„Úrfelmutatás közben csend volt, csak kívülről ropogtak a fegyverek”

Klára egy szatmárnémeti család középső gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesanyja apáca szeretett volna lenni, ezért a Szatmárnémeti Irgalmas Rendi Nővéreknél tanult, csakhogy időközben megszűnt a rend. Később, házasságkötésekor megfogadta, ha gyermekei születnek, mindenképpen szeretné majd őket zongoraórára járatni, mert fontosnak tartotta a zenei nevelést. Így is lett:

A zene szeretetére nevelés olyan jól sikerült, hogy – a pályát egy idő után elhagyó Klárán kívül – ez lett a lányok hivatása is, miután ő zongoristaként, nővére zongoratanárként, húga pedig balettmesterként végzett.

Válaszút

Ám Klára – bár a mindennapjainak mindig is szerves része volt, ahogy ma is az – csak papíron lett zongorista. Már gyerekként körvonalazódott, hogy nem biztos, hogy ezt lesz a hivatása, ugyanis egy klasszikus zeneművésznek napi több órán keresztül a kötelező, klasszikus darabokat kell gyakorolni, ám Klára nem szívesen szánt ennyi időt a kötelezőkre. Inkább a színész szakma vonzotta, később a Dévai Esztrád Színház be is válogatta. Ám ezt az irányt az édesanyja nem támogatta, mondván, ez a mesterség életkorfüggő, és féltette a lányát. Azt tanácsolta, legyen inkább ékszerész vagy optikus, hiszen ez az a két szakma, amik jó kézügyességet kívánnak meg, Klára pedig rendelkezik ezzel a képességgel. Hozzátette viszont, hogy ha nem lesz arany Romániában – a kommunizmus időszakában járunk, amikor még élelem is kevés volt a boltokban, – akkor nem tud majd miből ékszereket készíteni és fenntartani magát. Így maradt a látszerészet.

A zongorát sem hagyta abba, nyolcadikos kora óta játszik szentmiséken, később munka mellett a vajdahunyadi római katolikus templomban orgonált, sőt, még létre is hozta a templom kórusát, amit ő vezetett. Elmondása szerint itt olyan népszerű volt az énekkar, hogy még a református templomból is mentek át fiatalok. Később, amikor férjével Dévára költöztek, és a gyógyszervállalatnál dolgozott optikus technikusként, továbbra is rendszeresen orgonált a templomban.

A forradalom hatása

Friss házasokként Dévára költöztek, Klára optikusként, férje pedig a helyi turisztikai vállalatnál dolgozott. Aztán kitört a romániai forradalom: „Részt vettünk a karácsonyi szentmisén, emlékszem,

– idézi fel. „Nem lehetett az állomás felőli utca felé menni, mert lőttek. Nagyon féltem. Nem sokkal később úgy döntöttünk, elmegyünk Erdélyből” – teszi hozzá. Úgy fogalmazott, „kegyetlen volt, mert mindent ott kellett hagyni, rettegtem a bizonytalanságtól. A férjem székely, ő csak legyintett, hogy majd lesz valahogy… s végül útra keltünk”.

Magyarországon azonnal jelentkeztek az Erdélyi Menekültügyi Hivatalban, ahol az ügyintéző erősen biztatta őket, amikor felmérte szakmai és nyelvtudásukat: „ha ők ketten nem kapnak állást Magyarországon, akkor senki”. Optimizmusa beigazolódott: alig telt el egy hét, Klára a Haris közi Ofotért üzletben, az ország legelegánsabb optikus szalonjában kapott munkát. „Nem sejtettem, hogy elég lesz az Erdélyben szerzett látszerész szaktudásom, úgy véltem, majd elhelyezkedem orgonistaként egy templomban” – meséli. Az optikában olyannyira bevált, hogy három év múlva már ő vezette az üzletet, nem sokkal később pedig a Vígszínházzal szemben lévő optika irányítását kapta meg, itt is maradt tizenöt évig.

Izgalmas időszak volt ez, főleg a különleges vevőkör ragadt meg benne ebből az időszakból. „Számos színésznek készítettem szemüveget” – mondja büszkén, hozzáteszi, hogy onnan ismerte meg például Presser Gábort. Sőt, azt is meg tudta szervezni, hogy mostani – a Széll Kálmán tér környéki Retek utcában működő – Optikai Szalonjának a Művészetek Palotájában legyen a megnyitó ünnepsége, amelyen az érdemes művész is zongorázott.

Már a megnyitót sem nevezhetjük mindennapinak, és a Retek utcai Optikai Szalon sem csak egy a sok közül: először is helyet kapott itt – természetesen, mi más – egy pianínó, amelyet nemcsak Klára, hanem a betérő vendégei is meg-megszólaltatnak. Klára nem tagadja erdélyi gyökereit,

a szalmaszálból készült, zeneszerzőket ábrázoló képek Klára barátnője, Bakó Anna szalmaszobrász művész keze munkáját dicsérik. A cégért is Erdélyből, Szatmárnémetiből hozták, Sabau-Trifu Cristina egyházművész és műépítész férje készítették.

Klára tehát sikeresen elhelyezkedett Magyarországon, de nagyon hiányoztak neki az erdélyi emberek, mindenütt őket kereste, hiányoztak neki az erdélyi kulturális események, barátok, társaság, templomi közösség. Több évtizeddel ezelőtt motoszkálni kezdett a fejében, hogy alapítani kellene egy magyarországi erdélyieket összehozó közösséget. A tervéről lelkesen mesélt Böjte Csaba atyának, akinek biztatására létre is hozta a Transilvanum Alapítványt, amely idén ünnepli tízedik évfordulóját. Az alapítvány egyfajta gravitációs pont is a világban található erdélyiek számára: az Erdélyi Művészek Hetén megfordult itt a Sepsiszentgyörgyről való Dancs Annamari énekesnő és Kiss Ernő Zsolt színész is, valamint más erdélyi művészek is Genfből és még Toulouse-ból is.

a növekedést visszafogó cserepet összetöri és arra bátorít, hogy eresszünk bátran olyan gyökereket, mely behálózza a drága Kárpát-medence minden zegét-zugát! A Transilvanum-közösség bátran hirdeti, hogy mi, erdélyi emberek itt, Budapesten is otthon vagyunk, nem elmentünk, hanem drága szülőföldünkbe, a közös hazánknak, Kárpát-medencének a földjébe gyökerezünk!” – írta az egyesület ötéves születésnapjára Böjte Csaba atya.

Klára érdeme nemcsak a ma számos taggal rendelkező alapítvány és a magyarországi erdélyiek összefogása, de az is, hogy megmutatta, az erdélyi kultúra nem csak a hagyományos, népi kultúrát jelenti, hanem komplexitásában, a mai modernségével együtt létezik, és helye van a Magyar Tudományos Akadémiában, a Duna Palotában, az Országos Széchenyi Könyvtárban vagy a Mariott Hotelben is. Klára különösen büszke arra is, hogy idén megszületett az első „Transilvanum-baba” is.

Képek: Ficsor Márton