Hogyan nézett ki az „emberarcú szocializmus” gyakorlata, miért érezték rosszul magukat a prágai tavaszt leverő magyar katonák, és egyáltalán, milyen volt a kommunizmus cseh és szlovák módra?
Az „emberarcú szocializmus” kísérletéről, a prágai tavasz leveréséről és a magyar részvételről beszélgetett Szerencsés Károly történész, az ELTE tanára, és Máthé Áron történész, a NEB elnökhelyettese a XX. Század Intézet szervezésében. A moderátor Baczoni Dorottya, a XX. Század Intézet igazgatója volt. A beszélgető felek arra próbáltak választ találni, hogy Jan Palach egyetemista miért gyújtotta fel magát 1969. januárjában. A beszélgetés előtt az Olthatatlan című cseh sorozat részletét vetítették le.
Baczoni feltette a kérdést: ha már Csehszlovákiáról és ’68-ról beszélünk, látni kell, mi vezetett idáig, mi volt jellemző a szovjetbarát tömbön belül az országra, és mennyire okozta ez ’68 reformfolyamatát? Szerencsés szerint Csehszlovákia különleges ország volt,
A többi közép-európai országban, leszámítva Jugoszláviát, jelen voltak a szovjet csapatok, és hozzá is járultak a folyamathoz. 1948 februárjáig élt az illúzió, hogy elkerülik a szovjet birodalom külső gyűrűjébe kerülését. Csehszlovákia továbbá fejlett ipari ország volt, és a kommunizmus húsz éve alatt, azaz ’48-tól ’68-ig hihetetlen módon sikerült lerombolni ezt. Nem is a gazdasági mutatókról beszélt itt Szerencsés, hanem az életminőségről. Ez érződött a társadalmon a hatvanas évek közepére, ez óriási csalódás volt.
A fejlődés mégsem jött el, ez keltett sok emberben, de még sok párttagban is csalódást.
Máthé Áron rámutatott, hogy 1956-ban volt egy egész kicsi nyugtalanság Csehszlovákiában, Pozsonyban voltak falragaszok, Prágában a helyi csehszlovák ifjúságot inteni kellett, hogy ne vigyenek támogató transzparenseket, tankokat kellett kirendelni néhány sarokra. De a Csehszlovák Írószövetség elhatárolódik a magyar forradalomtól.
Az „emberarcú szocializmusról” szólva Szerencsés hozzátette, hogy ha emberarcúvá kell tenni azt, akkor addig nyilván valami más volt. A csehszlovákiai terror az ötvenes években ugyanúgy működött, mint Magyarországon. Az emberarcú szocializmus egy vágyálom volt, ami aztán átsugárzott nyugatra is, majd szinte visszapattant keletre: e szerint létezik olyan szocialista társadalom, mely nem az erőszakra épít. Szerencsés hozzáteszi, hogy azon az alapon, amelyen ez a rendszer felépült – vagyis marxista alapon – ilyen nincs. Csehszlovákia fejlett ország volt, és a marxizmus egyik igénye az volt, hogy a fejlett országokban győzzön, csak Lenin tette hozzá, hogy „nem baj, a leggyengébb láncszem” is jó lesz.
Az ország különlegességét részben az adta, hogy a cseh és szlovák nép alkotta, ám az együttélésük nem volt harmonikus. Kitelepítettek hárommillió németet, háromszázezer magyart is akartak, de csak százezret „sikerült”. Ez is ott motoszkált a fejekben. Egyesek azt hitték, hogy a cenzúra eltörlésével lehet valódi szocializmust építeni. De a szovjetek véleménye az volt, hogy ahol szólásszabadság van, ott veszélybe kerül a rendszer, ebben a saját szempontjukból igazuk is volt. A szovjetek annak ellenére szánták el magukat a brutális, önleleplező akcióra, hogy az emberarcú csehszlovák modell nem akart távolodni a szovjetektől.
Máthé utal Nyikita Hruscsov 1956-os titkos kongresszusi beszédére, melyet a kommunisták úgy látnak ma is, hogy megteremtette a rossz kommunizmus és az ettől független, megvalósítható jó kommunizmus mítoszát. A szovjet birodalmi értékelése úgy szólt, hogy csapást mért a Szovjetunióra, mert
Szerencsés szerint 1918-ban még azt ígérték a szlovákoknak, hogy föderatív állam lesz, de ezt akkor sem kapták meg, és a későbbi Csehszlovákia is prágai központtal működött. Dubček szlovák volt, de csak egy Csehszlovák Kommunista Párt volt, amit vezethetett. A leverés utáni normalizálás azért volt különleges, mert Dubčekék féltek ’56 megismétlődésétől. Dubček érdekes módon a helyén maradhatott, nem az történt vele, mint Nagy Imrével, helyén hagyták, hogy „kezelje a helyzetet”.
