Meg sem próbálták védeni Károlyiék a Délvidéket 1918-19-ben

Mítosz a szerbek ereje és virtusa, a magyar és a szerb hadsereg is ki volt merülve a négyévnyi szakadatlan küzdelemben – mondja lapunknak Hornyák Árpád, a Szerb iratok a trianoni békeszerződésről című forráskötet, a Trianon100 Kutatócsoport sorozata nyolcadik darabjának szerzője-szerkesztője.

A könyv elején található tanulmány egyébként részletes bevezetést ad a további mintegy kétszáz oldalnyi, magyarra fordított diplomáciai irathoz, levelezéshez, amelyekből kiviláglik, mi minden zajlott a háttérben a magyar történetírás számára csodálatosan egységesnek tűnő délszláv diplomácia mögött.

másrészt azok, amelyek az elkeseredett küzdelmet mutatják, amit a magyarországi délszlávok egy része folytatott azért, hogy az alakuló Jugoszláviához tartozhasson, s amin 1919 tavaszától Trianon napjáig ügyködtek, sőt, annál is tovább” – sorolja a kutató – „miközben 1914 előtt még ötletként sem merült fel a körükben, hogy a Magyar Királyság ennyire belső részei is elszakadhatnak és egyesülhetnek Szerbiával”.

Ugyanakkor dacára annak, hogy már 1914 augusztusában nekiláttak egy leendő békekonferenciára összerakni a megfelelő követelések anyagait, mégis valamelyest felkészületlenül érte őket a helyzet, hogy a másik két társult állam – Horvátország és Szlovénia – érdekei nem mindenben egyeztek az övével.

„Szerbia a stratégiai-gazdasági elveket hangsúlyozta a tárgyalásoknál, mert így remélhette nagyobb területek kihasítását a magyar Délvidékből, míg Horvátország az etnikai elveket, mert így remélt nyereséget Olaszország rovására” – írja le a helyzetet a kutató. Szerbia agrárország volt, de nem túl jó földekkel, ezért ki volt éhezve a bácskai és bánsági termőterületekre, illetve – Belgrád határvárosi sebezhetőségét négy éven át megtapasztalva – minél inkább északra akarta tolni a határt. A horvátok részéről volt bizonyosfokú hajlandóság az önmérsékletre, de tényleg nem holmi társnemzeti hálából vagy korrektségből, hanem mert Dalmácia kapcsán akarták alátámasztani aspirációikat Olaszországgal szemben.

Mindenesetre a szerbek szervezett ellenállásba nem ütköztek, amikor bevonultak a demarkációs vonal által kijelölt magyar területekre, amelyeket a Károlyi-kormány a belgrádi konvencióval szentesített, és eleinte atrocitások sem történtek, főleg nem olyan mértékben, mint a második világháborút követően.

a magyar közigazgatás még 1919 elejéig helyén maradt – sorolja Hornyák.

Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy még az 1920-ban szentesített határoknál rosszabbakat is meghúzhattak volna az egykori Délvidéken – hívta fel a figyelmet rá a kutató. Például a pécsi szénmedence is fontos követelése volt a szerbeknek, hiszen szén látta el akkor azt a szerepet, amit manapság az olaj, anélkül nem lehetett ipart működtetni; nem véletlen, hogy nem akaródzott kiüríteniük az új határokon is túlnyúlóan megszállt baranyai térséget.

Ekkor azonban már késő volt új követelésekkel előállni, a nagyhatalmak már nem támogatták újabb igények kielégítését – mutat rá Hornyák – ha úgy vesszük, jugoszláv szempontból elmulasztották kérni ezeket a területeket, s meglehet,

A szerző leszámolt egyébként a jugoszláv-román háború lehetőségének mítoszával is a volt magyar területek birtoklásáért; mint fogalmaz, a háború után érthetőbbek lettek volna radikálisabb reakciók a nyertesek részéről, ugyanakkor éppen a háborús véráldozatok miatt lehettek éppen óvatosabbak is.

fotó: Mátrai Dávid / Mandiner

Amikor a mai szerb történettudomány álláspontját kérdezzük, Hornyák egy történettel felel: „néhány éve egy oroszországi konferencián

majd, amikor rákérdeztem, hogy pontosan kik alól akarták felszabadítani a területet, hiszen felszabadításról akkor beszélhetünk, ha egy valahová tartozó területet egy idegen hatalom elragad, és azt elkergetik, mosolyogva annyit közölt, hogy »mi ezt így mondjuk«”. Hozzáfűzi: valahol érthető is ez a délszláv háborúk traumája és azután, hogy végül az 1914-hez képesti egyetlen országgyarapításuk, ami ma is megmaradt, az a Vajdaság.

„Ez egy érzelmekkel átszőtt történet, ahogyan nekünk Trianon, az objektivitás inkább a fiatalabb generációkban és inkább részletkérdésekben nyilvánul meg” – fogalmaz – „annak kapcsán szkeptikus vagyok, hogy itt a közeljövőben a területelcsatolásokról például közös történelemkönyv szülessen,

Hornyák ugyanakkor nem teljesen pesszimista: kiemeli, hogy tárgyilagosabb, konszenzusosabb a viszonyulás már egymás kisebbségeinek védelme tekintetében hazánk és Szerbia között, és más atrocitások – például az 1944-es délvidéki magyarellenes vérengzések – már tisztességesen elismerésre kerültek szerb oldalról is. 

S hogy mit gondol minderről az átlagszerb, hogy hogyan kerültek magyarok az északi határaikra? Hornyák szerint egy dél-szerbiai valószínűleg semmit; a tősgyökeres vajdaságiak ismerik a történelmet, számukra evidencia, azonban a délszláv háborúk után – részben az etnikai tömb megbontásának szándékával – odatelepített szerbek számára korántsem az. Csupán a sérelmek.

(fotó a szerzőről: Laufer László)