Orbán Viktor annyira megdolgozik a sikerért, hogy az még a Le Figaro tudósítóját is elgondolkodtatta
A francia lap szerint a magyar miniszterelnök minden lehetőséget megragad.
Létezik Magyarországon kulturális egység? Végső törekvéseit tekintve magyarnak mondható még egyáltalán a hazai baloldal? Hogyan írja át az orosz-ukrán háború a kultúrharcot? Mi az áprilisi választások legfőbb tétje? A XXI. Század Intézet kutatóját az M5-ön futó Kommentár Klub adásához kapcsolódóan kérdeztük.
Orbán Viktor pár éve kijelentette: „Kultúrharc nem Magyarországon, hanem Európában van, ami valójában »a saját kultúránkért folytatott harc«.” Ezek szerint tehát – leszámítva a kívülről érkező támadásokat, amelyeknek igyekszünk napról napra ellenállni – minden a legnagyobb rendben van nálunk? Egységesek vagyunk?
Ez attól függ, hogy mit értünk egység alatt. Más a politikai, és más a kulturális egység – bár kétségkívül összefügg a kettő.
A miniszterelnök nyilvánvalóan erre az összefüggésre utalt. Szerinte a magyar jövőt a családra, a munkára, illetve a nemzet újraegyesítésére kell építeni, ez pedig csak akkor lehetséges, ha megvédjük a magyar kultúrát. Innen nézve a saját kultúránkért folytatott harc nem öncélú tevékenység, de nem is valamiféle műkedvelő erőfeszítés, hanem szuverenitási kérdés. Senki sem kötelezhet minket arra, hogy kritika nélkül fogadjuk be azt, amit Nyugaton „progressziónak” neveznek, de mivel létezik ilyen birodalmi törekvés, így lesz harc is. Utóbbi szükségességét illetően viszont nincs politikai egység. A baloldal és a liberálisok szerint nem kell ilyen harcot vívnunk.
Magyarán arra is utal ez a mondat, hogy a hazai ellenzék – lényegében – Magyarországgal szemben „Európa” oldalára állt.
Politikai értelemben igen, kulturális szempontokat tekintve viszont szerintem inkább önfeladásról van szó. És talán nem helyes Európát szembeállítani Magyarországgal vagy a magyar kultúrával.
ebben a kérdésben látjuk a másik oldalon a hazai ellenzéket. De ennek történelmi gyökerei is vannak.
Érdekes észrevétele volt a minap a kislányomnak, miközben Mátyás királytól Bethlen Gáboron át – Zrínyi Miklós gondolatait is érintve – eljutottunk II. Rákóczi Ferencig egy összefoglalás során. Az általános iskolai történelmet idestova három éve együtt tanuljuk, és most azt mondta, hogy a nagy magyar királyokról, fejedelmekről elég csak annyit megjegyezni, hogy iskolákat alapítottak és az idejükben „virágzott a magyar kulturális élet” – ez minden dolgozatban „bejön”.
És tényleg.
A magyar baloldal viszont ezt a törekvést nem érti – vagy nem akarja megérteni. Mindig adaptál, utánoz, ezzel pedig elfogadja azt a nyilvánvalóan sértő állítást, hogy a magyar kultúra a nyugatihoz képest „fejletlen”.
Mi lehet az oka ennek a döntésnek? Elvileg létezhetne egy olyan nemzeti baloldal, amely a kultúra, valamint az alapvető nemzeti értékek vonatkozásában – minimum a leglényeget érintő kérdésekben – nagyjából ugyanazt gondolja, mint a jobboldal.
A baloldal azért hagyományosan internacionalista... Mindenesetre nálunk valóban egyértelmű a látlelet: a baloldal több mint száz éve másolni akar, kritika nélkül adaptálni, és tud róla vagy sem, mindeközben birodalmi érdekeket képvisel.
Akkor azt mondták, hogy haladunk az úton, fejlődünk, és nemsokára elérjük Moszkva „fejlettségét”, ma pedig ugyanezt mondják Brüsszelre.
Vajon miért?
Szerintem egyrészről az intellektuális restség, másrészről a haszonszerzés szándéka is ott van az okok között. Ahogy biztos vagyok abban is, hogy sokan tolták úgy a baloldal szekerét az elmúlt száz évben, hogy őszintén hittek abban, hogy a másolás jó dolog.
Néhány héttel ezelőtt háború tört ki Oroszország és Ukrajna között. Hogyan érinti ez a Nyugat országaiban, illetve egyes országai között dúló kultúrharcot? Átmenetileg eltörli, „a partvonalra” sodorja? Esetleg épp hogy felerősíti? Rejtettebbé teszi?