A húszéves Jan Palach tette, hogy elégette magát, ebből a borzalmas csalódásból fakad, hogy nem sikerült a csehszlovák kísérlet. „Milyen elkeseredés kellett ahhoz, hogy egy húszéves fiatal felgyújtsa magát?” – tette fel a kérdést Szerencsés. Szerinte minden, amiről itt beszéltek, benne volt ebben az elkeseredésben. ’68 és ’88 között az időszakot a „reménytelenség éveinek” nevezték. A kísérlet nem az volt, hogy létre kell hozni csehszlovák népet, a két ország egy bonyolult rendszerben föderalizálásra került. El kell fogadni, hogy van szlovák és cseh nép, az elválás idején főleg a szlovákok örültek, mert úgy érezték, hogy el vannak nyomva.
Máthé szerint
a szlovákokban tényleg ott motoszkált, hogy ők a „lesajnált szegény rokon”,
de ’68 után komoly beruházások történtek a szlovák részen, hogy betereljék a szlovák nemzeti érzelmet a nagy táborba. Ilyen értelemben a szlovákok a mai napig közelebb állnak a magyar kádárizmus élményéhez, mint a csehekéhez. Nem utolsó sorban a magyarokkal szemben sikerült érvényesíteni a szlovák érdekeket, ’68-ban az alkotmánytervezetből kikerültek a kisebbségi jogok, ez nagy csapás volt a felvidéki magyaroknak. Gustáv Husák, mielőtt az ötvenes években börtönben volt, a kitelepítéseket szerezte, az ő személyében ’69-től a felvidéki magyarság nagy ellensége lett a kommunista párt főtitkára.
A Magyar Néphadsereg Máthé szerint nyögvenyelősen teljesítette a Zala-gyakorlat. Csémi Károly altábornagy vezérkari főnök a hazatérő erőket úgy fogadta, hogy nem győztes hadjáratban vettek részt. ’68-ban is voltak spontán tüntetések a csehszlovákok mellett, illetve a bevonulás ellett, de ezeket szerencsére békésen kezelték. De egyetemi hallgatók ellen is volt eljárás, akik megjegyzéseket tettek, pl. Vietnámhoz hasonlította a bevonulást. „Volt tehát egy ösztönös tiltakozás”.
A magyar részvétel Szerencsés szerint is rossz és ártó részvétel volt, hiszen nem minden szocialista ország vett részt benne, a románok például kimaradtak. A magyar autonómiát ekkor számolják fel Erdélyben, talán nem függetlenül attól, hogy Ceaușescu félt attól, hogy Magyarország legközelebb Romániát támadja meg, tárgyalt is Titóval, hogy kaphatna-e menedékjogot, ha ez megtörténik. Máthé hozzáteszi, hogy a magyar katonáknak nem volt választásuk, őket vitték. A paranoia a másik oldalon is megvolt, a magyar vezetés ekkor párhuzamos jugoszláv-román támadás elhárításának terveit dolgozta ki.
Nyitófotó: Prága 1968 tavaszán (Wikipedia, CIA archívum)
2026 tavaszán már tudjuk, milyen következményei lettek annak a bizonyos májusi napnak. De abban megegyezhetünk: aki aznap a Mandinert olvasta, az tényleg az első sorból nézhette végig, ahogy megváltozik a világ. Köszönjük, hogy velünk tartanak!
A Vekker legújabb adásában Máthé Zsuzsa beszélt arról, hogyan és miért vállalta a parlamenti munkát a KDNP-frakcióban. A beszélgetésben szó esett hitről, politikáról, közbeszédről, a kereszténydemokrácia jövőjéről, valamint a Fidesz–KDNP ellenzéki szerepéről is.
Az első olyan választáson vagyunk túl az új magyar demokrácia történetében, ahol nem számított a tematizáció, csak az érzület.
A Hotel Lentulai legújabb adásában Papp Réka Kinga volt Lentulai Krisztián vendége. Szó esett a közmédia működéséről, a hatalom számonkérésének hiányáról, a választások utáni politikai helyzetről, a közbeszéd torzulásáról, valamint a bevándorlással és társadalmi félelmekkel kapcsolatos kérdésekről is.
Merényletkísérlet Donald Trump ellen, elhúzódó iráni háború, titkos amerikai–orosz egyeztetések az ukrajnai front mögött. A globális feszültség nő, Európa gyengül, miközben Oroszország erősödik – ki fizeti meg ennek az árát?
Választások után: kétharmad, széthulló bizalom, és egy ország, amely még keresi az egyensúlyt a politikai történések és a társadalmi törésvonalak között.
A köztársasági elnök nagyon elegánsan és egyenesen viseli a miniszterelnök bántó viselkedését.
Többek között a Coca-Cola gyárat is találat érte.
