Miért ne lehetne Orbán Viktort kritizálni? – Fábry Sándor a Mandinernek

Farkas Anita interjúja

A múlt héten még négy eladott jegyről beszélt, most hogy állnak a számok?

Megindult szépen a dolog. De amikor az első napi kettőből másnapra négy lett, én már akkor megnyugodtam. A sakktábla-analógiát mindenki ismeri: ha naponta duplázódik az eladás, akkor itt a jövő hét elején lovasrendőröknek kell megfékezni a bejutásra váró tömeget.

Pláne azokat a rajongókat, akik már a drMáriással közös, Etűdök rókafűrészre és fröccsöntött szarkára című kötetéért is megverekedtek néhány éve a könyvesboltban. A mostani „realista revü” vagy hívhatjuk összművészeti performance-nak is, ennek valamiféle továbbgondolása?

Lehet, hogy inkább a kezdődő elmebaj, kóros exhibicionizmus, a saját képességek teljesen helytelen felmérése, avagy az agresszív dilettantizmus tör itt utat magának. Ha szabadna távolabbra ugranom, soha nem készültem semmire, nem terveztem el előre semmit, az életem legtöbb fordulata teljes egészében a véletlen műve. Vagyis nem álltam neki, és rágtam le tövig a körmömet, hogyan lehet például a Rádiókabaréban bohóckodni meg showmesternek lenni. Ugyanúgy nem gondoltam erre, mint ahogy annak idején nem gondoltam a rendszer- vagy módszerváltásra sem.

esetleg rendeztem volna néhány háromperces rövidfilmet is a vimes dobozról.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy ahogyan az életem sem egy koncepciózusan felépített valami, ennek a darabnak a létrejötte sem az. Egy futó ötletből táplálkozik. Eleve a könyv is egy ilyen futó ötletből jött létre, hiszen nagyon sok kiállítását nyitottam meg a drága barátomnak, és tartottam tárlatvezetéseket is. Ő javasolta, hogy írjak le ezekből az ámokfutásaimból valamit. Nem volt könnyű, mert a képek eleve nagyon szellemesek, önmagukért beszélnek; a megöntözött öntöző esete rájuk pakolni még valamit. A kötet valahogy mégis elkészült, és gyönyörű lett, hála a Kossuth Nyomdának.

Vagyis az elmebaj mégiscsak korábban kezdődött?

Minden bizonnyal. És csak fokozódott a dolog, amikor a nyolcoldalas előadástervünkkel, amiből hatot a képek tesznek ki, az esélytelenek nyugalmával elkezdtünk házalni, ki adna pénzt erre a nyilvánvaló hülyeségre. Az ember ilyenkor rögtön beleütközik mindenféle politikai falakba, a hagyományos kőszínházak vezetőinek véleményét inkább nem idézném, amikor elhajtottak minket. Végül meglepő fordulatként Demeter Szilárdtól sikerült egy kis támogatást szereznünk. De nemcsak neki lehetünk hálásak, hanem Lobenwein Norbertnek is, aki odaadta nekünk az Akvárium nagytermét, ahol nemigen szokott színház lenni. Őt egyébként régóta ismerem, mert annak idején elhívott az első Volt Fesztiválra. Mondta, hogy nem kell csinálni semmit, fellépni sem, gyere, Sanyi, csak érezd jól magad. Nagyon ügyes gyerek ő is, meg Fülöp Zoli is, nekik köszönhető, hogy most egy szép nagy üvegtető alatt beszélgetünk, aminek víz van tetején, ezért furcsán szép szögben esnek be a napsugarak. Naivan azt gondoltam, hogy a segítségükkel találtunk magunknak egy ilyen remek helyet, ami nincs markáns politikai előjellel ellátva, de

Idegesíti az ilyesmi?

Egyáltalán nem. Bizonyos kommentelőknek úgysem lehet megfelelni. Mondjuk nem is akarok, okostelefonom sincs, csak ilyen szar nyomógombós, az egész nem érdekel. Örülök, hogy van egy ilyen rockhely, ahol idősödő humoristák idióta darabokat idézőjelben előadhatnak. Életükben először ráadásul előre megírt szöveggel.

Akkor most one man show vagy összművészet?

Csak abban az értelemben, hogy az egészet az én ízlésem irányítja, a köztes műsorszámok olyanok, mint amilyeneket én szerettem volna, és azok lesznek itt, akikről én akartam, hogy itt legyenek: Váczi Eszter és a Quartet, a Varidance táncosai, Tereskova, az opálos tekintetű Bozó Andrea, Tóth Jocó és Friedenthal Zoltán, az alternatív szcéna bajnokai, továbbá Szőke András, a taljándörögdi Nurejev. Ők az én meghosszabbított részeim, például a táncosok helyett én táncolok lelki értelemben, mert nyilván fizikailag nem tudok.

És mi volt a szereplőválogatás alapja?

