„Nem sokkal később, hogy pozitív lett a tesztje, a párom azt mondta, nem bírja tovább, hívjam a mentőket. Borzasztó erős fejfájás, hányás és hasmenés kínozta. Tárcsáztam is a segélyhívót, ahol nagyon készségesek voltak, de azt mondták, hogyha lehet, akkor két nap múlva telefonáljunk újra, annyi idő alatt ugyanis sokat javulhat az állapota, viszont, ha bekerül a kórházba, sokkal több fertőzést össze tud szedni” – emlékszik vissza Kántor László az idei nehéz februárjukra. A 63 éves, taxisként dolgozó férfi hozzáteszi, igazuk lett a mentőknek, kedvese szerencsére meggyógyult, három hét kihagyást követően mehetett is vissza dolgozni.
Nem úgy ő. László több, mint három hónappal később ülhetett legközelebb taxiba. Ő ugyanis nem menekült meg viszonylag gyorsan a betegségtől, ami ráadásul rendkívül sunyin jelentkezett nála. Eleinte semmije nem fájt, még szagokat és ízeket is érzett, majd ahogy múltak a napok, azt vette észre, hogy egyre kevésbé kap levegőt. „Igyekeztem a korábbi mentős-tanácsot én is megfogadni: vártam, hogy jobban legyek.
Vártam, egészen addig, amíg egy napon össze nem estem az oxigénhiánytól az előszobában”
– idézi fel. A párja azonnal hívta a mentőket, akik bevitték a sürgősségi osztályra. Akkor már nagyon gyenge volt, szó szerint úgy érezte, nem kap levegőt. A sürgősségin átöltöztették, karjába kanülöket, arcára oxigénmaszkot kapott, CT-vizsgálatra vitték, és megkatéterezték. „Teljesen kiszolgáltatott állapotban voltam, a nyakamon keresztül, rendesen enni sem tudtam, egy megvágott éren át tápláltak. Intubálni ugyan szerencsére nem intubáltak, de oxigénrásegítést két hétig is kaptam” – mondja. Szerencsésnek nevezi magát, nemcsak azért, mert mindvégig tudatánál volt, hanem azért is, mert tudott a nővérekkel kommunikálni. Ezt a háromágyas kórterem másik két betege sajnos nem mondhatta el magáról.
A hétköznapi szentek
Az intenzív osztályra egy mindenféle földöntúli sípoló, fütyülő hangokat hallató műszerekkel teli, háromágyas üveghelyiségként emlékszik vissza. Benne egy tetőtől talpig védőruházatba öltözött nővérrel, aki – ahogy László fogalmaz – „maximálisan ellátja” a három súlyos, rá bízott beteget. „Ha kell, gyógyszerez, borotvál, pelenkát vagy épp ágyneműt cserél, teszi ezt szkafanderben, megállás nélkül két órán keresztül”. Ha letelik az idő, kimegy, átöltözik, de folyamatosan figyel, hogyha váratlan dolog történik, ugorhasson vissza a védőruhába, majd az üvegosztályra. „A két óra első három percében szanaszét leizzadják magukat, képzelheti, gondolja el, hogy volt olyan nővér, aki hat órán keresztül is bent volt” – meséli Kántor László.