A kertember

Kertember lettem. Már jó ideje sokasodtak az erre utaló jelek, aztán bekövetkezett a karma ezen ágának be- és egyben kiteljesedése. A pillanat, az adott, nehezen tetten érhető. Olyan ez nagyjából, mint amikor az ember tavasszal naponta figyeli, nézegeti, hogy mikor borul minden zöldbe körülötte, aztán egyszer csak arra eszmél egy varázslatos hajnalon, amikor eloszlik a pára a hegy előtti mezőn, hogy már minden zöld. Voltak szakaszok nyilván, hiszen már vagy harminc éve van kert, amiben lenni lehet, és a gyerekkor egy jelentős része is kertekben zajlott, vadul és gondtalanul. Észre lehetett venni, hogy egyre kevesebb a kedv a kimozduláshoz, az utazáshoz, a máshol alváshoz, de az ilyesmi könnyen összekeverhető az öregedés tüneteivel. De a morgás, az a torokhangú, ami a felismerést kíséri, hogy már megint (a hangsúly a megint szócskán) be kell menni valami miatt a legközelebbi kisvárosba, már egyértelmű szimptóma. Meg hogy kora tavasztól késő őszig még a szeretett házba sem nagyon akaródzik bemenni, az is. Kora reggeli séta az első kávéval a kézben (jót tesz a szívnek, a koffein rehabilitálva van immár, a zsírhoz, a szalonnához és a vajhoz hasonlatosan, nagyapám persze egy percig sem hitt a bűnösségükben), lássuk, miből élünk, hogy telt az éjszaka. Aztán persze eljön majd az ideje a kint alvásnak is, a csillagok alatt, folyamatos neszezések elkövetőinek azonosítására tett kísérletekkel, a lehetséges tettesek sora hosszú, mint a hajnali első vonat füttye, a szarvasbogártól a szarvasig terjed, de most még csak reggel van, csak ráérősen, a tanulási, átváltozási folyamat fontos leckéje ez, nem kapkodni, kitartani a pillanatot, kordában tartani az izgága időt. És persze etetni a bestiát. Reggeli tehát a szabadban, poszt-posztimpresszionista allűr, de vidáman vállalható. A kert maga a szabad-ság, a nemzet meg a nyelvében él. A reggelit a szabadban nem kell túlcifrázni, már önmagában olyan a madarak énekét hallgatva, mintha máris elérkeztünk volna az Isten áldott napjának csúcspontjához, holott hátravan még a java. Viszont, amikor eljön az ideje, nyugodt szívvel összeköthetjük egy laza legelészéssel, néhány szem eper, málna, ribizli, napmeleg paprika, paradicsom és a hagyma, ahogy halkan reccsen, amikor megválik a földtől. A kertember zsebében, ahol látszólagos anarchia uralkodik, különféle kötözőkkel, csavarokkal és apró gyerekjátékokkal, mégis felfedezhető a rend a káoszban, általában lapul egy sótartó is (nevezzük itt most sószórónak inkább, akkor jól el lehet nyújtani a hosszú ó-kat, és a funkciója is egyértelműbb) arra az esetre, ha rohamszerűen jelentkezne a paradicsom iránti kiolthatatlan vágyakozás. A farzsebből pedig kikandikál egy metszőolló, csupán a miheztartás végett. Fejünk felett gólyák köröznek, és odalent is zajlik az élet. Bodobácsvonat és tetűtaxi. A tetűtaxi az a hangya. Ellenszenves egy társaság, de ez van. Hétpettyes vitéz végvári magyar katicák vívják harcukat a betolakodó, invazív kínaiakkal. Utóbbiakat senki nem hívta vendégségbe, és ráadásul még csípnek is. A vakond meg csak a mesében jó fej, kirángatnám a nadrágjából.