Revolúciók és ellenrevolúciók – a Kommentár lapbemutatóján jártunk

A Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében került sor a Kommentár folyóirat legújabb, az ellenforradalommal foglalkozó számának bemutatójára. L. Simon László, aki nem csak a Magyar Nemzeti Múzeum új főigazgatója, de a Kommentár folyóirat alapító szerkesztője is, rendszeres folyóirat-bemutatókat és vitákat ígért megnyitó szavaiban.

Békés Márton történész, a Terror Háza kutatási igazgatója, a Kommentár folyóirat főszerkesztője kiemelte, hogy ez minden idők legvastagabb Kommentárja, 192 oldalon. A Tranzit rendezvény környékén hagyományosan identitásképező és -erősítő számok jelennek meg, ilyen most az ellenforradalom témáját feldolgozó szám is.

A rendezvényen Csejtei Dezső filozófus, Czopf Áron eszmetörténész és Veszprémy László Bernát történész beszélgettek, a moderátor Horváth Szilárd volt.

Csejtei Dezső egy évet dolgozott az ellenforradalomról írt szövegén. Ő a régi rendszerben volt történelem szakos, akkor még a forradalmakról tanultak, nem az ellenforradalomról,

Azokat a csomópontokat, szerzőket ragadta ki, akik ellenforradalmi gondolatokat fogalmaztak meg. Angol részről Burke, francia részről de Maistre még frissiben reagál a forradalomra. A következő pont Juan Donoso Cortés spanyol író, róla rövidesen könyv jelenik meg a Századvégnél. A szerző foglalkozott még Bergyajevvel és Spenglerrel, a modernebb szerzők pedig Scruton és Molnár Tamás. Mivel most is forradalmi időket élünk, ezért ezen gondolkodók művei most is aktuálisak.

Czopf Áron a forradalom és ellenforradalom fogalmi tisztázására tett kísérletet. Fogalomtörténetileg vannak aszimmetrikus ellenfogalmak, melyek nem önelnevezések. Senki sem hívta magát eredetileg ellenforradalmárnak, ez egy későbbi megnevezés. A forradalmárok hívták egy ellenfeleiket, másodlagos szerepbe kényszerítve őket, ez kicsit olyan, mint a barbárság fogalma, amit a görög kultúra használt a „nem-emberség” érzékeltetésére.

Horváth Szilárd feltette a kérdést, milyen eltérés van abban, ahogyan a múlt rendszerben néztünk a Horthy-rendszerre, és ahogyan ma tekintünk?

Veszprémy László Bernát a húszas évek szociálpolitikájáról írt a Kommentárba, mint tisztázta, a múlt rendszer egyik nagy hazugsága volt, hogy a Horthy-kornak nem volt szociálpolitikája. Szokták idézni, hogy „három millió koldus országa”, de már ez is egy fajvédő szerzőtől, Oláh Györgytől származik. A Horthy-rendszernek igenis volt szociálpolitikája, ez gyakran antiszemita színezetet kapott, például a numerus clausust is nevezte egy lap a „társadalmi igazság” megtestesülésének. Viszont nem igaz, hogy az ellenforradalmárok piacpártiak, kapitalisták lettek volna, Prohászka Ottokár püspök ugyanúgy szónokolt az egyházi nagybirtok, illetve a nagytőke ellen, mint a kommunizmus ellen.

Csejtei a haladásról beszélve kifejtette, hogy a forradalmak kisajátították ezt a szót. Ezen a téren is kell egy új narratíva, hiszen

A szerző több tézisben foglalta össze gondolatait az ellenforradalomról. Szerinte nem ismerjük a forradalom mély értelmét, pedig ez a forradalom önmagára támaszkodó, Istent elvető ember elbizakodottságának produktuma. Az emberi ész szélsőséges használatát nevezzük forradalomnak: a forradalom egy társadalom előzetes, fejben történő megalkotását jelenti. Az ész használata itt abnormálissá fokozódik, túlburjánzást mutat. A forradalmár a legvégsőkig meg van győződve, hogy igaza van. A forradalomban kéz a kézben jár a racionális társadalmi mérnökösködés és az őrület. Itt a gyökere a forradalmat kísérő kegyetlenségnek, a tébolyt súroló igazságtudatban, hogy a legvégső pontig kiállnak a forradalom mellett. A forradalmi hübrisz fő célpontja maga a lét – idézett egy francia szerzőt. A forradalom lényegét tekintve nihilisztikus. Ma is ipari-tudományos forradalomban élünk, a politikai forradalom pedig az emberi együttélésre tör. A forradalom mindenütt pusztít, ahová beteszi a lábát. Végső soron a forradalom nem mozdonya a történelemnek, és még csak nem is a történelem kisiklása, hanem a mindenség rákfenéje, a pusztítás egyetemessé emelt formája, az a hely, ahol a logosz a lét helyébe lép. Ezért nevezték korai ellenforradalmáról sátáninak a forradalmat. 

Horváth kérdésére, miszerint a társadalmi igazságosság gondolatát csak a szocializmus vállalja-e, Veszprémy tisztázta, hogy a húszas évek ellenforradalmár gondolkodásában is markáns helye volt a társadalmi igazságosság jelszavának. Ugyan létezik egy olyan libertárius gondolat, miszerint a társadalmi igazságosság egy „csúszós lejtő” a koncentrációs táborok felé, de ezt a húszas években kevesen látták így. A szabadpiaci gondolat hívei, akik a Cobden Kör környékén csoportosultak ekkor, teljességgel a politika peremére kerültek. A Horthy-kor elején sem a bal-, sem pedig a jobboldal nem gondolkodott kapitalizmusban.

Horváth kérdésére, miszerint át kell-e írni a történelemértelmezésünket, Czopf megjegyezte, hogy

A fogalmak öregednek, megbetegednek. A karitász például a „számomra értékes, kedves” jelentéssel rendelkezett, a charity ezzel szemben azt jelenti, hogy semmi közünk ahhoz a személyhez, akihez eljut a pénz. Gyakran olyan fogalmak, amik régen erényekre vonatkoztak, ma már szitokszavak. Ez veszélyes folyamat. A következő ötven-száz évben a „jó” fogalma is ilyen sorsra juthat. Platón óta a filozófia középpontjában áll, de ma már megjelent a jóemberkedés, és fennáll a veszély, hogy a jó az ellentétét fogja jelenteni. A tolerancia szó már átesett a torzuláson, eredetileg türelmet jelentett, Isten türelmét a tévelygő emberrel szemben. Az abszolutizmus korában már az uralkodó türelmét jelentette. A harmadik fokozat az, amikor már a többségnek kell toleránsnak lenni tetszőleges kisebbségekkel szemben.