Finlandizáció – a finn út lehet Ukrajna jövője?

Az Ukrajna elleni hadműveletek orosz indoklásának egyik fő érve, hogy a nyugati védelmi szövetséghez való állami csatlakozásokkal az évtizedek alatt a NATO katonai struktúrái túl közel kerültek az orosz területekhez. A három balti állam, Észtország, Lettország és Litvánia 2004-es taggá válásával Oroszország közvetlen szomszédjában jelent meg az észak-atlanti szövetség – Litvániának ugyan nincs közvetlen határa az Orosz Föderáció törzsterületével, csak a kalinyingrádi területtel, de egy történelmi egységet, régiót alkot a másik két balti állammal (Baltikum). Tőlük délre egy pufferállam, Belarusz fekszik, amely történelmi, gazdasági, politikai, védelmi és legitimációs érdekösszefonódásai miatt kiszámítható szövetséges Moszkva számára.

Ettől délebbre húzódik azonban egy hosszú orosz-ukrán határ, amely nagy kockázatot rejt Moszkva számára:

Ugyanígy széles frontvonalon lenne sebezhető az orosz védelem a Kaukázusban is, ha Grúzia is NATO-taggá válna.

Belaruszt Oroszország félig már integrálta védelmi rendszerébe, a 2008-as bukaresti NATO-csúcson elhamarkodott csatlakozási ígéretet kapott Grúziát még abban az évben katonai erővel rendszabályozta meg Moszkva, és ezt teszi most a nyugati aspirációit az utóbbi években felerősítő Ukrajnával is. A három balti állam nehéz ügy, hiszen ha Moszkva hasonló offenzívát indítana ellenük, a kollektív védelem elve alapján az összes NATO-tagállammal, így az Egyesült Államokkal is nyílt háborúba keveredne.

Nyugati irányban a rövidke északi norvég-orosz szárazföldi határon kívül már csak egy jelentős határsávjuk van az oroszoknak: ez pedig a Finnországgal határos 1300 kilométeres sáv.

Az orosz határvonalon marad tehát még egy állam: Finnország – és ez egy speciális kapcsolat.

Helsinki – finn főváros a keleti és a nyugati világ határán, jelentős skandináv és szláv hatásokkal

A finn példa – belesimulni a geopolitikai realitásba

A finn területek a történelem során a svéd és az orosz érdekszféra határán feküdtek, az 1917-es bolsevik puccs után egy véres polgárháború és az orosz bolsevikok többfrontos elfoglaltságának köszönhetően menekültek meg a Szovjetunióba tagköztársaságként való beolvasztástól.

A második világháború elején átéltek egy a mostani ukrajnai invázióhoz hasonló orosz agressziót, majd utána újabb három év kemény háborúskodást a Szovjetunió ellen, míg végül az 1944-es kiugrásnak és a pragmatista finn diplomáciának köszönhetően ismét helyzeti szerencséjük lett: a Vörös Hadsereg nem szállta meg az országot, így nagyobb mozgásterük maradt az egyezkedésre.

ezért a nemzeti lét fennmaradása érdekében tudatosan nem a konfrontációt, hanem a megegyezést, a kompromisszumot kereste az oroszokkal.

1948-ban megköttetett a szovjet-finn barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény, amely kimondta: egyik szerződő fél sem vesz részt a másik ellen irányuló szövetségben, illetve nem avatkoznak egymás belügyeibe. Finnország nem lett a NATO tagja, de nem kellett csatlakoznia a Varsói Szerződéshez sem.

A szovjetekkel kötött egyezség lényege tehát az volt, hogy Finnország

nem veszélyeztette a Szovjetunió biztonsági érdekeit.

A hidegháború évtizedeiben képviselt finn politikát nevezik tehát „finlandizációnak”, amely azt a bonyolult viszonyrendszert írja le, ahogy egy kisállam a szomszédos nagyhatalom árnyékában saját belpolitikai mozgásterének megőrzése, illetve a társadalmi béke fenntartása érdekében kényszerű kompromisszumokat köt: gazdasági kapcsolatokat alakít ki a „nagy testvérrel”; illetve a nemzetközi politikában semleges álláspontot foglal el, nem csatlakozik a szomszédos nagyhatalommal rivális védelmi vagy politikai szövetségekhez.

1991 után, a Szovjetunió összeomlását, illetve a hidegháború lezártát követően természetesen az erőviszonyok és azzal a szabályok is megváltoztak, így Finnország 1995-ben csatlakozott az Európai Unióhoz. Az eredetileg nyíltan és utána is kimondatlanul az orosz biztonsági fenyegetés ellen alakult NATO-hoz azonban nem. A működő képlet szerint ugyanis

Mind Finnország, mind Svédország egészen a közelmúltig fenntarthatónak ítélte semlegességi politikáját, védelmi szempontból is.

2014 azonban változást hozott, a krími és a donbaszi eseményeken kívül az orosz haderő más régiókban is kóstolgatni kezdte az érdekszférájában lévő államokat: az évek során oroszok többször beléptek a svéd légtérbe, behajóztak a svéd felségvizekre. A most zajló ukrajnai háború pedig szemmel látható elmozdulást hozott a finn és a svéd NATO-csatlakozás társadalmi támogatottságában – az orosz fenyegetés 2022-ben más optikát kapott.

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter üdvözli finn kollégáját, Pekka Haavistót Szentpéterváron 2021. február 15-én

„U Krajina” („Határmente”) – az oroszok által elképzelt Ukrajna

Az ukrajnai háború lezárásának orosz feltételei közül az egyik: Ukrajna semleges státuszának deklarálása, annak szerződéses lefektetése, hogy Ukrajna soha nem fog az észak-atlanti védelmi szövetséghez csatlakozni.