A felsoroltak mind, beleértve az ötletadó drMáriást is, a magyar kultúrának olyan résztvevői, akik számomra szimpatikusan besorolhatatlanok. És ez, mielőtt bárki megkövezne, nem jelenti azt, hogy a besorolhatóak, bármely oldalon vagy irányzatban, ne hoznának létre színvonalas produktumokat. Az, hogy valaki besorolhatatlan, önmagában nem érték, simán csinálhat szart is. Ezek a figurák viszont az életben is nagyobb szabadságfokkal bírnak, mint az átlag. Ami önmagában szintén nem érték, de nekem lehet rokonszenves, és ezért akarhatok velük dolgozni.

A művészi besorolhatatlanság nem éppen olyan mítosz, mint mondjuk a független újságírás? Néhány éve még önnek is markáns véleménye volt az ellenzéktől a migránsokon át mindenről, egy ideje azonban hallgat a közéleti kérdésekben. Miért szállt ki a buliból?

Mert az egész közélet színvonala hervasztó lett.

és ezt most tekintsük egy metaforának. És igen, én ebben egy ideje nem szeretnék részt venni. Amit akartam, már elmondtam, meg is untam, vígan elvan a politika nélkülem is.

És azt nem fogja megunni, hogy a magyar humoristák nagy részéhez hasonlóan csak a családi történetekről meg a mindennapokról beszéljen? Ez nem kényelem vagy még inkább gyávaság? Kikerülni szépen a karcosabb témákat, nehogy elpártoljon a közönség egy része?

Ahogy engem, úgy őket sem kényszerítette erre senki. Az persze lehetséges, hogy ha az általam menedzselt Rádiókabaréban valaki azt javasolja, hogy Orbán Viktort 72 kézszúrással ki kéne iktatni a rendszerből, ennek a felvetésének nem adunk helyet. Miért ne lehetne ma Orbán Viktort bárkinek bármilyen fórumon kritizálni, ha valakinek éppen ehhez szottyan kedve? – mások mellett Bödőcs Tibor is folyamatosan ezt teszi mindenféle bántódás nélkül.

Egyébként meg úgy veszem észre, hogy az a kádárista hagyomány, hogy

már réges-régen lejárt. A játékszabályok megváltoztak, ennek valahogy nincs terepe, és nincs hozzá igazi fogadókészség a közönség részéről sem.

Akkor mire van?

Amennyire én érzékelem, a mindennapi élettel kapcsolatos dolgok felhabosítása aratja a legnagyobb sikert. Az ember ugyanis nemigen változik: a Hyppolit, a lakáj című filmben azon a jeleneten, amikor a nagyságos asszony felszedi sport céljából a papírszeleteket, egy ország röhögött – és röhög ma is.

Amíg itt beszélgetünk, maga is háromszor esett le a nevetéstől az asztalról. Pedig nem csináltam semmit, csak éltem az életemet, feküdtem a kanapén, kaptam közben egy kis rizspudingot, meg csesztettem a fotós kollégát, hogy keresse meg a nyakmerevítőmet.

Nem fárasztó ez az állandó exhibicionizmusba oltott szórakoztatási kényszer? Van olyan, hogy Fábry Sándor befogja a száját?

Van, de nem sokszor. Nagyon szeretem ezt az életformát. A mostani előadás előkészületeit meg különösen élvezem. Mert minden eleme új a számomra. És nem akarok felvágni, de azt látom, hogy ez egész színházi szakma, a filmesről nem is beszélve, alaposan túl van misztifikálva. Annyi az egész, hogy pontosan tudnod kell, egy jelenet miről szóljon: mondjuk, miközben Sztálin kettéfűrészel egy nőt egy rókafűrésszel, közben zokogjon. Aztán hogy a színész ezt miként oldja meg, már az ő dolga. És jelen esetben Csizmadia Tibor barátomé, aki rendezőként besegít a gyakorlati dolgokban.

Egy memoárfélébe is belekezdett, ezt is az újdonság varázsa miatt?

A nagy előkép vagy löket Bereményi Géza kései első regénye, a Magyar Copperfield volt. Amikor befejeztem, felhívtam Gézát, és mondtam, mester, ez oda van ba..va.

És ahogy Nádas Péter is írja az isteni Világló részletek című memoárjában, amelynek elolvasását szintén melegen javaslom, az emlékezés, annak technológiája is fejleszthető; nekem is egyre több minden jut eszembe, ahogy farigcsálom a szöveget. Az első százötven oldalt szinte egy ülésben írtam le, mint egy ámokfutó. Aztán eltelt egy nehéz év, nem mertem elővenni, majd egy nagy lélegzetet véve mégis újraolvastam.

És milyennek látta?

Régen a stand-upos gyerekek a közös szereplés után, miután lejöttek a színpadról, mindig megkérdezték: na milyen voltam? Én meg mindig azt válaszoltam: tudod te azt! Én is tudom. Nem vagyok most sem elalélva magamtól, de hogy az írásom megüt egy irodalmi minimumot, már ha létezik egyáltalán ez a baromság, abban biztos vagyok. De úgysem ez a legfontosabb. Hanem hogy a gyerekeim egyszer elolvassák. Bár, ha a Jóisten engedi, hogy éljek még néhány évet, remélem, a nagy részét el is tudom nekik mesélni.

(Fotók: Ficsor Márton)