulni szexuál-etikai kérdésben. Valamire egyszerre lehet mondani ezután, hogy bűn, illetve hogy nem bűn.

Mi lett ezután a homoszexuális lelkészekkel Skóciában?

2015-ben újabb ugrás következett, a közgyűlés megszavazta azt is, hogy az aktív meleg lelkészek élettársi viszonyra léphessenek a párjukkal, és utóbbiak be is költözhessenek a parókiára. Égbekiáltó ellentmondás, hogy

addig a saját neméhez vonzódó lelkész összeköltözése a párjával legitim. Viszont az logikus fejlemény volt 2016-ban – amit a lelkészhiány enyhítésének szándéka csak megtámogatott –, hogy akkor már össze is házasodhasson élettársával a homoszexuális lelkipásztor. Istentiszteleti, liturgikus keretek között is természetesen…

Ha pedig ez meglett, a logika azt diktálta, hogy meg is áldhassák a hasonló egynemű párokat?

Pontosan ilyen úton érkeztünk a jelenhez. 2018-ban az egyházi közgyűlés megszavazta egy új egyházi törvény kidolgozását, amely lehetővé teszi az azonos neműek házasságkötését és lehetőséget ad a lelkészeknek az azonos neműek házasságkötésének lebonyolítására liturgiai keretek között is. 2022. május 23-án pedig – ez egészen friss hír –

A lelkészek számára tehát törvényes úton engedélyezik az ilyen „házasságkötések” lebonyolítását, igaz, kötelezni nem kötelezik rá őket – egyelőre. Lássuk meg: nemcsak azok a hibásak, akik igennel szavaztak, hanem azok is, akik ugyan nemmel szavaztak, de egy ilyen döntés után az egyházban maradnak. Sőt, bizonyos értelemben az utóbbiaknak nagyobb a felelőssége.

Valaha a kálvini reformáció a Biblia iránti szoros hűség igényével lépett föl. Miért játszódhatott le a skót reformátusoknál, hogy pont a lelkészek, teológusok és egyházvezetők forgatják el a hívek útjelzőtábláit?

Sokat hallottam még hívő felfogású személyektől is felmentőleg, hogy a skót ügy az egy bonyolult dolog. Hivatkoztak belső ügyrendi, zsinati, emberi jogi szempontokra, lábjegyzetekre… Akkor se szabadna, hogy ezek ennyire elhomályosítsák a bibliai tisztánlátást, és azt, amire Jézus is inti a keresztyéneket:

De hát nincs ebben semmi skót jellegzetesség, mire ők ezeket meglépték, már sok példa volt a meleglobbi diadalára a nyugati protestáns egyháztestekben. Az alapvető ok mindig a hitvallásosság elveszítése, a teológiai alapzat kimosódása. Egy ideig még elég a tradicionális közerkölcs megléte egy társadalomban az ilyen folyamatok gátolásához, de ha kiveszett a teológiai indoklás, akkor az egyház nagy valószínűséggel előbb-utóbb leképezi a társadalmi változásokat.

Hogy lehet ez? Amíg Biblia van, a teológiai indoklás rendelkezésre áll.

Ha nem élnek már vele, akkor nincs, kiveszett. Lassú víz partot mos alapon más – liberális – érvelésfutamok nyernek teret, miközben a Szentírásra hivatkozni meg ciki lesz. 

Mi a következménye, ha homoszexuális életformájú személyek lelkészek lehetnek, illetve ha papok homoszexuális párokat áldanak meg?

Előrehalad a fogalmak jelentés nélkülivé vagy ellenkező jelentésűvé válása. Az eredmény: egy lavinaszerű társadalmi átformálódás, amit ezek az egyházak megint hűen le fognak követni. A család, mint a társadalom legalapvetőbb sejtje, feloldódik, de legalábbis relativizálódik, a határait pedig addig lehet tágítani, amíg már nem is érdemes határokról beszélni. Az erkölcsi romlás folyamata nyilván felgyorsul. Az egyház prófétai szerepköre elhalványul, hiszen éppen ott nem bocsátkozik a háborúba, ahol a legnagyobb ellenállásra van szükség, illetve ahol elengedhetetlen szerepe volna: az Isten által rendelt teremtettségi keretek felmutatásában, illetve az erkölcsi jellegű iránymutatásban. Ehelyett a kevésbé konfliktusos zónákban szólal csak meg: szociálpolitika, menekültkérdés, klímavédelem… De az is következik az ilyesfajta torzulásokból, hogy az adott egyház fogyásnak indul. 

