A színészóriás, aki a munkaszolgálatot is megjárta – 110 éve született Básti Lajos

Ódry Árpád fogalmazta meg talán legplasztikusabban, milyen is az igazi művész. Olyan, mint a mesebeli madár. Magasba száll, de közben tépdesi a tollait, hogy a fájdalomtól egyre szebben énekelhessen. A fájdalomból pedig Básti Lajosnak jócskán kijutott. Tizenhét évesen szembesül azzal, hogy az apja magára hagyta nagybeteg édesanyját. A Keszthelyen amúgy tisztelt Berger Rezső rövidáru nagykereskedő örökre ott hagyta a családját.

Vidám gyerekkor helyett az édesanyját ápolta, egészen a haláláig.

Básti Lajosnál kevés alázatosabb, tudatosabb színészt hordott hátán a föld. A szerep számára élet-halál kérdése volt. Így fordulhatott elő, hogy amikor Lear-királyt alakította, még orvosokkal is megnézette a próbákat, hogy tudja, mennyire hitelesen alakítja a király őrületének fokozatait. Orvosnak készült, de a színjátszás felé sodorta az élet. Amikor a színművészeti akadémia felvételijén a sajátos hangján belekezdett az Ady-versbe, egy versszak után felvették. Még úgy is, hogy erős zalai tájszólással formálta a szavakat.

Básti Lajos (középen) egy balatoni csónakban. A kép 1940-ben készült. Fotó: Fortepan/Ferencziné Fodor Katalin

Aztán jöttek az újabb sebek, amelyektől még szebben „énekelt”, mint az a bizonyos mesebeli madár. Básti Lajost egyik pillanatról a másikra leparancsolták a színpadról a származása miatt. Vele is megtették, mint számtalan zsidó származású színésszel a II. világháború előtt s alatt. Fiatal volt, jóképű, tehetséges, akár örökre itt hagyhatta volna az országot, és Londonba emigrálhatott volna, hogy aztán ő legyen a világ által csodált Shakespeare-színész. Karrier várt rá, ő mégis itthon maradt, vállalva, hogy az életét kockáztatja. Már idős korában egyszer azt mondta ezzel kapcsolatban, biztosan befutott volna olyan pályát, mint Lukács Pál, aki Paul Lukasként Hollywood vezető színésze lett, s ma csillaga van Los Angelesben a hírességek sétányán. Básti Lajosnak pedig egy emléktáblája Keszthelyen…

Mégis maradt. Mert magyar színész volt, s itt akart játszani. Nem akarta azt sem, hogy egyszer majd a gyerekei daddy-nek szólítsák apu helyett. Maradt, hogy megalázzák, munkaszolgálatra rendeljék. Munkaszolgálatosként naphosszat csákányozott, lapátolt, este pedig holtfáradtan elvonult, és a Shakespeare-összessel próbálta tartani magában a hitet. Fáradtan, koszosan olvasott a félhomályban, miközben Laurence Olivier pezsgős vacsorákon gyűjtötte be a gratulációkat, a Shakespeare-színészek legnagyobbikaként.

1944-ben az is megesett Bástival, hogy a munkaszolgálatról megszökve,

Legenda vagy sem, vele kapcsolatban hihető. Olyannyira a vérében volt a színjátszás, hogy a szenes ember szerepére is tökéletesen felkészült, s minden nap szénporral kente be az arcát. Részben a hitelesség miatt, részben azért, nehogy felismerjék. Keveset beszélt nyilvánosan a kínjairól. Egyszer azonban elmesélte, hogy a II. világháború alatt bemenekült egy óvóhelyre a bombázások elől. Ott aztán szembe ült vele két nő, s egyszer csak a következőket hallotta: „A Páger persze a kedvencem, de az a Básti is elég jó volt, ám azt hiszem, kikészítették már.” Majd a nő hosszan nézni kezdte a szenes embernek maszkírozott Bástit. Sosem derült ki, hogy felismerte-e, ám a színész elszámolt az életével, hiszen az utcákon mindenhol nyilasok masíroztak, percek alatt jöttek volna érte, ha a nő elszólja magát.

