Babagyár a messziben

A képen szereplő személyek: Zygmunt Niżałowski (ül); felesége, Amelie; fiaik, Ludwik és Czesław; valamint Franciszek Niżałowski hadbíró tábornok, Zygmunt öccse, aki végül Bécsben Czesławot felnevelte. A kép Lembergben készült 1894-ben.

A minap, rendezgetve a régi iratokat, egyszer csak fény derült egy sokéves bakimra. Az ükanyámat nem is Paskowskanak hívták. Paskowska az édesanyja volt, a szépanyám, az ő neve pedig Lewiska volt. 

Elsőre talán érthetetlennek tűnik, hogyan nézhet el valaki egy ilyen adatot. Amikor ott a keresztlevél és másféle igazolványok is, és beléjük van írva jól a név. Az igazság az, hogy sosem bíbelődtem sokat a latin és lengyel nyelvű, kézzel írt dokumentumokkal. Volt magyar nyelvű fordítás és hiteles magyar másolat még a 19. századból, azokban viszont Paskowska szerepelt. A fordító egyszerűen elnézte, hogy a Paskowska a Lewiska anyjának a neve, vagyis hogy Lewiska nem Paskowska.

Ami azért gond, mert mostanában egyre többször szólítom meg magamban Paskowskat, és nehezen váltok Lewiskara, úgy megszoktam. Na, bumm, mondják most sokan. Ez valami hiszti, mert nem engedték előre a jógaklubban spárgázni? Nincs jobb dolga?

Nos, nincs.

és garantáltan eszemben sincs a jó részükkel foglalkozni. Rájuk valószínűleg más emberek emlékeznek, olyanok, akik valamiért közelebb állnak hozzájuk, mint én. Amúgy meg nyilvánvaló, hogy ha Paskowska vagy Lewiska nem megy hozzá egy-egy Nizalowskihoz, akkor rájuk se gondolnék.

Lewiskára, aki eddig Paskowska volt, két dolog miatt szoktam emlékezni. Egyrészt öregszem, és a buszon vagy a villamoson egyre többször terelődik el a figyelmem az utastársakról, és kezdek beszélgetni magamban régen élt, csak névről és képekről ismert emberekkel. Ha néha van is vita, velük valahogy jól ki tudok jönni. Másrészt pedig azért, mert Paskowska, akiből most Lewiska lett, igazán csodálatos életet élt.

Az 1860-as években született.

Lembergből Bécsbe menekült, ott a nagyobbik fiát rokonokra bízta, a másikkal meg messzi útra kelt és új életet kezdett egy olyasmi helyen, mint amilyen mondjuk az olasz Amalfi. Ott új szerelmet talált, de neki már nem szült. Ellenben porcelánfejű babákat kezdett készíteni, majd a keresményét ügyesen megforgatva létrehozott egy babagyárat és megvagyonosodott.

Hosszú kort ért meg. Ám a tőle elszakadt fiával, aki végül egy Magyarország nevű különös helyre vetődött, haláláig levelezett, egzotikus lányunokáinak pedig minden karácsonykor küldött egy-egy értékes, szép babát.

Sokszor elképzelem őt, amint áll a zöld, kék, rózsaszín házak sorában egy erkélyen. Nézi a tengert és a napnyugtát, melynek kékje, zöldje és vöröse újraszínezi a gyönyörű házakat és a sziklákon szétverődő vizet. Vajon mit gondolt akkor rólunk? Hogy rosszul választottunk helyszínt, hogy semmi se sikerülhet itt, hogy nekünk sose lesz babagyárunk?

A második világháború elején halt meg. Mintha azért ment volna el, hogy siessen bepótolni az elveszett sok-sok évet, és előkészítse a fiának, a fia fiának, az unokája férjének és a rég halott férje árva unokaöccsének a helyet, akik nem sokra rá tényleg utána mentek. Amúgy lehet, hogy Amelienek fogom szólítani. Végül is ez volt a keresztneve.