Virtuális erőszaktevés? Nem, ez tényleg nem vicc

Jókora terem, mennyezetközeli ablakokból tűz be néhány fénypászma, vagyis inkább dereng, mint tűz, hiszen mégiscsak február van. Kavarog a fénycsóvákban a nyolcvanas évekbeli közösségi épület örök pora, bonyolult vázszerkezetet rajzolva fel öt-hat méter magasban. Alant székek, körben. A székeken a legkülönfélébb alakok feszengenek.

Vannak, akik egészen átlagos embernek tűnnek: egy negyvenes, enyhén lompos nő például, aki, kezét arcába temetve, magába roskadva várakozik, nem messze tőle egy férfi, kicsit merev tartásban, szögletes arccal, de széles vállal, piképólóban; aztán vannak furcsábbak, például egy fekete bőrű fickó atlétában, egy másik terepszín egyenruhafélében, megint más pedig egyenesen úgy néz ki, mint holmi rőtszakállú törpeharcos, akkora vádlival, ami egy elefántot is elbírna. Van némi összeszokottság a csoportban, ami érezhető is, azonban a negyvenes asszony körül mégis üres székek állnak. Lerí róla: ő az új lány.

A körben, kissé szintén elkülönülve, tőlük, kontyos, szemüveges asszonyság ül peckesen és magabiztosan. Ölében mappa, néha ír valamit egy lapra, kissé ráncolt szemöldökkel, de egyáltalán nem türelmetlenül.

Egyszer csak valaki feltépi az ajtót: egy overallos alak, piros baseball sapkában, mintha csak egy építkezésről esett volna be, jókora bajsza remeg az orra alatt. A többiek kedvesen üdvözlik, gyorsan leül a legközelebbi székre. Mindenki felélénkül, kezdődhet a foglalkozás.

 – Csókolom, Éva néni! – hangzik kórusban. A kontyos asszony mosolyogva bólint, majd várakozó nőtársára néz biztatóan.

 – Nagyon fontos, új társunk érkezett a messzi Angliából – közli fennhangon. – Üdvözöljétek Ninát!

A csoport engedelmes, kissé iskolásan nyújtott hangon köszönti az asszonyt, aki pironkodva próbálja kerülni mindenkivel a szemkontaktust, ezért inkább a kopottas laminált padlót bámulja.

 – Nina, kérlek, mutatkozz be! – kéri a terapeutanő.

 – Hát én… – szipog az asszony – én… én Londonban lakom, van két kisfiam, háztartásbeli vagyok és… – egyszer csak kitör belőle a zokogás. – Én nem akartam semmit tőlük, de semmit! Egyszer csak ott termettek és mindenfélét mondtak, aztán fogtak és csoportosan… magukévá tettek! – a nő szava elakad, nem tudja folytatni.

– Köszönjük, ez nagyon őszinte volt – néz körbe jelentőségteljesen a kontyos, kicsikarva némi gyér tapsot a nőnek, majd annak elültével folytatja – és mondd el, kérlek, hol történt mindez?

A csoport egyik fele megindultan hallgat, mások fészkelődnek. Éva néni erélyes, de kedves hangon rendre inti őket.

– Ne feledjük a szabályokat! Mindenkit annyira érint egy trauma, amennyire azt átérzi. Nem szabad méricskélni, ki hogyan viselné a másik keresztjét. Inkább mindenki mesélje el, mi az övé, hogy Nina is érezze, nincs egyedül! – a pszichomókus rutin működik, mindenki kicsit felenged. Megköszörüli a torkát a katonaféle, a kontyos int: beszélhet.

– Engem lelőttek.

– Megint? – esik le a bajszos-overallos álla.

– Megint. – szögezi le zord arccal a katona – Elbújtam a bokor mögé, de túl alacsony volt a felbontásom, nem láttam az ellenséget, de ő nagyon is látott engem! Aztán puff, puff… és vörös lett a monitorom és úgy éreztem, nincs nálam rosszabb katona – a férfi arca egészen megmerevedett az újra átélt borzalmaktól. – Nem volt elég a felbontásom! Nem volt elég! nyomorult Call of Duty… már csak orosz tinédzserek vannak fenn… nem is értem őket – motyogja maga elé, kissé katatón állapotban.

