„Gratulálunk, maga az első beteg, akit ebből az ágyból nem zsákban tolnak ki”

„Nem sokkal később, hogy pozitív lett a tesztje, a párom azt mondta, nem bírja tovább, hívjam a mentőket. Borzasztó erős fejfájás, hányás és hasmenés kínozta. Tárcsáztam is a segélyhívót, ahol nagyon készségesek voltak, de azt mondták, hogyha lehet, akkor két nap múlva telefonáljunk újra, annyi idő alatt ugyanis sokat javulhat az állapota, viszont, ha bekerül a kórházba, sokkal több fertőzést össze tud szedni” – emlékszik vissza Kántor László az idei nehéz februárjukra. A 63 éves, taxisként dolgozó férfi hozzáteszi, igazuk lett a mentőknek, kedvese szerencsére meggyógyult, három hét kihagyást követően mehetett is vissza dolgozni.

Nem úgy ő. László több, mint három hónappal később ülhetett legközelebb taxiba. Ő ugyanis nem menekült meg viszonylag gyorsan a betegségtől, ami ráadásul rendkívül sunyin jelentkezett nála. Eleinte semmije nem fájt, még szagokat és ízeket is érzett, majd ahogy múltak a napok, azt vette észre, hogy egyre kevésbé kap levegőt. „Igyekeztem a korábbi mentős-tanácsot én is megfogadni: vártam, hogy jobban legyek.

– idézi fel. A párja azonnal hívta a mentőket, akik bevitték a sürgősségi osztályra. Akkor már nagyon gyenge volt, szó szerint úgy érezte, nem kap levegőt. A sürgősségin átöltöztették, karjába kanülöket, arcára oxigénmaszkot kapott, CT-vizsgálatra vitték, és megkatéterezték. „Teljesen kiszolgáltatott állapotban voltam, a nyakamon keresztül, rendesen enni sem tudtam, egy megvágott éren át tápláltak. Intubálni ugyan szerencsére nem intubáltak, de oxigénrásegítést két hétig is kaptam” – mondja. Szerencsésnek nevezi magát, nemcsak azért, mert mindvégig tudatánál volt, hanem azért is, mert tudott a nővérekkel kommunikálni. Ezt a háromágyas kórterem másik két betege sajnos nem mondhatta el magáról.

A hétköznapi szentek

Az intenzív osztályra egy mindenféle földöntúli sípoló, fütyülő hangokat hallató műszerekkel teli, háromágyas üveghelyiségként emlékszik vissza. Benne egy tetőtől talpig védőruházatba öltözött nővérrel, aki – ahogy László fogalmaz – „maximálisan ellátja” a három súlyos, rá bízott beteget. „Ha kell, gyógyszerez, borotvál, pelenkát vagy épp ágyneműt cserél, teszi ezt szkafanderben, megállás nélkül két órán keresztül”. Ha letelik az idő, kimegy, átöltözik, de folyamatosan figyel, hogyha váratlan dolog történik, ugorhasson vissza a védőruhába, majd az üvegosztályra. „A két óra első három percében szanaszét leizzadják magukat, képzelheti, gondolja el, hogy volt olyan nővér, aki hat órán keresztül is bent volt” – meséli Kántor László.

Az intenzív osztályon tizenhárom napot, kórházban pedig összesen negyvenet töltött férfi csak jókat tud mesélni a nővérekről. Mint mondja, óriási a teher rajtuk, amiből a betegek szinte semmit nem érzékelnek, mert közben segítőkészek, és jókedvet sugároznak. Pedig, mint meséli, voltak nagyon nehezen elviselhető betegek is. Például az a nagydarab férfi, aki

azt üvöltve, nincs szüksége ilyesmire. „Nem tudom, hogy a gyógyszerek vették-e el a tudatát, vagy alapból szellemileg sérült volt” – meséli László, és hangjában nyoma sincs iróniának – „de arra emlékszem, hogy ütötte, rúgta az ápolókat, és csak félórás birkózás után sikerült csak lecsillapítani. Nem telt el három perc, jött az egyik nővér, aki ezt az egész incidenst elszenvedte, de mintha mi sem történt volna, barátságosan mosolygott” – gondol vissza László. Hozzáteszi, volt olyan nővér, aki még a saját ebédjét is odaadta neki, amikor már szájon át is tudott enni.