Tetten érhető ez a skót nemzeti egyháznál? 

azzal, hogy egységre, békére és sokszínűségre hivatkozva törvényesítette és bebetonozta az elhajlást. Walesnyi nagyságú terület vált olyan szórvánnyá a nemzeti egyház szempontjából, ahol csak egyetlen lelkész maradt. Ha egy egyház bibliátlan felfogást érvényesítve nyit a világi elvárások szerint, nyomban el is veszíti a világ érdeklődését. Az értékőrző egyházak azonban növekednek, mert alternatívát kínálnak a világi szemlélettel szemben.

A konzervatív kálvinista szemléletűnek megmaradt Free Church of Scotland vasárnapi istentiszteleteinek látogatottsága ugyan nem nagyon, de mégiscsak folyamatos növekedést mutat. Nyugaton mindenütt a liberális, kiüresedő teológiájú egyházak létszáma apad a leggyorsabban.

Mi mondható el témánk kapcsán a Church of Englandről, vagyis az anglikán egyházról?

Az anglikán egyház feje a királynő, és az ebből eredő nagyobb hierarchizáltság miatt nehezebben hatalmasodik el a szembenállás. Ráadásul olyan népegyházról van szó, amiben tulajdonképpeni frakciók vannak a majdnem katolikus tradicionális irányzattól a szabadegyházi karizmatikus vonulatig, egymástóli autonómiában. Így az, hogy 2013 óta engedélyezve van az egynemű párok megáldása istentiszteleti keretek között, csak opcionális. A probléma és vita hordereje miatt azonban az anglikánoknál küszöbön a szakadás.

Kitekinthetnénk az USA történelmi protestáns egyházaira?

Az Egyesült Államokban az egyik legjelentősebb és legnagyobb múltra visszatekintő történelmi protestáns egyház – megint csak régi testvéregyházunk –

Amerika becsületére legyen mondva: a második legnagyobb ottani református egyház, a Presbyterian Church in America (PCA) hű a szentírási gyakorlathoz és Isten teremtési rendjéhez. Az ottani fő lutheránus közösség, az Evangelical Lutheran Church in America (ELCA) azonban – nem tudom máshogy mondani – teljesen elszabadult, ott már, pont egy éve, transznemű püspököt is választottak.

Tarthatók ezek a társegyházi keretek, kapcsolatok a hazai egyházaink számára a fejlemények fényében?

Az valószínű, hogy ha tőlünk egy teológus kimegy mondjuk egy ilyen, meleg lelkészeket hype-oló testvéregyházhoz látogatóba, akkor ezt a levegőt szívja magába. Ezért fordultunk az egyházvezetéshez, hogy vizsgáljuk felül testvéregyházaink rendszerét, és ahol kell, új kapcsolatokat alakítsunk ki a régiek helyett.

Mi van az európai protestánsokkal?

Svájcban a reformátusok egyenesen beelőzték az államot.

Követelték, hogy vezessék be azt… A skandináv – dán, svéd, norvég, izlandi – lutheránus egyházak mind fenn ülnek a genderlobbi vonatán – de például Svédországban van egy ottani főegyházból kiszakadt, valóban evangéliumi lutheránus egyházi frakció. A lutheránus többségű, de reformátusokat is magában foglaló német népegyház volt ahol megelőzte a skótokat, volt, ahol követte, de a lényeg, hogy mára sajnos minden tartományi egyházuk beállt a sorba. Más kérdés, hogy bizonyos kisebb német egyházak: baptisták, pünkösdiek, testvérgyülekezetesek, illetve egyéb szabadegyházi közösségek megmaradtak és meg is erősödtek a normalitás bázisaként. A legfőbb református egyház Hollandiában is elesett a biblikusság tekintetében, de

Finnországban szintén vannak reménykeltő dolgok, hiszen az ottani leszerepelt népegyházból kivált egy csoport, az ún. Finn Evangélikus-Lutheránus Missziói Egyházmegye – Paivi Rasanen volt belügyminiszter asszony mellett ennek a közösségnek a püspökét fogták perbe. Végül sem őt, sem Rasanen asszonyt nem sikerült meghurcolni a bíróságon amiatt, hogy a Bibliára hivatkozva kimondták az igazságot az LMBTQ által propagált nézetekkel és új erkölcsiséggel szemben.

