Aki a fél világot ellátta karácsonyfadísszel, és sohasem hitt a lehetetlenben

Fényárban úszik a nagycsarnok legbelső szobája. A terem közepén négy szorgos, női kéz finom mozdulatokkal törékeny üveggömbökbe illeszt egy-egy aprócska fém alkatrészt. Gyorsan, de precízen dolgoznak, látszik, hogy nem ma kezdték. Közben gazdáik halkan egymás közt duruzsolnak, egyikük harsányan felkacag. A legbelső zugban a sok munkát és karácsonyi díszt látott asztal fölött kék kockás flanelingben ül a nyolcvannyolc éves Szabó Lajos.

Elmélyülten dolgozik, percekig észre sem veszi, hogy ott állunk előtte és lélegzetvisszafojtva figyeljük. Sötétkék gömb simul engedelmesen egyik tenyerébe, másik keze egy sniccerrel igyekszik eldolgozni a vékonyfalú díszen a Szent Családot ábrázoló matricát. Többször újraragasztja, majd ismét felszedi. Türelme lenyűgöző. Amikor már úgy érzi, tökéletes a munka, hajszárítóval rámelegíti. Nem éppen a jászol mellett strázsáló állatok lehelete, de éppen megteszi a Betlehemben szállást kapó családnak a modern technika vívmánya is. Kollégám a megható pillanatból felocsúdva megállítja az időt: rögzíti a képet az örökkévalóságnak. A fényképezőgép kattanása elárul minket, Lajos bácsi feltekint, s huncut mosollyal üdvözöl. Majd bele is fog a meséjébe.

– emlékszik vissza. Akkoriban Lajos bácsi a Magyar Felvonógyárban dolgozott tervezőként. Itt ismerte meg a ma már az egész világon elterjedt, akkoriban még alig ismert technológiát, az úgynevezett elektrosztatikus festésszórást (az eljárás lényege, hogy az elektrosztatikusan feltöltik a műanyag festéket, amit aztán a fém tárgy magához vonz).

Lajos bácsi lelkesen meséli, mennyire megbecsülte őket a gyár vezetősége: nem, hogy nem tiltották őket az „imperialista befolyástól”, de még a Budapesti Nemzetközi Vásárra is kaptak ingyen belépőjegyet; így támogatták a dolgozókat abban, hogy az ötletesebbnél ötletesebb nyugati portékákat nézegetve némi inspirációt szerezzenek. Az ifjú Szabó Lajos szeme itt akadt meg az elegáns bársonypalástba borított konyakosüvegen. „Meghökkentően újszerű volt, kérdezgették is a velem lévő fiúk, hát ezt meg hogy csinálják?” – meséli elmerengve, tekintetén látszik, újra ott van a nemzetközi vásár francia pavilonjában.

A konyakosüveg nem hagyta nyugodni. Tudta, hogy a technológia hasonló ahhoz, amit a felvonógyárban is alkalmaznak. Szerette volna ő is megvalósítani, csakhogy – mint fogalmaz – őrületesen drága volt akkoriban a festékszóráshoz elengedhetetlen elektromos generátor. Ám Lajos bácsinak esze ágában nem volt itt feladni,

Már csak anyag kellett. Felesége textiltechnikusként dolgozott, voltak kapcsolatai, kiderítette hát, hogy a győri gabonagyár is használt hasonló matériát. Minden adott volt, belevágtak hát. „Akkoriban építettük apósomék telkén a házat, két gyerek, a harmadik útban, mi pedig belefogtunk a kísérletezésbe, majd maszekok lettünk” – idézi fel. Utóbbi kisebb csoda volt, hiszen az ipari osztály eleinte rájuk sem hederített. Csak aztán – amikor meglátták a rendkívül modern végeredményt – döntöttek úgy, hogy megadják az akkor harmincas éveikben járó Szabó Lajoséknak az iparengedélyt. „A feleségem nevére kaptuk meg a dokumentumot, akkor még én nem mertem otthagyni az állásomat” – teszi hozzá.

Elképesztő sokat dolgoztak, eleinte egy holland cégnek „szőröztek”, vagy ahogy szaknyelven mondják, flokkoltak vállfát, majd jöttek a játékok: a Moncsicsi, a kisautó és a bólogatós kutya. Utóbbit sok helyütt Lajos bácsi szabadalmaként emlegetik, ám mint elárulja, ő a kutya bevonatát, a műbársonyt honosította meg idehaza. De tény, ez a termék volt – mint fogalmaz ,„életünk legsikeresebb darabja”, ami már hozott annyi bevételt, hogy egy-egy gyártáshoz szükséges eszközt is be tudtak szerezni. Erre már nagy szükség is volt, hiszen a televízió nem bírta a sok megrendelést.

