Így üldözték el a kommunisták a világhírűvé vált magyar fizikust

1900. július 24-én, egy népes család hatodik gyerekeként született Bay Zoltán a Békés megyében fekvő Gyulaváriban. Édesapja a falu református lelkipásztora volt. 1918-ban tette le az érettségit a Debreceni Református Kollégiumban, majd felvételt nyert a budapesti tudományegyetemre.

Bay már fiatalon komoly szakmai eredményeket ért el: nemcsak doktori fokozatot szerzett, hanem mindössze 30 évesen professzorrá nevezték ki a szegedi tudományegyetemen. A harmincas évek folyamán több szabadalma is megjelent, sorra nyerte az ösztöndíjakat, képességeit kollégái nagyra tartották. Valamennyi neves magyar tudós közül Szent-Györgyi Alberttel ápolta a legszorosabb barátságot, egészen a Nobel-díjas biológus haláláig.

Bay Zoltán előadás közben. Fotó: Arcanum/Dolgozók Világlapja

Szakmai sikereit számba véve nem csoda, hogy Aschner Lipót, a Tungsram vezérigazgatója felkérte a gyár budapesti laboratóriumának vezetésére. 1942-ben a Honvédelmi Minisztérium javaslatára a Tungsram kutatólaboratóriumában Bay vezetésével – szigorú titoktartás mellett – mikrohullámú és lokátorkutató csoport létesült. A tudós azzal a kikötéssel fogadta el a felkérést, hogy csak védelmi katonai eszközöket fognak kifejleszteni. Leszögezte továbbá, hogy a kutatáshoz szükséges embereket ő maga választja ki, és azok állandó mentesítést kapnak minden egyéb katonai feladat alól. Sőt,

A „Bay-csoport” egy újfajta légvédelmi radart fejlesztett ki, amelyből 1944 közepéig két lokátort helyeztek üzembe.

A tudós a német megszállást követően egyre több nehézséggel szembesült: nemcsak 13 zsidó kollégáját kellett rejtegetnie a németek elől, hanem azt is meg kellett akadályoznia, hogy a visszavonulás során magukkal vigyék vagy megsemmisítsék a Tungsram-kutatócsoport eszközeit, berendezéseit és feljegyzéseit. A nyilas hatalomátvétel után a gyár működését leállították, s Bay több, a radarkísérletben részt vett kutatóval együtt csatlakozott a Szent-Györgyi Albertet is a soraiban tudó ellenállási mozgalomhoz. A nyilasok ugyan elfogták a tudóst, de semmit nem tudtak rábizonyítani, és nem árulta el társait sem, így csak egy éjszakát töltött a Margit körúti fogházban. A főváros ostroma idején budai lakásokban rejtőzködött, majd amikor Újpest a Vörös Hadsereg kezére került, visszatért a gyárba dolgozni.

Nem volt azonban könnyű dolga, mivel a berendezések nagy részét „háborús jóvátétel” jogcímén elszállították a Szovjetunióba. Bay ennek ellenére továbbra sem hagyott fel egyik legnagyobb gyermekkori álmának megvalósításával:

1946. február 6-án végül siker koronázta a kísérleteket. Bayt trónra emelték volna a kommunisták, ám látva a rendszer gyakorlati megvalósítását és azt, hogy – a saját szavai szerint – hogyan „öli meg az emberi agyat” a kommunizmus, nem kért az eszméből. Pedig a rendszer mindent megtett azért, hogy megnyerje magának. A tudóssal szemben a mézesmadzag és korbács taktikáját alkalmazták: az ÁVO kihallgatta, közben azonban a Magyar Tudományos Tanács vezetői pozíciójával és egy „moszkvai tanulmányúttal” próbálták magukhoz csábítani. Bay folyamatosan húzta az időt, valamint ellenállt minden, a Tungsram államosítását célzó próbálkozásnak. Csakhogy a kommunisták elvesztették a türelmüket.

További magyar hősök a kötetben

A magyar sajtóban kezdetét vette a Tungsram-ellenes hadjárat, mivel – szóltak az érvek – a gyár veszteséget termelt, és nem tudták visszafizetni az állami hiteleket. Az ÁVO szabotázsakciókat hajtott végre, amelyeket a „reakciósok” nyakába varrtak. Emiatt Bay – más tudós kollégáihoz, többek között Szent-Györgyihez hasonlóan – a Magyarországról való távozás mellett döntött. 1948 májusában egy fiktív bécsi meghívást kihasználva hagyta el az országot, majd pár nappal később a családja is csatlakozott hozzá. Az Egyesült Államokban telepedett le, és miután híre ment a disszidálásának,

1955-ig a George Washington Egyetemen tanított, majd közel húsz éven át a washingtoni Nemzeti Szabványügyi Hivatal egyik vezetőjeként tevékenykedett. Emigrációja alatt semmiféle politikai tevékenységet nem végzett, egész hátralevő életét a tudománynak szentelte. Egyes projektekben együtt dolgozott Szent-Györgyi Alberttel, illetve Neumann Jánossal.

1990-ben a Magyar Köztársaság rubinokkal ékesített Zászlórendjével tüntették ki. 1992. október 4-én Washingtonban hunyt el, hamvait szülőföldjére, Gyulaváriba szállították. A zsidó üldözöttek menekítésében játszott szerepéért a Jad Vasem Intézet 1998-ban Világ Igaza kitüntetésben részesítette. Azt, hogy élete során soha nem engedett humanizmusából és magyarságából, jól tükrözik egy 1986-os rádióinterjúban elhangzott szavai: „Sohasem tagadtam, hogy magyar vagyok, magyar maradtam, és már az is maradok, amíg ennek a világnak a poros útjait taposom.”

A Nemzet Emlékezet Bizottsága, a Mathias Corvinus Collegium és a Mandiner gondozásában megjelent Magyar hősök kötetben további olyan kivételes emberek élettörténetéről olvashat, akik akár az életüket is kockára tették honfitársaikért, hazájukért.