A fejlődés mégsem jött el, ez keltett sok emberben, de még sok párttagban is csalódást.
Máthé Áron rámutatott, hogy 1956-ban volt egy egész kicsi nyugtalanság Csehszlovákiában, Pozsonyban voltak falragaszok, Prágában a helyi csehszlovák ifjúságot inteni kellett, hogy ne vigyenek támogató transzparenseket, tankokat kellett kirendelni néhány sarokra. De a Csehszlovák Írószövetség elhatárolódik a magyar forradalomtól.
Az „emberarcú szocializmusról” szólva Szerencsés hozzátette, hogy ha emberarcúvá kell tenni azt, akkor addig nyilván valami más volt. A csehszlovákiai terror az ötvenes években ugyanúgy működött, mint Magyarországon. Az emberarcú szocializmus egy vágyálom volt, ami aztán átsugárzott nyugatra is, majd szinte visszapattant keletre: e szerint létezik olyan szocialista társadalom, mely nem az erőszakra épít. Szerencsés hozzáteszi, hogy azon az alapon, amelyen ez a rendszer felépült – vagyis marxista alapon – ilyen nincs. Csehszlovákia fejlett ország volt, és a marxizmus egyik igénye az volt, hogy a fejlett országokban győzzön, csak Lenin tette hozzá, hogy „nem baj, a leggyengébb láncszem” is jó lesz.
A fejlett, komoly kultúrával rendelkező országot azonban ugyanúgy lepusztította a rendszer, mint a többi államot.
Az ország különlegességét részben az adta, hogy a cseh és szlovák nép alkotta, ám az együttélésük nem volt harmonikus. Kitelepítettek hárommillió németet, háromszázezer magyart is akartak, de csak százezret „sikerült”. Ez is ott motoszkált a fejekben. Egyesek azt hitték, hogy a cenzúra eltörlésével lehet valódi szocializmust építeni. De a szovjetek véleménye az volt, hogy ahol szólásszabadság van, ott veszélybe kerül a rendszer, ebben a saját szempontjukból igazuk is volt. A szovjetek annak ellenére szánták el magukat a brutális, önleleplező akcióra, hogy az emberarcú csehszlovák modell nem akart távolodni a szovjetektől.