Básti Lajos azonban nem adta fel. A háború véget ért, ő pedig a színjátszásban oldotta fel a benne rejlő feszültséget és fájdalmat. Aztán a szerelem is rátalált, a nála jóval fiatalabb Ferrari Violetta lett a felesége. De a két ember világa végül nem ölelte át egymást, s válás lett belőle. A második feleségével, a színésznő Zolnay Zsuzsával viszont a haláláig együtt élt, ennek a házasságnak a gyümölcse lett Juli és Mihály, akik apának szólították… Zolnay Zsuzsa adta meg számára a hátteret, hogy a színjátszásban kiteljesedhessen. A lánya, Básti Juli mesélte egyszer, hogy nem volt azért olyan könnyű Básti Lajos gyerekeként élni. Megesett, hogy ha kint túlságosan hangosan játszottak az udvaron, kikiabált, hogy fejezzék be, mert szöveget tanul vagy pihenne. A kis Juli csak később értette meg, hogy az igazi színművész nem járkál ki-be a szerepbe. Ott, amikor az ablakban állva kiabált, talán éppen Harpagon volt a Fösvényből vagy Oidipusz király.

Básti Juli ragyogó színésznő lett. Kossuth-díjat is kapott. Mindössze húszéves volt 1977-ben, amikor édesapja, a színészóriás örökre elaludt. Básti Lajos sokáig nem tudta, hogy súlyos beteg. Imádott felesége ugyanis úgy döntött, nem mondja el neki. Vagy talán nem is tudta volna megtenni a fájdalomtól. Básti Lajos úgy tudta, a tüdőgyulladásából maradt hátra valami, azért kellett megműteni. A felesége, a gyerekek és az orvosok viszont tudták, hogy nagy a baj. „A műtétre a legjobb sebészek és professzorok mentek be. És egymás után jöttek ki, ököllel verték a bádogszekrényeket dühükben és elkeseredésükben. A daganat ugyanis ráfonódott édesapám szívére. Nem tudtak mit tenni. A műtét után még bizakodott, el is mondta mindenkinek, hogy hamarosan visszatér. Édesanyám nem akarta elvenni tőle a reményt, így hallgattunk, de belül megszakadt a szívünk” – emlékezett a Mandinernek a megrázó hónapokra az akkor húszéves Básti Juli.

Básti Lajos Ruttkai Éva oldalán. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Az utolsó filmes szerepe is maradandó lett. Az Abigélben alakította Torma Gedeont, a szigorú, ám sziklaszilárd jellemű iskolaigazgatót, tegyük hozzá, zseniálisan. Pedig akkor már ő is érezte, hogy nagy a baj. De nem foglalkozott a biológiával, a kétségekkel, a félelmekkel, hiszen akkor Torma Gedeon volt, s nem Básti Lajos. A kislánya,

A film forgatása alatt sokszor jártányi ereje is alig volt, de végigcsinálta; számára a színjátszás szent és sérthetetlen volt. Básti Julinak számtalan szép emléke van az apjáról. Mindig örömmel gondol a szigligeti nyarakra. „Emlékszem, apám válláról ugráltam a Balatonba. Ez a kép nagyon belém ivódott” – mondja, és hozzáteszi, akkoriban Szigliget volt számukra a világ közepe. Egy nádfedeles kis nyaralójuk volt, ahol számtalan színészóriás megfordult, mellette költők, írók és más művészek. Gobbi Hilda is, akivel mély barátságot ápolt a színész, és aki egyszer egy székkel lepte meg Bástit. Egy olyan székkel, amely a régi, felrobbantott Nemzeti Színházban állt évtizedeken át. A szék ma is megvan, ahogy Básti Lajos Kossuth-díja is és a kedvenc hegedűje is.

Básti Lajos az Abigél bemutatóját már nem láthatta, 1977. június 1-jén aludt el örökre, mindössze 65 éves korában. Az összetört felesége, Zolnay Zsuzsa 45 esztendős volt ekkor. Soha többé nem házasodott újra. Ahogy fogalmazott, egy olyan karizmatikus ember után, mint Básti Lajos a többi férfi csak kabátgomb. „Sokáig próbáltam rábeszélni édesanyámat, hogy kezdjen új életet, hagyja, hogy udvaroljanak neki. De nem akarta. Aztán az idő múlásával megértettem. Apám után már nem jöhet más…” – folytatta Básti Juli, aki 2011-ben 34 évvel édesapja halála után édesanyját is eltemette.

Ma már újra együtt van vele.