A háborúról és annak következményeiről nem szeretnék semmiféle politikai kijelentést tenni; veszélyes dolog erről most bármit is határozottan állítani. Kibillent az egyensúly. A hadműveletekhez nem értek, annyit viszont tudok, hogy vannak olyan pillanatok, amikor nincsenek barátaink, csak érdekeink és erkölcsi kötelességeink.
Február végén, vagyis kevéssel a háború kitörését követően a Pride a hivatalos Facebook-oldalán bejelentette, hogy segíteni kíván az ukrán LMBTQ-menekülteknek. Ehhez mit szól? Az akciót persze részben érthetővé teszi, hogy úgymond „sérülékeny” csoport(ok)ról van szó.
Hogy a Budapest Pride, vagy bármely másik, LMBTQ-ideológiát képviselő szerveződés nemi identitás és nemi irányultság szerint tesz különbséget menekült és menekült között, az nyilván elfogadhatatlan. Nem tudok vele mit kezdeni… Úgy látszik, hogy a „progresszió” tényleg minden határt el akar söpörni.
Hogyan látja a kultúrharc – a „saját kultúránkért folytatott harc” – közeli és távolabbi jövőjét? Elképzelhető egyáltalán, hogy győztesen jövünk ki belőle? Vagy inkább arról van szó, hogy erkölcsi kötelességünk küzdeni még akkor is, ha a győzelemre jóformán semmi esélyünk?
Vitatkoznék azzal, hogy jóformán semmi esélyünk sincs. Persze, Dávid és Góliát harcának tűnik mindez, de éppen a bibliai történet alapján látjuk, hogy nem szükségszerű a vereség. Egyébként is
és félretennünk azokat a bénító gondolatokat, melyek szerint régen minden jobb volt, hogy ma esélyünk sincs, hogy a globális folyamatok úgyis elpusztítják a nemzeteket.
Most jelent meg a Kommentár folyóirat legújabb száma, amiben található egy izgalmas és véleményem szerint önbizalmat sugárzó „blokk”. Ebben több szerző is az önerő fogalmáról értekezik: Schmidt Mária, Lánczi András, Matolcsy György, Giró-Szász András, Békés Márton, G. Fodor Gábor és Uri Dénes Mihály más és más szemszögből foglalkozik a bátorság erényével, a szuverenitás kérdésével, a pénzügyi, illetve politikai függetlenséggel, az önazonossággal, a belülről vezérelt Magyarország ideájával és azzal, hogy mivel állunk szemben jelenleg. Mi az, ami veszélyezteti a szuverenitásunkat? Ezekből az írásokból tájékozódhatunk, hogy hol és hogyan állunk ebben a küzdelemben.
Érdemes elmélkedni Németh László gondolatán, amit a folyóirat főszerkesztője, Békés Márton felidéz: „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lenni. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, s azt kérdezi: Nem lehet Új-Guinea az itt lakó pápuáké?” Ez a kályha, ahonnan érdemes elindulnunk, innen érthető meg a mai magyar politika is.
Ön szerint mi a mostani választások tétje?
A szuverenitás vagy a függés mellett van egy másik fontos tétje is a választásoknak. Stabilitás vagy instabilitás? Mikor háború sújtja Kelet-Európát, mikor Brüsszel gazdasági és kulturális tartománynak tekinti Közép-Európát és benne Magyarországot, mikor alig vagyunk túl, ha egyáltalán túl vagyunk a pandémia okozta sokkon, akkor fontossá válik a kormányzat cselekvőképessége.
Ahogy csökken a kormányzati stabilitás, úgy lankad a politikai cselekvőképesség. Ezzel a stratégiai kérdéssel foglalkozunk közép és hosszú távon is a XXI. Század Intézet szellemi műhelyében. Bennem egyébként is régóta motoszkál a kérdés: vajon miért nincs konszenzus abban, hogy a stabilitás politikai erény? De nem kerülhetjük meg azokat a kérdéseket sem, amelyek igazán érdeklik az embereket. Ebből a szemszögből nézve pedig az a „korszaképítés”, amelyet az Orbán-kormány elkezdett – és amiben benne van a családtámogatás, a munkaalapú társadalom, az adócsökkentés, a bevándorláshoz való viszony, a gyermekvédelem, a rezsicsökkentés stb. –, nyilvánvalóan szintén a választás nagy tétjei között lesz.
(Nyitókép: Ficsor Márton)