Moszkva első számú biztonsági fenyegetésnek érzi, ha Ukrajna NATO-tagállam lenne. Vlagyimir Putyin többször elmondta, attól tartanak, hogy a NATO-tag Ukrajna orosz területek elleni katonai provokációba kezdene, amely egy átfogó NATO-orosz háborút váltana ki.

Február 24-e, az orosz támadás megtörténte után azonban a helyzet még bonyolultabbá vált: nemcsak az ukrán alkotmányban van lefektetve a NATO-csatlakozás perspektívája, de az orosz agresszió megváltoztatta a közhangulatot is: az ukránok többsége már egy gyors EU- és NATO-tagságban látja az ország biztonsági garanciáit. A Zelenszkij-kormányzat – amely két hete a végsőkig való kitartásra, az áldozathozatalra kéri az ukrán lakosságot –

Ráadásul, azzal egy furcsa jogi helyzet jönne létre: a 21. században egy független európai ország egy katonai megszállás kényszere miatt nem tud szuverén döntést hozni saját szövetségi viszonyrendszerével kapcsolatban, hanem meghajol a nemzetközi jogot félresöprő agresszor nyomása alatt. Bár, ahogy biztonságpolitikai szakértők fogalmaznak:

A háború berobbanása megváltoztatta a geopolitikai helyzetet és az orosz-ukrán konfliktus dinamikáját. Február 24. előtt, az orosz katonai támadás előtt több elemző írt arról, hogy Ukrajna NATO-csatlakozása a legjóhiszeműbb forgatókönyvek szerint is hosszú évek folyamata lehet, mert nem teljesíti a tagsági követelményeket, a rosszabb forgatókönyv szerint egyes NATO-tagállamok ellenállása miatt pedig eleve reménytelen a csatlakozási folyamat.

Arról is írtak a bennfentesek, hogy a NATO nem szeretne katonai konfliktusba keveredni Oroszországgal egy nem feltétlenül szívesen látott, messzi állam miatt, ezért a viszály megoldására már az amerikaiak és nyugat-európai szövetségeseik is elgondolkodtak azon, hogy a legjobb kompromisszum az lenne, ha Kijev nyugati kérésre és valamilyen kompenzálás ellenében nem kezdeményezné tagsági igényét.

Ezen a helyzeten azonban a valóság túllépett, a háború új körülményeket teremtett. Az orosz agresszió és az ukrán ellenállás kiváltotta nyugati szimpátia matt felgyorsulhat Ukrajna nyugati integrációja – ha egyáltalán lesz még ukrán állam, amely csatlakozni tud majd.

Kérdés, hogy lesz-e Oroszország olyan pozícióban, hogy Ukrajna finlandizációját ki tudja katonai és diplomáciai erővel kényszeríteni? Illetve, ha igen, akkor az ukrán semlegesség hogyan lesz fenntartható, hogy ha az ukrán társadalom egyértelmű ellenállását váltja ki? Továbbá: hogyan tudja pacifikálni a nemzetközi helyzetét az az orosz állam, amely katonai agresszió eszközével érte el biztonságpolitikai céljait? Vagyis:

Finlandizált marad-e Finnország?

Az ügyet bonyolítja, hogy maga a modellállam modellstátusza is változóban van az ukrajnai háború hatására. Sauli Niinistö finn elnök újévi beszédében terjedelmesen szólt az ukrajnai határ melletti orosz hadgyakorlatokról és az orosz biztonsági ultimátumokról, ezek szerinte veszélyes lépések, amelyek megrengetik az európai biztonsági rendet. Az államfő kendőzetlen nyíltsággal jelezte, hogy ha Finnország biztonsági érdekei azt diktálják, akkor

Néhány nappal korábban jelentették be – és február közepén alá is írták a szerződést –, hogy az Egyesült Államoktól több tucat F-35-ös harci gépet vásárolnak.

Az orosz invázió megindulása után a finn kormány elítélte az agressziót, majd jelezte, hogy leállítják a finn-orosz atomerőmű-építési projektet, nem adják meg az építési engedély a Fennovoima atomerő számára.

Szinte azonnal, február 25-én megérkezett az orosz válasz, amely sokkolta a finn közvéleményt: az orosz külügyi szóvivő egy esetleges NATO-csatlakozási szándék esetén

A finn és a svéd kormány visszautasították az orosz fenyegetést, kommunikációikból azonban az olvasható ki, hogy saját államaik helyzetét nem látják az ukrajnaihoz hasonló fenyegetettségben.

Azóta a finnek lezárták légterüket az orosz repülők előtt, közvetlenebb információcserét kezdtek az ukrajnai eseményekkel kapcsolatban a NATO-val, majd váratlan lépésként bejelentették: fegyvereket és lőszert szállítanak az ukrán hadsereg számára.

A legfontosabb változás azonban nem a kormány, hanem a finn közvélemény vonalának a megváltozása: a legutóbbi felmérések azt jelzik, hogy jelentős eltolódást történt a finn-orosz viszony, illetve a finn biztonsági garanciák megítélése szempontjából.

– ilyen tendenciát soha nem mértek még a közvélemény-kutatók, a nyugati katonai szövetségbe tartozás támogatói hosszú évtizedeken át folyamatosan kisebbségben voltak.

Kérdés tehát, hogy történeti kontextusán túl mit is fog jelenteni a közeljövőben a „finlandizáció” kifejezés, ha a helyzet eszkalálódásával esetleg maga Finnország is feladja semlegességét, és a NATO ernyője alá menekül?

Nyitókép: Vlagyimir Putyin orosz és Sauli Niinisto finn elnök sajtótájékoztatót tart Helsinkiben 2019. augusztus 21-én.

fotó: MTI