Hogyan nézett ki az „emberarcú szocializmus” gyakorlata, miért érezték rosszul magukat a prágai tavaszt leverő magyar katonák, és egyáltalán, milyen volt a kommunizmus cseh és szlovák módra?
Az „emberarcú szocializmus” kísérletéről, a prágai tavasz leveréséről és a magyar részvételről beszélgetett Szerencsés Károly történész, az ELTE tanára, és Máthé Áron történész, a NEB elnökhelyettese a XX. Század Intézet szervezésében. A moderátor Baczoni Dorottya, a XX. Század Intézet igazgatója volt. A beszélgető felek arra próbáltak választ találni, hogy Jan Palach egyetemista miért gyújtotta fel magát 1969. januárjában. A beszélgetés előtt az Olthatatlan című cseh sorozat részletét vetítették le.
Baczoni feltette a kérdést: ha már Csehszlovákiáról és ’68-ról beszélünk, látni kell, mi vezetett idáig, mi volt jellemző a szovjetbarát tömbön belül az országra, és mennyire okozta ez ’68 reformfolyamatát? Szerencsés szerint Csehszlovákia különleges ország volt,
A többi közép-európai országban, leszámítva Jugoszláviát, jelen voltak a szovjet csapatok, és hozzá is járultak a folyamathoz. 1948 februárjáig élt az illúzió, hogy elkerülik a szovjet birodalom külső gyűrűjébe kerülését. Csehszlovákia továbbá fejlett ipari ország volt, és a kommunizmus húsz éve alatt, azaz ’48-tól ’68-ig hihetetlen módon sikerült lerombolni ezt. Nem is a gazdasági mutatókról beszélt itt Szerencsés, hanem az életminőségről. Ez érződött a társadalmon a hatvanas évek közepére, ez óriási csalódás volt.
A fejlődés mégsem jött el, ez keltett sok emberben, de még sok párttagban is csalódást.
Máthé Áron rámutatott, hogy 1956-ban volt egy egész kicsi nyugtalanság Csehszlovákiában, Pozsonyban voltak falragaszok, Prágában a helyi csehszlovák ifjúságot inteni kellett, hogy ne vigyenek támogató transzparenseket, tankokat kellett kirendelni néhány sarokra. De a Csehszlovák Írószövetség elhatárolódik a magyar forradalomtól.
Az „emberarcú szocializmusról” szólva Szerencsés hozzátette, hogy ha emberarcúvá kell tenni azt, akkor addig nyilván valami más volt. A csehszlovákiai terror az ötvenes években ugyanúgy működött, mint Magyarországon. Az emberarcú szocializmus egy vágyálom volt, ami aztán átsugárzott nyugatra is, majd szinte visszapattant keletre: e szerint létezik olyan szocialista társadalom, mely nem az erőszakra épít. Szerencsés hozzáteszi, hogy azon az alapon, amelyen ez a rendszer felépült – vagyis marxista alapon – ilyen nincs. Csehszlovákia fejlett ország volt, és a marxizmus egyik igénye az volt, hogy a fejlett országokban győzzön, csak Lenin tette hozzá, hogy „nem baj, a leggyengébb láncszem” is jó lesz.
Az ország különlegességét részben az adta, hogy a cseh és szlovák nép alkotta, ám az együttélésük nem volt harmonikus. Kitelepítettek hárommillió németet, háromszázezer magyart is akartak, de csak százezret „sikerült”. Ez is ott motoszkált a fejekben. Egyesek azt hitték, hogy a cenzúra eltörlésével lehet valódi szocializmust építeni. De a szovjetek véleménye az volt, hogy ahol szólásszabadság van, ott veszélybe kerül a rendszer, ebben a saját szempontjukból igazuk is volt. A szovjetek annak ellenére szánták el magukat a brutális, önleleplező akcióra, hogy az emberarcú csehszlovák modell nem akart távolodni a szovjetektől.
Máthé utal Nyikita Hruscsov 1956-os titkos kongresszusi beszédére, melyet a kommunisták úgy látnak ma is, hogy megteremtette a rossz kommunizmus és az ettől független, megvalósítható jó kommunizmus mítoszát. A szovjet birodalmi értékelése úgy szólt, hogy csapást mért a Szovjetunióra, mert
Szerencsés szerint 1918-ban még azt ígérték a szlovákoknak, hogy föderatív állam lesz, de ezt akkor sem kapták meg, és a későbbi Csehszlovákia is prágai központtal működött. Dubček szlovák volt, de csak egy Csehszlovák Kommunista Párt volt, amit vezethetett. A leverés utáni normalizálás azért volt különleges, mert Dubčekék féltek ’56 megismétlődésétől. Dubček érdekes módon a helyén maradhatott, nem az történt vele, mint Nagy Imrével, helyén hagyták, hogy „kezelje a helyzetet”.