Lajos bácsit nem hagyták cserben a barátai sem: saját kézzel készítettek elektromos generátort kollégájuknak. Ő maga pedig fröccsöntőgépet állított össze – meséli, hangjában nyoma sincs az öndicséretnek, hozzá is teszi, hogy akkoriban egyáltalán nem volt nagy kunszt az ilyesmi, mindenki saját maga csinálta az eszközeit, ahogy tudta.

Matchbox-ok, kutyák, babák kerültek ki Szabóék keze közül, nemcsak az egész országot, de a keleti exportot is ellátták játékkal, sőt a hatvanas évek végén még a világkiállításon is jelen voltak. „Nagyszerű érzés volt, hogy az akkori körülmények között olyan minőséget tudtunk gyártani.

Aztán persze túlléptek rajtunk, most is az a bajunk, hogy letaroltak minket” – mondja alig hallhatóan.

Köztudott, hogy a játékkészítőnek mindenhez kell értenie: ha kell, egyaránt tudnia kell gyártani papírból, fémből, esetleg textilből is. Hogy honnan volt ezekhez ismerete? Lajos bácsi addig ment, még fel nem szedte. „Megjelent a Magyar Nemzetben, hogy kijött az új Skoda, engem meg nagyon érdekelt, hogy vonják be tükörfényes ezüsttel a kilincsét és a márkajelzését. Bementem hát a műszaki könyvtárba, és megnéztem, ki írt erről a témáról a legtöbbet, majd megkerestem az illetőt a Műszaki Egyetemen. Emlékszem, teljesen elképedt, hogy fiatal korom ellenére ilyesmivel foglalkozom” – idézi fel büszke mosollyal a szája szélén. Lajos bácsi kapott is rögtön az alkalmon, megkérdezte, tudnak-e hasonló gépet készíteni Magyarországon. Ám, mint ekkor kiderült, erre nem is volt szükség, hiszen a Nagy Diófa utcában lévő szövetkezet főmérnöke ebből a témából írta disszertációját, és ugyanitt őriztek egy már félig kész masinát is. Ez lett a szépreményű, fiatal játékkészítő első, igazán komoly beruházása. Innentől kezdve aztán – a kislányok nagy örömére – csodálatos, ezüst mosogatótálcájú játék konyhabútorokat és ezüst étkészleteket álmodott valósággá a Szabó házaspár.

Nem sokkal később már annyi megrendelésük volt, hogy a gép nem bírta kapacitással – nem úgy a Szabó házaspár. „Mit csillogót lehetne még készíteni?” – kérdezték maguktól. Ekkor jött a karácsonyfadísz ötlete. Nekiláttak hát ennek is, de úgy, hogy még a mai napig sem tudtak leállni. Az volt a terv, hogy Amerikában terítik majd a gömböket. Lajos bácsi most is, mint mindig, először is utánajárt: felkeresett egy izzógyártásra specializálódott céget, hiszen a villanykörte búrája hasonlít legjobban a karácsonyfagömbökhöz. Nem sokkal később megvásároltak egy úgynevezett asztali üveggyártásra alkalmas eszközt, majd csarnokot béreltek, sőt még alkalmazottaik is lettek.

– sorolja azokat a helyeket, ahová szállított a család karácsonyfadíszt. Az üzlet remekül ment, ám nagyon meg kellett dolgozni érte. Hogy milyen érzés volt? „Boldogság. Annyit kellett dolgozni, hogy nem is nagyon tudtuk kiélvezni” – idézi fel.  Rengeteg munkába került az is, amíg végül kijutottak a frankfurti vásárra, ahol aztán a későbbi üzleti partnereiket és a kapcsolataikat szerezték. „Lélegzetelállító volt, csodálatos csillogás, hatméteres karácsonyfák az épületben, mindenféle kinccsel díszítve” – idézi fel, arcjátékán látszik, és látszik az arcjátékán, hogy megint elveszik pár pillanatra az emlékei között.

Aztán jött a rendszerváltás, és a krach. A család, mint Lajos bácsi szinte elcsukló hangon mondja, teljesen tönkrement. „Hat évig alig volt bevételünk, nagyon rossz volt, de hozzászokott az ember” – teszi hozzá mély szomorúsággal a hangjában. Amikor arról kérdezem, honnan gyűjtött erőt a nullára visszazuhanva, azt mondja, bármibe is fogott, sosem hitte el, hogy ne tudná megcsinálni.

Ha nem, rögtön abban a pillanatban átléptem rajta, és elfelejtettem. Mentem tovább” – árulja el a titkot.

