A magyar Schindler: az embermentő Ocskay László története

Ocskay László 1893. május 25-én született Pozsonyban. Közgazdaságtani tanulmányaiba épp csak belekezdett, amikor az I. világháború kitörését követően behívták a hadseregbe. A századossá előléptetett Ocskay a harcokban azonban olyan súlyosan megsebesült – bal térde örökre merev maradt –, hogy már 1915-ben hadirokkanttá nyilvánították, tartalékos tiszti rendfokozatát azonban megőrizhette.

Fiatal birtokosként a család Nyitra környéki földjein kezdett gazdálkodni. Ennek 1921-ben véget vetett az újonnan alakult csehszlovák állam egyik magyarellenes intézkedése, amely szerint a magyar állampolgárság kizárta, hogy valaki az új állam területén földet birtokoljon. A család ezután először a délszláv államhoz csatolt Nagykikindán telepedett le, majd Ocskay a magyar fővárosba költözött. 1933-tól már tartósan Budapesten élt.

Ocskay Gábor és társai számtalan zsidó származású ember életét mentették meg. Fotó: Fortepan

Ekkor kezdett el egy amerikai cég, a Dunántúlon olajkutakat működtető Vacuum Oil Company, a Standard Oil közép-európai leányvállalata vezető képviselőjeként dolgozni. Miközben cége vezetői már 1942-től készültek a nehezebb időkre, maga Ocskay 1943-ban önként felszerelt, és századosként újra szolgálatba lépett.

Egy zsidó származású barátja, Wilhelm György rábeszélésére elvállalta egy kisegítő munkaszolgálatos alakulat parancsnokságát. Az egység téli ruhákat gyűjtött és küldött ki a frontra a harcoló katonáknak, és a szélesebb körű embermentésbe is bekapcsolódott. A budapesti nagy gettó vezetői, elsősorban Domonkos Miksa munkáját támogatták, leveleket, üzeneteket közvetítettek, egyenruhát biztosítottak. Emellett gyermekotthonok ellátásában segítettek, sőt,

ahova a deportálásra kijelölteket hurcolták.

Ocskay egy-egy bajtársáért vagy védelemben részesülő munkaszolgálatosért akár a honvédelmi miniszterig is elment: előfordult, hogy Csatay Lajos miniszter személyes utasítására küldtek hozzá vissza máshova áthelyezett munkaszolgálatosokat. Néha személyesen avatkozott közbe: az októberi 15-i Szálasi-puccs utáni napokban felfegyverzett nyilas pártszolgálatos egység szállta meg a századnak a Dohány utcai Zsidó Múzeumban berendezett körletét.

Egy túlélő beszámolója szerint: „…néhányan kisurrantak […], egy telefonfülkéből felhívták […] Ocskayt. Éveknek tetsző óra múlva feltűnt Ocskay […]: rokkantsága ellenére futni látszott. Egyenruhában volt, nyakában géppisztoly. Hangosan bemutatkozott, és közölte, hogy az épületek az ő rendelkezése, s az abban levők az ő parancsnoksága alatt állnak, senkit onnan elvinni és semmit elmozdítani […] nem lehet.”

Ocskay jó kapcsolatot ápolt a Honvédelmi Minisztérium munkásalakulatokért felelős osztályának vezetőivel is, és ezt kihasználva idejében megszerezte a fontos információkat, illetve kieszközölte a század Budapesten tartását. Lehetővé tették a hozzátartozók „behívását” is: katonaruhás fiatalok jelentkeztek a családoknál, és a század biztonságos körleteibe kísérték őket.

Miután novemberben átköltöztek az Abonyi utcai zsidó gimnáziumba (ma az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziuma), már elegendő hely állt rendelkezésre, hogy az elszállásolás mellett a ruhagyártó és -javító műhelyeket is berendezzék. A nyilasok több ízben razziáztak a gimnáziumban, egy-egy alkalommal a nem regisztrált védenceket el is hurcolták, ahogy egy másik odatelepített munkásszázadot is.

és egy őrnagy 1,5 millió pengőért vállalta az objektum biztosítását. Ezt követően a Waffen-SS fegyveresei is őrséget adtak az épületben. A túlélők visszaemlékezései szerint az SS-ek beszéltek magyarul. Lehet, hogy az ellenállás tagjai öltöztek be SS-egyenruhába? Amikor a nyilasok megpróbálták felszámolni a létesítményt, Ocskay fél órán belül motoron érkező német fegyveresekkel jelent meg, és elzavarták a nyilasokat.

További magyar hősökről olvashat a kötetben.

Január 14-ére a front átvonult Zuglón. Ocskay a szovjetektől is igazolást szerzett, nemsokára azonban az általa védett menekültekre is kiterjedt a szovjet fogolyszerzési akció. A túlélőket a szovjetek elindították a Gödöllőn berendezett gyűjtőtábor felé, de végül Sashalomnál sikerült letérniük a málenkij robotra vivő útról. Egyes visszaemlékezések szerint megszöktek, mások szerint maga Ocskay fordíttatta vissza az oszlopot.

Az Abonyi utcai gimnáziumban mintegy 1700–2500 üldözött talált összesen menedéket, és vészelte át 1944–1945 fordulóját. 1945-ben a túlélők hálaadó ünnepséget tartottak a Dohány utcai zsinagógában. Emlékvacsorát is rendeztek, majd egy cikk is megjelent a Világ című lap hasábjain.

Ezután azonban fél évszázados csend övezte a százados embermentő ténykedését. Az ostrom utolsó napjaiban megözvegyült Ocskaynak sikerült elkerülnie a hadifogságot. Nem sokkal később azonban letartóztatták, hiszen egy amerikai olajcég alkalmazásában állt, és kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezett, így felmerült a gyanú, hogy ellenséges ügynök.

Ezt követően újra munkába állt, a baljós jelek – a fokozatos kommunista hatalomátvétel, a perek, az ávósok zaklatása – miatt azonban 1948-ban családjával együtt Bécsbe távozott. 1956 szeptemberében követte fiát, Györgyöt az Egyesült Államokba, ahol a család szerény anyagi körülmények között élt. Végül 1966. március 27-én, elhúzódó kórházi kezelés után hunyt el a New York állambeli Kingstonban. Kezelésére és temetésére korábbi helytállásának ismerői gyűjtöttek pénzt.

Ocskay neve csak az 1990-es évtized közepétől bukkant fel újra. Idehaza először posztumusz kitüntetést kapott, majd 1997-ben emléktáblát avattak tiszteletére a nevezetes gimnáziumnál. Végül 2002-ben megkapta a Jad Vasem Intézettől a Világ Igaza kitüntetést.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Mathias Corvinus Collegium és a Mandiner gondozásában megjelent Magyar hősök kötetben további olyan kivételes emberek élettörténetéről olvashat, akik akár az életüket is kockára tették honfitársaikért, hazájukért.