A húszéves Jan Palach tette, hogy elégette magát, ebből a borzalmas csalódásból fakad, hogy nem sikerült a csehszlovák kísérlet. „Milyen elkeseredés kellett ahhoz, hogy egy húszéves fiatal felgyújtsa magát?” – tette fel a kérdést Szerencsés. Szerinte minden, amiről itt beszéltek, benne volt ebben az elkeseredésben. ’68 és ’88 között az időszakot a „reménytelenség éveinek” nevezték. A kísérlet nem az volt, hogy létre kell hozni csehszlovák népet, a két ország egy bonyolult rendszerben föderalizálásra került. El kell fogadni, hogy van szlovák és cseh nép, az elválás idején főleg a szlovákok örültek, mert úgy érezték, hogy el vannak nyomva.
Máthé szerint
a szlovákokban tényleg ott motoszkált, hogy ők a „lesajnált szegény rokon”,
de ’68 után komoly beruházások történtek a szlovák részen, hogy betereljék a szlovák nemzeti érzelmet a nagy táborba. Ilyen értelemben a szlovákok a mai napig közelebb állnak a magyar kádárizmus élményéhez, mint a csehekéhez. Nem utolsó sorban a magyarokkal szemben sikerült érvényesíteni a szlovák érdekeket, ’68-ban az alkotmánytervezetből kikerültek a kisebbségi jogok, ez nagy csapás volt a felvidéki magyaroknak. Gustáv Husák, mielőtt az ötvenes években börtönben volt, a kitelepítéseket szerezte, az ő személyében ’69-től a felvidéki magyarság nagy ellensége lett a kommunista párt főtitkára.
A Magyar Néphadsereg Máthé szerint nyögvenyelősen teljesítette a Zala-gyakorlat. Csémi Károly altábornagy vezérkari főnök a hazatérő erőket úgy fogadta, hogy nem győztes hadjáratban vettek részt. ’68-ban is voltak spontán tüntetések a csehszlovákok mellett, illetve a bevonulás ellett, de ezeket szerencsére békésen kezelték. De egyetemi hallgatók ellen is volt eljárás, akik megjegyzéseket tettek, pl. Vietnámhoz hasonlította a bevonulást. „Volt tehát egy ösztönös tiltakozás”.
A magyar részvétel Szerencsés szerint is rossz és ártó részvétel volt, hiszen nem minden szocialista ország vett részt benne, a románok például kimaradtak. A magyar autonómiát ekkor számolják fel Erdélyben, talán nem függetlenül attól, hogy Ceaușescu félt attól, hogy Magyarország legközelebb Romániát támadja meg, tárgyalt is Titóval, hogy kaphatna-e menedékjogot, ha ez megtörténik. Máthé hozzáteszi, hogy a magyar katonáknak nem volt választásuk, őket vitték. A paranoia a másik oldalon is megvolt, a magyar vezetés ekkor párhuzamos jugoszláv-román támadás elhárításának terveit dolgozta ki.
Nyitófotó: Prága 1968 tavaszán (Wikipedia, CIA archívum)
Minden eddiginél frissebb és részletgazdagabb adatokkal teli gimnáziumi rangsorral jelentkezik az MCC az Oktatási Hivatallal együttműködve. Mitől jó egy iskola? Hol van egy gimnázium lelke? S miért hősök a pedagógusok? Többek között erre igyekeztek választ adni a MCC-OH Országos Gimnáziumi Rangsora kiadvány sajtótájékoztatóján.
A Tisza Párt körül szerveződő „szűk gyűlöletközösség” szerepéről is beszélt a Mandiner rendezvényén a Miniszterelnökséget vezető miniszter.
Van mire büszkének lenni a magyaroknak, a székelyek megérdemelnék az autonómiát, Ukrajna felvétele az EU-ba pedig igazi arculcsapás lenne. Dunai Jánossal a Brain Bar fesztiválon beszélgettünk.
A Fidesz a garancia, és mi garantáljuk azt, hogy Magyarország biztonságos ország marad.
És nem mellesleg önmagunkért. Másodszor: mert ezzel kiegészítjük és megerősítjük a családot összetartó szálakat.
A megkérdezettek többsége örül neki, de akadt olyan is akinek nem tetszett az ötlet.
Micsoda találat!
Nem értik a nagyobb képet (se Trianon, se Ukrajna kapcsán), és mindent a „magyar nacionalizmus” - és annak éppen aktuális képviselője elleni küzdelem prizmáján keresztül látnak.