Maga sem tudja, mi adott erőt az újrakezdéshez, ahogy azt sem, miért kelt fel sokszor éjszakánként is, hogy dolgozzon, vagy csak gyönyörködjék az éjjeli szekrényére helyezett kis tárgyon, amit ő készített. „Belső igény dolgozott bennünk, a feleségemnek is hihetetlen energiái voltak, nagyszerű asszony volt” – mondja, közben megbicsaklik a hangja. Elárulja, hogy tegnap volt éppen három éve, hogy elveszítette. „Egy hete nagyon rossz állapotban vagyok az évforduló miatt, talán ki fogom bírni. Tegnap voltunk a temetőben, napról napra jobb lesz” – erősíti magát.

Az erő nagyon is ott van benne, még a covid sem tudta leigázni, pedig egészen a kórházig vitte, ráadásul egyidőben azzal, amikor rakoncátlankodó szíve miatt pacemakert is beültettek neki. „Mondták is a hatvanéves szobatársaim a hozzátartozóiknak, hogy van velünk egy majdnem kilencvenéves bácsi, aki folyton pörög. De mit tegyek, ez az adottságom” – meséli derűs önérzettel.

Ilyen büszke arra is, hogy négy teljes éven keresztül Hongkong belvárosában két ajándékboltban is az ő karácsonyfadíszeiket árulták. „Sosem felejtem el, bejött hozzánk a frankfurti vásárra két helyes kínai lány, és azt kérdezték, mennyi a legkevesebb a gömbből, amit vásárolni lehet tőlünk. Mondtam, hogy egyetlen egy. Nem hitték el, hiszen a nagyvállalkozóknál a minimális mennyiség tízezernél kezdődik. Ötször is el kellett mondanom, hogy nálunk csak egyetlen egy. Leültek a földre, úgy nevettek” – idézi fel.

Azt is nagyra tartja, hogy

„Császári és királyi beszállító vagyok, szoktam mondani” – nevet – „A honlapunkon is fent van a kép, amint Orbán Viktor a gömbök között átkukucskál” – teszi hozzá.

Amikor arról kérdezem, mi a legszebb élménye, gondolkodás nélkül, fátyolos tekintettel rávágja, az, hogy mindent együtt csinálhattak a feleségével. „Hihetetlen ember volt, életem legcsodálatosabb 61 éve volt”. Csak pár másodperccel később tudja folytatni. „Olyan szerencsések voltunk, hogy sem engem, sem a feleségemet nem érdekelt a pénz. Volt, amikor megfőztük a bablevest egy hétre, de nem volt gond, nagyon boldogok voltunk. Kimásztunk az anyagi nehézségekből, mert nagyon sokat dolgoztunk.

Óriási élmény ott látni a produktumot, amit én csináltam”.

A készülő produktumok nem soká várnak rá: amikor vége a beszélgetésünknek, felkapja munkásruháját, és szalad vissza a munkába. Most éppen az orosz piacra tervez betörni, Szibériából már kapott vissza köszönőlevelet is, nagyon tetszettek ott is a portékái. „Tudja, ma már ügynökökkel dolgoztat mindenki, én is próbáltam, de nem találják a kapcsolatot egykönnyen ennek az iparágnak a kereskedőihez” – mondja. Ezen kívül a Magyar Ízek Utcájába is meghívásuk van a Millenárisra, és hat éve a tárnoki gyárukban is van kiállításuk, szép számmal jönnek is az óvodások, ottjártunkkor is telezsongták a csarnokot. Idén egy amerikai és egy német szállodalánc is hozta volna a turistákat, de a covid miatt végül egy héttel a várt érkezésük előtt lemondták. Így is van elég dolguk, a cégek rendszerint az utolsó percben kapnak észbe a megrendelésekkel, így ők is dolgoznak az utolsó utáni pillanatig, nagy erőbedobással. „A lányom, szegény már alig áll a lábán” – teszi hozzá.

Hogy milyen volt a régmúlt karácsonya? Feleségével minden díszt felraktak a fára, azt is, ami régről maradt, azt is, amit ők készítettek, de újakat is vásároltak más gyártóktól, mindezt úgy, hogy lánya és két fia ne tudjon meg semmit. „Emlékszem, én díszítettem a fát, amíg a feleségem elment sétálni a gyerekekkel. Én voltam az angyal. Csöngettem, a kicsik meg olyan izgatottak voltak, hogy nem bírták kivárni, amíg kinyitom a kaput, hát átmásztak a kerítésen” – idézi fel.

Érthető, a gyerekek minél hamarabb részesülni szerettek volna a csodában. Lajos bácsi meg minél tovább szeretne dolgozni, mert számára pedig az maga a csoda. És persze, hogy az emberek szeretik a keze munkáját.

Képek: Mátrai Dávid