 – Köszönjük, ez nagyon szép volt! – igyekszik pozitívan közbelépni a terapeutanő, majd barátságosan bólint a piképólós férfinak. Az zavartan nevetgél, lennadrágját gyűrögeti.

 – Tudjátok, hogy van ez, hehe… az ember csak így építgeti a házát, kikeresi rá a legfrankóbb tapétát, erre elmegy az áram, kikapcsol a gép és elveszik, elveszik az egész! – a mosoly marad, de a nevetés zavartból hisztérikussá vált. – Hát minek vegyen az ember a Sims 8-hoz kiegészítőket, ha alapból nem működik? Kihez forduljak kártérítésért, van valahol egy biztosítóirodás pálya? – kacag a fickó, majd elhallgat. A kontyos asszony elgondolkodva nézi, de végül az elkerülés mellett dönt: majd később átbeszélik.

A törpe harcos magától emelkedik szólásra, pörölyét még most is szorongatva – érthető, más verziót nem kapott, a World of Warcraft nem mai darab. Kicsit meg is bánja fene nagy határozottságát, krákog.

– Egy varázsló … – kezdi, majd inkább visszaül. Csak a terapeuta biztató tekintetére áll fel újra. Megint köhécsel, majd folytatja.

– Gyíkká? – néz fel döbbenten a metaverzumos asszony.

– Igen, gyíkká… – folytatja a törp, majd végigmérve magát kiböki: – de már elmúlt!

Nos azt hiszem, ez az a pont, ahol igyekszem visszahozni a szót a teljes megőrülésből, bár a GTA V gengsztere és Super Mario karaktere is tudott volna mesélni, közösen például a gombával kapcsolatos élményeikről. Mert amúgy a nő története igaz, tényleg „elkapta” pár fickó a Metaverzum nevű Facebook-falanszterborzalomban, és „erőszakoskodott vele”. Vagyis egyesek meg nullák olyan mintázatba rendeződtek bizonyos távoli felhasználó parancsára, hogy a bitek meg a bájtok egy ilyen dolgot rajzoltak ki egy távoli monitoron. Egy egyesekből meg nullákból álló, nem létező nőn, egyesekből meg nullákból álló, nem létező férfiak. Ízlelgessük. Nem is tudom, hogyan folytatódhatna a dolog: elmennek egy virtuális bíróságra, ahol elítélik, aztán börtönbe zárják a férfikaraktereket, és húsz évig nem mehetnek ki a pixeleik a rácspixeleken?

Félreértés ne essék, az online zaklatás amúgy komoly probléma, foglalkozik vele szakirodalom, szakemberek, és persze a törvény is. Helyes. Eddig tiszta sor. A másik rész – a woke ipar – is ellepte már a videójátékipart például, az amúgy valóban életszerűtlenül dekoltált harcoscsajokból például keletnémet úszónőket csináltak (lásd: Diablo II. remake), a közösségi médiáról nem is beszélve (terhesférfi-emoji, helló!), meg főleg itt van a fizikai világ, ahol a német villanyszámlánál gyorsabban pörgött fel a kitalált genderek száma, ami szintén kitalált dolog, de még mindig legalább egy létező ember képzeli magát hétszőnyű kapanyányimonyóknak, és műtteti át a mellbimbóit szűnyökké, szóval ha akarod, megfogod, és ott van a szűny, bármi is legyen az, hogy szűny. Vagy elnevezi annak, de akkor is van ott valami. Létezik.

és ebből cikk szülessen a Vice-on, hát ez valami egészen új. És ismerve a trendeket, hogyan lesz a hülyeségből hóttkomoly arccal elmondott, számon kért, törvény védte egyvalóság (lásd: kevésbé szerencsés nyelvek személyes névmásai, transznemű vagy milyen úszó„nő” és a többi), igazából inkább tragikus, mint komikus ez az egész. Az a nő, akinek a virtuális karakterét megerőszakolják virtuális férfiak egy nem létező világban, az nem erőszak áldozata – és ne is akarja azok közé sorolni magát. Ez nem vicc. Ugyanis – meglepő, de még Angliában is – vannak, akik tényleg elszenvedtek nemi erőszakot. Nem pixelektől. És ők nem tudták volna levenni a VR-szemüvegüket.

Nyitókép: Facebook Horizon metaverzum