Ha már itt tartunk, előzménye-e az ultraliberalizmusnak maga a protestantizmus, amint például némely kultúrkatolikus gondolkodók fölvetik?

Összességében semmi köze a kettőnek egymáshoz, az itt taglalt jelenségnek sem. Ez akkor volna igaz, ha minden protestáns egyház vagy felekezet ezt képviselné. Márpedig nem így van. Ismétlem,

Végleg???

Azt láthatjuk, hogy az ilyen útról nem történt, mert nem is lehetséges a visszafordulás semelyik nyugati protestáns egyháztestben. Sajnos tehát ez egyirányú folyamat.

A katolikus egyház jobban áll világviszonylatban?

Semmit sem szólhatnak a protestánsokra a katolikus testvérek. Ott is bőven léteznek egyházi funkcionáriusok, akik a meleglobbit képviselik már rég. Marx bíborosék gyakorlata Németországban pont ilyen, de legalább valamiféle botrány kerekedett belőle – jóllehet nem az egyházon belül –, hogy

A legendás katolikus egyházi hierarchia, illetve a Hittani Kongregáció nem képezett ellenmechanizmust, nem indultak már tanfegyelmi jellegű perek. Pedig a katolikus egyház tanítása szerint nemhogy az azonos neműek közötti, hanem eleve az egy férfi és egy nő közötti monogám házasságon kívüli minden jellegű – így a házasság előtti – szexuális gyakorlat is bűn. A Hittani Kongregáció két vezető személyisége aláíratott ugyan Ferenc pápával egy kommünikét arról, hogy nem lehet isteni áldásban részesíteni bűnt, ám – és ez csak egy példa a sok közül – a Grazi Egyetem Katolikus Teológiai Fakultásának egyetemi professzora erre megjelentetett egy ezzel feleselő írást. Ebben a pápát és a püspököket tette felelőssé az úgymond kirekesztő rendelkezésért, „fundamentalizmusnak” bélyegezve az egyház álláspontját.

Kanyarodjunk végül a magyar reformátusokra: itthon miért tűnik jobbnak a helyzet tárgyunk szempontjából?

Részben hitvallásos alapja van, azaz létezik itthon egy olyan egyházi réteg – lelkészek, elöljárók éppúgy tartoznak ide, mint különösebb tisztség nélküli hívők – akik a Szentírás fényében ítélik meg a jelenségeket. Külön is kiemelném főtiszteletű Balog Zoltán zsinati püspököt, akinek a személye önmagában garancia arra, hogy az egyház nem liberalizálódik ebben a kérdésben. De sok más kiváló teológust, lelkipásztort és egyházi vezetőt lehetne említeni még. Az tehát, hogy nálunk tántoríthatatlanul konzervatív az egyházi vezetés, és ez jól érvényesülhet mondjuk a skót egyházénál hierarchikusabb felépítményben, szintén ellene dolgozik a negatív folyamatoknak. Az is sokat számít, hogy a kelet-közép-európaiságunkból következően bizonyos mértékben hat még az a fajta hagyományos közerkölcs is társadalmunkban, amit korábban már említettem. Ráadásul még idejében a Magyar Alaptörvény sáncai mögé menekítették törvényhozóink a családdal, házassággal és nemekkel összefüggő igazságokat. Vagyis a helyes egyházi szemléletet és gyakorlatot külső keretek is védik, illetve ösztönzik hazánkban. Félő azonban, hogy mindez kevés lehet a politikai erőtér, illetve személyi konstellációk megváltozása esetén, vagy amiatt, ha a társadalmi normákat mégiscsak sikerül tovább erodálni Magyarországon is.