Ugyanezt a pozitív hozzáállást tapasztalta a férfi az intenzív osztályról a covidosztályra kikerülve is. Pedig ott aztán két nővérre hárult 30-32 beteg ellátása, és bár kaptak segítséget – gyógytornászok, pszichológusok és rezidensek személyében – a teher nagy része rajtuk volt. „Volt olyan, hogy

de olyan is előfordult, hogy bejött a nővér dolgozni, és öten meghaltak azóta, hogy hazament” – osztja meg velünk. Amikor arról kérdezzük Lászlót, hogyan viselték az ápolók a tragédiákat, már elcsuklik a hangja. Mint visszaemlékszik „velünk mindig vidámak voltak. De nem láttam őket, amikor bementek az öltözőbe; lehet, hogy nagyon összerogytak”. Annak kapcsán, hogy ő hogyan vészelte át, már sokkal határozottabb: „Nézze, 63 éves vagyok, még szívesen élnék száz évet, de ha el kell menni, elmegyek, nem dőlök a kardomba. Erre gondoltam, illetve azon voltam, hogy ki kell jönni, túl kell élni. Nem sajnáltattam magam”.

Büszkeséggel és örömmel, de érthető módon mégis fájdalommal gondol vissza arra, amikor az intenzívről kikerülve gratuláltak neki az ápolói: „László, Önnek sikerült megtörnie a jeget, maga az első beteg, akit ebből az ágyból nem zsákban tolnak ki”.

Egy percig sem hazudtak neki

László legfontosabb kapaszkodója az orvosok őszintesége volt. Mint mondja, óriási erőt adott neki, hogy a gyógyítói egy percig sem hazudtak neki. Mindig megmondták, mit mutatnak a vizsgálatok, és sokszor, amikor László jobban érezte magát intették, hogy vigyázzon magára, mert, bár úgy tűnik, jobban van, a szervezete még nagyon labilis. Az orvosok arcát a védőöltözet miatt a betegek sosem láthatták, de hogy ezt áthidalják, minden orvos bemutatkozott, pontosan elmondta, mit fog csinálni, fog-e fájni, sőt minden ilyen beavatkozásért elnézést is kértek.

– teszi hozzá, érezhető hálával a hangjában.

Emellett igyekezett keresni az apró örömöket. Ilyen volt, amikor tizenötödik napon fel tudott kelni az ágyából, és pár lépést már meg tudott tenni a csapig. „Még az orromba be volt dugva az oxigénkészülék, de végre meg tudtam mosni a fogam. Nagyon nagy dolog volt” – emel ki egy másik apró győzelmet. Ahogy az is emlékezetes maradt számára, amikor pár percre már meg tudott válni az addigra szinte arcára nőtt légzéssegítő készüléktől, és – bár a lélegeztetős kocsin, de – kiszaladtak vele fürdeni a nővérek, így már, ha apródonként is, de csökkent a teljes kiszolgáltatottság-érzése.

A szomorú vagy megható pillanatok mellett szerencsére viccesek is akadtak. Ilyen volt például az intenzíven annak a szkafanderes nővérnek a története, akinek elég volt csak körülnéznie a folyosón, másodperceken belül ott termett minimum két segítő, hogy a keze alá dolgozzon. „Kérdeztem, hogy ezt hogyan sikerült elérnie? Mire az volt a válasz, hogy »többszörös erőemelő bajnok voltam, rendet raktam köztük«” – meséli László nevetve.

A gyógyulás azonban ennél sokkal tovább tartott; amikor hazajött, még az is kihívás volt, hogy felmásszon az első emeletre, ami nem csoda, hiszen a vírus a tüdeje kilencven százalékát gyulladásba hozta. A gyógyszerek, amikkel a légzőszervét gyógyították, közben megbolygatták a vércukorszintjét és a vérnyomását is; szerencsére előbbi kezelésére már a kórházban tablettát állítottak be neki, így nem kell inzulinoznia magát. Azt is elárulja, hogy ha nem is megszállottan, de időnként méri a vérnyomását, cukrát, és úgy látja, rendben vannak az értékei. Ma már jól érzi magát, mint mondja „sikerült helyretenni a tüdőmet, gond nélkül felhozom még a jól megpakolt bevásárlószatyrokat is”. A közeljövőben tervez kardiológiára és pulmonológiára menni kontrollra. László hazatérése után két hónap további lábadozás kellett, hogy újra elkezdhessen dolgozni, mint mondja, senkinek nem kívánja ezt a kálváriát. Ő még nem kerülhette el, mert akkor még nem volt mindenki számára elérhető az oltás, párja és ő is regisztrált ugyan rá, amint lehetett, de még sorukra vártak, amikor leteperte őket a kór. Ezért sem érti azokat, akik a vírust, vagy az oltások fontosságát tagadják; nekik, mint mondja,

hogy „ha lehet, legalább önerőből ne kényszerítsék magukat ilyen állapotba.”

Beszélgetésünk során az újságírói etikának és szokásoknak megfelelően megkérdeztük Lászlót, vállalja-e történetét és teljes nevét. Habozás nélkül igent mondott, és leszögezte: ha ennek hatására egyetlen ember is beadatja az oltást, már megérte.