Akkor szeretnék egy borzongató részletet felolvasni egy hatályban lévő egyházi „tankönyvből”, ha már befújta szerkesztőségünkbe a szél. A Luther Kiadó és Kálvin Kiadó koprodukciójában 2017-ben, a Reformáció 500. évfordulójára megjelentett Protestáns Etikai Kézikönyv című kötet evangélikus és református tanárok által írt fejezetekből áll össze. Elismeri egy debreceni református teológus a homoszexuális kapcsolatok megáldásának problematikájáról szóló negyedik fejezetben, hogy a liturgiai és istentiszteleti alkalmak ilyen igények kiszolgálására nem járható út a mi protestáns egyházainkban. De ugyanő mindjárt hozzáteszi szó szerint: „A lelkigondozás és pasztorálpszichológia terén mégsem lehet attól az igénytől elzárkózni, hogy a másikkal való kapcsolatot tudatosan felvállalók részesüljenek egyfajta áldásban, mint az évfordulók kísérésének kazuális szolgálatával.” Kommentálná?

Ez, azon túl, hogy a német és sajnos sokszor a hazai teológiai nyelvezetre oly jellemző kétértelműséggel – „ezt is mondom, azt is mondom” – és dagályossággal van megfoglamazva, véleményem szerint aggasztó elmozdulás a hitvallásos vonaltól. Az egyházi vezetés ezt nem támogatja, és nem értem, hogy maradhatott a kötetben ez a passzus.

Ébredeznünk kéne?

Amikor a svájci református egyház a már említett szélsőséges elhajlást tette, Erdélyben a királyhágó-melléki református egyházkerület, Csűry István püspök vezetésével kiadott egy nyilatkozatot, megintve „svájci hitsorsosainkat”. Kérték őket, tartsanak bűnbánatot, térjenek meg, mert inkább Istennek kell engedni, mint a világ elvárásainak, s figyelmeztették őket, hogy ezzel a felfogással legfeljebb református egylet lehetnek, de egyház nem. Ez fontos, mert

Mi azonban, úgy tűnik, kissé el vagyunk késve: amikor a nyugati testvéregyházak sorra hitvallás-ellenesen részesítenek úgymond isteni áldásban azonos nemű párokat, hallgattunk, nem mondtuk ki ugyanazt, amit a királyhágó-mellékiek. Nos, ezért is üdvözlöm Fekete Károly tiszántúli püspöknek az utóbbi zsinati napon elhangzott azon fölvetését, hogy valamiképpen tegyük egyházalkotmányunk részévé a házasággal, férfi és női teremtettségi meghatározásunkkal kapcsolatos bibliai-hitvallásos álláspontot. Elképesztő történeteket hallani arról, hogy még a nyugati testvéregyházak képviselői szoktak nekünk, hazai lelkészeknek szemrehányást tenni az álláspontunk miatt egy-egy személyes találkozó során. A legnagyobb határozottsággal fejtette ki nekem is egy különben intelligens, kedves svájci lelkész háromórás beszélgetés alkalmával, hogy tarthatatlan az álláspontom és hogy ideje lenne onnan elmozdulni…

Úgy látom, ez esze ágában sincs önnek.

Úgy van; inkább zsinati püspökünkkel értek egyet, aki a lelkészek igényeit érzékelve sürgette:

Egyesületünk képviseletében ezért frissítettük – kollégámnak, Molnár Ambrus református lelkésznek oroszlánrésze volt ebben – az idevágó, még Szűcs Ferenc, református teológiai professzor által megszövegezett egyházi nyilatkozatot is. Hiszen erősen jelen van már a társadalomban az LMBTQ-narratíva, és frontvonalban működő lelkészeink, hittanáraink heti szinten találkoznak olyan bibliátlan fölvetésekkel, melyekre választ kell adniuk, jól megalapozott teológiai érvek alapján. Csak akkor tudjuk az egyházat egyháznak megőrizni, küldetését beteljesíteni, ha a hitvallásos alapot megerősítjük a korszellem extrém kihívásainak is megfelelően.

Nyitókép: Mandiner/Mátrai Dávid